Az első világháború végét követően a vesztes, s az ebből a tényből kifolyólag (is) kiszolgáltatott Magyar Királyságot tucatszámra érték azok a vádak, melyek szerint a magyar oktatásügy a dualizmus időszakában a nemzetiségek elnyomásának legfőbb színtere volt.

A háborút lezáró béketárgyalások során az Erdélyt megkaparintani kívánó román küldöttek sorra fogalmazták meg panaszaikat azzal kapcsolatosan, hogy Apponyi Albert kultuszminiszterségének ideje alatt hozott törvények ellehetetlenítették az erdélyi román iskolák működését és azok százával voltak kénytelenek bezárni kapuikat.

Tették mindezt úgy, hogy még meg sem száradt a tinta az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozaton – mely Erdély, a Bánság, Partium és Máramaros Romániával történő egyesülésén kívül azt is kimondta, hogy ,,minden nép számára a saját nyelvén biztosított az oktatás” – s már a Budapesti Hírlap arról volt kénytelen beszámolni, hogy a román megszállás alatt lévő Algyógyon (román neve Geoagiu) a ,,földmíves iskolát” megsemmisítették. „A hunyadmegyei Algyógy községben lévő földmívesiskolát a környékbeli parasztok felprédálták. Berendezését elpusztították, kétezer holdnyi állami birtok erdőit letarolták, az istállókból az állatokat elhajtották, a vetőmagot részben ellopták és széjjelszórták.” – olvashatjuk a hírlap 1919. évi január 10-ei számában. 1919 decemberében – nagyjából egy évvel később – a nagyszebeni román kormányzótanács 3 magyar főiskolát, 33 magyar középiskolát, 31 szakiskolát, 2641 (!) elemi iskolát és 392 kisdedóvót szüntetett meg. Ez önmagában véve sem állította egyszerű feladat elé az erdélyi magyar közösségeket, mindemellett meg kellett oldaniuk azt a problémát is, hogy így 5095 (!) tanító és 357 óvónő maradt állás nélkül. Becslések szerint – figyelembe véve az elbocsátottak családjainak tagjait is – 25 ezer magyar ember maradt kenyér nélkül. Az iskolák bezárásával 275.211 iskolaköteles tanuló maradt iskoláztatás nélkül, közöttük 160 ezer magyar és 77 ezer román gyerek. S ez még csak a kezdet volt!

Constantin Angelescu 1922-ben lett közoktatásügyi miniszter, ki is adta rögtön a tanügyi-közigazgatási hatóságoknak a feladatot: „aki román földön él, mielőbb románná kell lennie – legalább nyelvileg”. Angelescu miniszter tevékenységét valóban ez a cél határozta meg, s a Nagy-Románia népoktatásügyének törvényes egységesítését célzó – 1924. július 26-i (az állami elemi oktatásról) és az 1925. december 22-i (a magánoktatásról) – törvények is erről tesznek tanúbizonyságot. „Államunk egységes, s ez okból a kötelező elemi oktatásnak is egységesnek kell lennie. Ezt követeli a nemzeti és polgári öntudatunk és az állam magasabb érdekeinek kifejlődése. Egyféle iskolát és egyféle lelket.” – olvashatjuk az elemi oktatásügyről szóló törvényben. A magyar felekezeti iskolák nem kaphattak államsegélyt, a román (ortodox és görögkatolikus), a német (szász és sváb, evangélikus) és az iszlám hitfelekezet által fenntartott oktatási intézmények kezdettől fogva élhettek ezzel a lehetőséggel. A magyar határmenti városokban: Nagyváradon, Nagyszalontán, Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Máramarosszigeten, továbbá Aradon és Temesváron a közoktatási miniszter elrendelte az összes magyar óvoda bezárását.

Az 1923/24-es tanévtől az állami magyar iskolákban a román nyelven kívül a történelem, földrajz, alkotmánytan, számtan és francia nyelv tantárgyakat is román nyelven kellett tanítani és tanulni, az izraelita elemi iskolákból – ugyancsak ettől a tanévtől – a magyar nyelv teljes „kiküszöbölését” rendelte el. A magyar felekezeti iskolák más felekezetű diákot nem vehettek fel, és ezek az iskolák csak olyan törvényesen képesített tanítót és tanárt alkalmazhattak, akinek megválasztásához a miniszter előzetesen hozzájárult. A magyar felekezeti iskolák „Értesítőit” román nyelven nyomtatták ki, utána csak az iskola nyelvén lehetett. Az Értesítők szövege előzetes hatósági cenzúra alá tartozott. A magyar felekezeti iskolákban a román nyelven és irodalmon kívül még Románia földrajzát, történelmét és alkotmánytanát is kizárólag román nyelven kellett tanítani a közép- és elemi iskolákban is. Természetesen az előírtakat szigorúan be kellett tartani, mert a legkisebb kihágások is súlyos következményekkel jártak. Magyar felekezeti iskolák zárták be kapuikat például azért, mert tanító hiányában a lelkész tanított.

Románia kisebbségeinek oktatásügyi helyzetéről árulkodik egy 1925. december 15-ei parlamenti vita, ahol Teodor Iacobescu képviselő a következőket mondta: „A múlt évben az állami elemi oktatásról szóló törvényben felvették a 7. §-hoz, hogy a kisebbségeknek is fognak állítani elemi iskolákat. És a miniszter úr ezt a paragrafust nem hajtotta végre, sőt a meglévőket is megszüntette. Már Besszarábiában nincs is kisebbségi iskola, csakis román van mindenütt.” Angelescu közoktatási miniszter a felszólalást „És ez nem tetszik Önnek?” közbeszólással szakította meg. „Ma már Besszarábiában nem csak a nép panaszkodik, melytől elraboltak egy jogot, amit a törvényben biztosítottak neki, hanem az odaküldött román tanítók is, akiktől pedagógiai lehetetlenséget kívánnak, mivel nem tudják a gyermekek nyelvét. A kényszerített uniformizálás ellen úgy pedagógiai, mint didaktikai szempontból tiltakozom. Ne követeljük a kisebbségektől, hogy asszimilálódjanak. Sohasem fognak Önök a magyarokból, németekből, bolgárokból románt csinálni. Azért ne igyekezzünk elrabolni anyanyelvüket sem!” – folytatta Iacobescu. A Román Királysághoz csatolt területeken élő, kisebbségbe került magyarság iskoláinak tönkretételére nem véletlenül került sor. A területileg és demográfiailag megerősödött Romániának alapvető problémát jelentettek a kisebbségek, azon belül pedig a politikailag is „legfontosabbnak” tartott magyar kisebbség. Fokozott problémát jelentett a román állam számára, hogy e kisebbség kompakt tömegekben élt.

Mindez már a múlt! – gondolhatná a fenti sorokat olvasó. Azóta eltelt száz év, kár ezzel a hétköznapi embernek foglalkozni. Foglalkozzanak vele a történészek, ha egyáltalán akarnak. Csakhogy – ahogy az ókori mondások tartják – Historia est magistra vitae (A történelem az élet tanítómestere) és Nihil novi sub sole (Nincs új a nap alatt). Száz év ide vagy oda, nagyon úgy tűnik, hogy alig századik életévét betöltött Románia – akárcsak a Bourbonok – semmit nem tanult és semmit nem felejtett. Történt ugyanis a napokban, hogy a román Legfelsőbb Bíróság a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnáziumot bezáratta, a döntés indokáról pedig egyelőre semmit nem tudunk. Bár 2018. augusztus 9-én az illetékesek aláírták a tanügyminiszteri rendeletet a működési engedély kiadásáról, ezt a rendeletet az intézmény vezetőjét idézve: „rosszakaratú emberek intézményeik nevében megtámadták”. 2019. november 29-én a marosvásárhelyi bíróság alapfokon eltörölte a megadott működési engedélyt. A fellebbezést a bukaresti Legfelső Táblabíróság 2022. április 6-án tárgyalta, majd közölte az eredményt: jogerőre emelte az alapfokú döntést. Így újra működési engedély nélkül maradt a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum.

Mit is lehetne ezek után mondani? E sorok írójának két gondolata támadt. Az első: ha odafent mindezeket most látja Constantin Angelescu, biztosan hátra dőlve mosolyog, s azt gondolja, méltó módon gondozzák az utódok az ő örökségét. A második: téved Románia, ha azt gondolja, hazánk ugyanolyan kiszolgáltatott most, mint száz évvel ezelőtt volt, s még nagyobbat hibázik, ha úgy véli, a mostani magyar kormány ugyanolyan teszetosza, mint amilyen 1918-ban és 1919-ben a Károlyi-féle kormány és a Kun-féle Forradalmi Kormányzótanács tagjai voltak. Megtanultuk a leckét, s a mai országvezetés már komolyan veszi Reményik Sándor intését: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát!”