1351. december 11-én foglalta írásba I. Lajos király az ősiség törvényét. Az évfordulón dr. Teiszler Éva, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontja tudományos munkatársának írását közöljük.

1351 decemberére I. Lajos király (1342–1382) országgyűlést hívott össze Budára. Az uralkodó az itt hozott egyéb rendelkezések mellett alattvalói kérésére 1351. december 11-én kiállított privilégiumában többek között megerősítette II. András király (1205–1235) 1222. évi Aranybulláját, kivéve a privilégiumból azt az articulust, hogy„az örökösök hátrahagyása nélkül elhunyó nemeseknek jogukban és szabadságukban áll birtokaikat még életükben és haláluk esetére az egyházaknak vagy másoknak, akiknek akarják, átadni vagy rájuk hagyni, eladni vagy elidegeníteni.” Ehelyett úgy intézkedett, hogy a fiú utód nélkül elhunytak birtokai „atyafiaikra, rokonaikra és nemzetségükre háramoljanak”. A későbbiekben ezt a jogintézményt nevezték ősiségnek (aviticitas), illetve az ősiség törvényének (ius aviticum).

A magánbirtokok öröklési szabályai a 11. századtól kezdődően az ősiség bevezetéséig fejlődtek. A 11. században az ősi szállásbirtokokon a nemzetségi öröklés rendje érvényesült, miközben az adományba kapott birtok elsősorban az adományt szerző egyenes ági férfi örököseit illette. Könyves Kálmán király (1095–1116) első törvénykönyvének 20. cikkelyében a Szent István által adományozott birtokokat is az ősi birtokok közé sorolta, s elsőként választotta el egymástól az ősi (aviticum) és a szerzett (aquisitum) birtokokat. Az előbbiekkel kapcsolatban úgy rendelkezett, hogy azokat az elhunyt nemzetsége örökölje, ami azt jelentette, hogy fiú utód hiányában az elhunyt ilyen jellegű birtokaira a legközelebbi apai ági férfi rokonai tarthattak igényt, a szerzett birtokokat pedig elsősorban egyenes ági, ilyenek hiányában pedig közvetlen oldalági leszármazói örökölték. Az 1222. évi Aranybulla 4. cikkelye azok számára, akiknek fiú utódja nem volt, birtokaival kapcsolatban a leányoknak járó negyedrész kiadása után szabad rendelkezést biztosított. Ez a törvénycikk a magyar jogszokással szemben állt, ezért I. Lajos király 1351. decemberében eltörölte azt, s egyúttal a nemzetségi öröklést minden nemesi birtokra kiterjesztette. Az ősiség a vásárolt birtokokra nem vonatkozott. A rendelkezés elsődleges célja a nemzetségi leszármazottak elszegényedésének megakadályozása volt.

Az ősiség 1351-ben bevezetett jogintézménye egészen az áprilisi törvények meghozataláig érvényben volt. A reformkori országgyűlések vitáinak középpontjában álló, a polgárosodást gátló törvényt az 1848. évi XV. törvénycikk törölte el, de mivel a szabadságharc bukása után az áprilisi törvényeket érvénytelenítették, az ősiség törvényét egy 1852. évi császári pátens helyezte végleg hatályon kívül.

Dr. Teiszler Éva / tudományos munkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet