Az évfordulón Prof. Dr. Gulyás László, a MKI tudományos tanácsadójának írását közöljük.

1940 októberében intenzív magyar-jugoszláv diplomáciai közeledés indult el. Ennek eredményeképpen Csáky István külügyminiszter népes kísérettel 1940. december 11-én Belgrádba utazott. A kétnapos hivatalos látogatás során „igen szívélyes fogadtatásban részesítették, nemcsak a hivatalos személyiségek, hanem az egész lakosság is, ami önmagában mutatja, hogy milyen kedvező légkört teremtett a jugoszláv kormány a szerződés megkötéséhez”. Még ugyanezen a napon megbeszéléseket folytatott Pál régensherceggel a Fehér Palotában. A magyar külügyminiszter a régensherceg előtt a szerződés németellenes élét hangsúlyozta. Igyekezett úgy beállítani, mint ami erősítheti Magyarország és Jugoszlávia közös törekvéseit a német nyomással szemben. Tárgyalt Cvetković-csal és Maćek miniszterelnök-helyettessel is, őket arról informálta, hogy Belgrádba érkezése után a német és olasz követ azonnal felkereste és aziránt érdeklődtek nála, hogy be fog-e lépni Jugoszlávia a háromhatalmi paktumba. Saját szerepét kiemelendő ehhez hozzáfűzte, hogy: „Természetesen a németek szeretnének engem Önök ellen felhasználni saját céljaikra.” Tárgyalásai során a magyar revíziós igényeket nem említette.

Csáky és Cincar-Marković december 12-én délután írta alá az alábbi, mindössze három pontból álló szerződést:

„1. cikk. A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és örökös barátság fog fennállani.

2. cikk. A Magas Szerződő Felek egyetértenek abban, hogy tanácskozni fognak mindazokban a kérdésekben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érinthetik.

3. cikk. A jelen Szerződés meg fog erősíttetni és a megerősítő okiratok, mihelyt lehetséges, Budapesten ki fognak cseréltetni”.

Mint látható, a szerződés szövegéről történő alkudozás eredményeképpen sikerült egy teljesen semleges, semmitmondó szöveget előállítani. Véleményünk szerint a szövegből két fontos dolog hiányzott: 1. Magyar szempontból hiányzott a magyar területi igények megemlítése. 2. Jugoszláv szempontból hiányzott a jugoszláv állam határainak garantálása.

Nyilvánvaló, hogy a fenti két dolog annyira ellentétes volt egymással, hogy csak azzal a kompromisszummal lehetett feloldani, hogy egyik sem került a szerződés szövegébe. Bár ehhez hozzá kell fűznünk, hogy a 2. pontot a későbbi események során a magyar politikusok úgy értelmezték, hogy az a magyar revíziós igényekre vonatkozik.

A szerződés aláírásának estéjén Csáky látogatásának utolsó aktusaként a házigazdák ünnepélyes vacsorát rendeztek, ahol pohárköszöntőkre került sor. Ullein-Reviczky Antal emlékirataiban azt emelte ki, hogy „forró hangulatú beszédek hangzottak el két ország és a két nép barátságáról és érdekközösségéről”.

Természetesen egyik külügyminiszter sem engedhette meg magának, hogy ne említse meg a tengelyhatalmakat. Felszólalásában Cincar-Marković kifejezte azon reményét, hogy a szerződés „értékes hozzájárulás lesz a béke fenntartásához a Duna-medencében egyetértésben a két közeli és baráti nagyhatalommal, Németországgal és Itáliával.” Csáky erre azt válaszolta, hogy az egyezmény jó és tartós. „Jó azért, mert a két nép elhatározta, hogy együttműködik a béke érdekében; tartós, mert megfelel a szilárd béke eszméjének, ami a tengelyhatalmak legfőbb célja.”

Az örökbarátsági szerződést, mind az eseményekben résztvevő politikusok – németek, olaszok, magyarok, etc. –, mind a későbbi szakirodalom többféle módon értékelte. Az egyik értékelés szerint a szerződés az önálló magyar külpolitika fontos akciója volt: ugyanis a szerződés lehetőséget adott arra Magyarországnak – és Jugoszláviának –, hogy Németországgal szemben megőrizze önállóságát. A másik értékelés szerint Németország Magyarországon keresztül próbálta meg a háromhatalmi egyezményhez kötni Jugoszláviát.

A szerb közvélemény lelkesen fogadta a barátsági egyezmény hírét. A lapok kiemelték, hogy az igen feszült nemzetközi helyzetben létrejött megállapodás kizárja a két ország közötti háborút, és ezzel a térség békéjét szolgálja. A jugoszláviai lapok rendszerint hangot adtak annak a felfogásnak, hogy az egyezmény hallgatólagosan eliminálja a területi kérdések felvetését. A jugoszláv kormány szerette volna, ha Magyarországon mielőbb megtörténik az egyezmény parlamenti jóváhagyása. Cincar-Marković már január végén kész lett volna Budapestre utazni a ratifikációs dokumentumok kicserélésére. Erre végül 1941. február 27-én került sor.

A szerződés aláírása után Magyarországon az angolbarát körékben megnőtt a Teleki-kormány népszerűsége, míg az Imrédy-párt keményen ostorozta a szerződés aláírását. A párt egyik vezető politikusa Rajniss Ferenc a bírálatában azt hangsúlyozta, hogy a délvidéki magyarsággal a szerződés aláírása után is kifejezetten rosszul bánik a délszláv állam. Tegyük hozzá, hogy ez a kritika jogos volt, a délvidéki magyarság valóban súlyos szerb elnyomás alatt élt. Teleki hitt abban, hogy a magyar–jugoszláv szerződés aláírása megnövelte az önálló magyar külpolitika folytatásának lehetőségét. Arra a kérdésre, hogy ezen hite mennyire volt megalapozott és mennyiben vált be, az 1941 tavaszi események adták meg a választ.

Prof. Dr. Gulyás László / tudományos tanácsadó

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet