Magyarország modernkori fővárosa, Budapest születésének az 1873. évet tartjuk, amikor Buda, Pest és Óbuda egyesült. Az esemény valójában egy hosszabb folyamat igen jelentős mérföldköve. Ebben játszott kiemelkedő szerepet Senyei Károly (1854－1919), a XIX. századi első nagy szobrászgeneráció tagja.

A magyar elit távlatokban gondolkodó része már a XIX. század elejétől tudatosan dolgozott az ország új, Bécset ellensúlyozni képes szellemi, kulturális és gazdasági központjának kialakításán. A három, eredetileg önálló település 1873-ra többek között számos alapítványnak és adománynak köszönhetően önmagában is jelentőssé vált, egységes közigazgatás alá vonásuk pedig lehetővé tette, hogy befektetők bevonásával együttesen fejlődjenek tovább. Főként a Lánchíd megépítésével és megnyitásával (1849) összekötött Pest-Buda indult látványos, ugrásszerű fejlődésnek. Az átgondolt, egységes tervezés során kialakított városszerkezet a 20. század első évtizedeire véglegesült, s addigra nyilvánvaló lett az is, hogy Budapest nemcsak fővárossá, hanem világvárossá is vált. 

A város építészeti arculatának kialakítására olyan nagynevű szakemberek voltak hatással, mint a klasszicista stílusban alkotó Pollack Mihály (1773–1855) és tanítványa, Ybl Miklós (1814–1891), vagy a budavári Királyi Palota építését Ybl halála után átvevő Hauszmann Alajos (1847–1926). Ybl és Hauszmann a historizmus képviselőjeként az épületek díszítésére is nagy hangsúlyt fektetettek, ezért mind az állami, mind a magánrendelésre készült paloták, (bér)házak és egyéb építmények tervezése és kivitelezése során számos ipar- és képzőművészt foglalkoztattak. Hauszmann-nal rendszeresen együtt dolgozott a korszak ma már kevésbé ismert, saját korának mégis egyik legtöbbet foglalkoztatott és megbecsült szobrászművésze, Senyei Károly. 

Senyei pályáját a Szandház Károly és Ferenc testvérpár által az 1850-es években alapított, a kisplasztika és a grand’art elismert képviselőit egyaránt útjára indító Szandház Testvérek műhelyének neveltjeként kezdte Budapesten, majd Bécsben, 1880-tól pedig állami ösztöndíjasként a művészeti élet szempontjából akkoriban egyre jelentősebbé váló Münchenben folytatta. Első szélesebb körben elismert munkája az 1885. évi budapesti Országos Általános Kiállításon még a müncheni akadémia növendékeként megjelent műve, a Hiúság című női akt volt. 

Az 1886-ban hazatelepült művész tehetsége a kisplasztika, a zsáner-, a portré-, a díszítő, a monumentális szobrászat és a relief készítés terén egyaránt megmutatkozott. Legismertebb művei közé tartozik az egykori Igazságügyi Palota (Kúria) épületének timpanonja fölé vörösrézből készített, 30 négyzetméternyi alapterületű Triga (1896), a Műegyetem központi épületének bejáratánál trónoló, az egyetem akkori négy karát (korabeli szóval élve szakágazatát): építész, építő, vegyész, gépész allegorikusan megjelenítő monumentális nőalakok (1909), a Vigadó téren látható Vízcsorgató gyermekek kútja (közkeletű nevén Ürgeöntő gyermekek kútja; 1896), a budavári palota Háború és Béke szoborcsoportja, amelyből előbbi az 1900-as párizsi világkiállításon is részt vett Harc címmel, vagy a Millenniumi Emlékmű királyszobrai közül a Szent Istvánt (1911) és II. Andrást (1912) ábrázoló alakok. 

A Budapesten található Szent István szobrok közül három köthető Senyei nevéhez: a Millenniumi Emlékművön álló és a Szent István Társulat volt székházának (ma Pázmány Péter Katolikus Egyetem) homlokzatán található egészalakos, továbbá a Szent István-bazilika főbejárata feletti medalionban elhelyezett mellszobor. Ezek az alkotások hosszú ideig hatással voltak, s még vannak is az államalapító királyról készült művészeti ábrázolásokra, különösen a király arcmásának megformálására. 

A különösen szerteágazó és gazdag életművet felmutató Senyei tehetségét, munkáit a közvetlen utókor nem becsülte meg, pedig minden tekintetben annak a XIX. századi első nagy szobrászgenerációnak volt a méltó tagja, akiknek a neve ma is közismert. Ilyen volt mások mellett Stróbl Alajos /1856–1926/, Fadrusz János /1858–1903/, Zala György /1858–1937/. Senyei műveit az 1970-es években az „álbarokk kor Habsburg-katolikus álideológiának terméke”-ként értelmezték. Bár napjainkban több alkotását helyreállítják, munkássága a mai napig feldolgozatlan.

Endrődi Béla (1886-1956) író, újságíró így nyilatkozott Senyeiről 1907-ben: „(...)nem minden művészembernek adatott meg az a kiváltság, hogy a maga gyönyörűségére is dolgozzék. (...) Senyei Károly azok közé a kevesek közé tartozik, akik ezt a tékozlást sohasem látták haszontalannak.”