Fiume, horvátul Rijeka városa és a magyar tengerpart kérdése régi vita a magyar és horvát politikum, illetve a történészek között. Érdemes áttekintenünk közjogi szempontból a város és a hozzá kapcsolódó területek történetét, kizárva ezzel az értelmezések, vélemények, szándékok és vágyak özönét.

A várost 1466-ban vásárolta III. Frigyes német-római császár (1440/1452-1493), Ausztria főhercege (1457-1493) családja, a Habsburgok számára, így egészen az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig birodalmuk része volt. 
A város széles körű autonómiát élvezett, igazgatását tekintve a 18. század elejétől a grazi székhelyű belső-ausztriai kormányszékhez, 1747-től a Császári-Királyi Kormányzósági Helytartósághoz tartozott. 

A következő évben állították fel az osztrák Tengermelléki Kereskedelmi Tartományt, ami a Császári és Királyi Kereskedelmi Főintendatúra alárendeltségében működött. A meglehetősen bonyolult alárendeltségi viszonyokat 1754-ben némileg egyszerűsítve Osztrák Tengermelléknek nevezve a területet közvetlenül az Udvari Kereskedelmi Tanács alárendeltségébe utalták. 
A többszöri átszervezés ellenére is az elv ugyanaz volt: az uralkodónak, mint osztrák főhercegnek a tulajdonában álló területről beszélhetünk.

Fiume sorsában alapvető változás II. Józsefhez fűződik. A későbbi kalapos király vetette fel anyjának, Mária Teréziának az ötletet, hogy Magyarország kereskedelmére jó hatással lenne, ha lenne tengerpartja és tengeri kikötője, ezért rendeljék alá Fiumét a Magyar Udvari Kancelláriának és az akkor még pozsonyi székhelyű magyar Helytartótanácsnak. A királynő egyetértett a javaslattal és 1776. augusztus 9-én Fiumét Horvátországba incorporálta azzal a kikötéssel, hogy egy új vármegyét hoznak létre, illetve egy kormányzó irányítja Fiumét. Egyúttal megnevezte az új kormányzót, Majláth Józsefet is.

A horvát rendek vonakodtak végrehajtani az új vármegyére vonakodó utasítást és a kormányzóság létrehozását is sérelmezték, ami konfliktushoz vezetett az uralkodóval. Ennek megoldása Fiume szenátusának kérelme jelentette, amely szerint „ugyanazon a módon, mint a Magyar Királysághoz kapcsolt összes többi részeket és tartományokat, ezt a várost is területével mint a Magyar Királyság Szent Koronájához kapcsoltat és abba bekebelezettet bírják és birtokolják”.

Mária Terézia helyt adott a fiumeiek kérésének, 1779. április 23-án kiadta új rendeletét, amely szerint „Megengedjük, először, hogy ez a kereskedelmi város, Fiume, kerületével Magyarország Szent Koronájához csatolt külön testnek tekintessék továbbra is, és így kezeltessék minden vonatkozásban, és semmi módon se kevertessék össze a másikkal, a buccari kerülettel, mint amely ősidők óta a Horvát Királysághoz tartozik.” 

A királynő akarata alapján Fiume kikerült a Horvát Királyság kötelékéből és közvetlenül a magyar Szent Korona alárendeltségébe helyeztetett. Ezt követően a város ügyeit az uralkodó a Magyar Udvari Kancellárián és a magyar kormányszervek útján intézte.

Az uralkodói rendelet országgyűlési becikkelyezése már az 1779-et követő legközelebbi, 1790-ben összehívott országgyűlésen is napirendre került. Ekkor még a horvát rendek ellenállása és II. Lipót taktikázása folytán nem került sor, de a magyar rendek napirenden tartották a kérdést. Az 1792-es és 1796-os országgyűléseken a háborús helyzet miatt volt aktuális a becikkelyezés, de 1802-ben a magyar rendek ismételten felvetették a témát, az uralkodó pedig ígéretet tett, hogy a következő országgyűlésen rendezi a kérdést. Szokásos eljárás volt ez abban az időben. 

Érdekességként meg kell említeni, hogy a krajnai rendek is megpróbálták „megszerezni” a várost 1795-ben, de kérésüket I. Ferenc elutasította.

Az 1802-est követő országgyűlés a háború idején, Bécs francia megszállása miatt nem foglalkozhatott mással, mint háborús kérdésekkel, de az 1807-ben összegyűlt országgyűlés sikert ért el, József nádor hathatós támogatásának segítségével megszületett a Fiume incorporációjáról szóló törvény. 
Az 1807. évi 4. törvénycikk rendelkezése szerint: „Ő szent felségének jóváhagyásával, Fiume városa és kikötője, melyet Mária Terézia felséges császárné és királynő külön oklevelével már az országba bekebelezett, a jelen törvénycikkely által az országhoz tartozónak nyilvánittatik … 1. § A fiumei kormányzónak az országgyülés főrendi tábláján, Fiume város követeinek a karok és rendek tábláján megillető ülés- és szavazatjog adatik.” Fiume tehát a kodifikált magyar jogrend alapján is a Magyar Királyság része lett. 

A város közjogi állása egészen a horvát-magyar kiegyezésig ezen jogszabály alapján került meghatározásra.
Az 1867-es kiegyezést követően a Magyarország és Horvátország viszonyát az 1868. évi 30. törvénycikk, közkeletű nevén a horvát-magyar kiegyezés rendezte. A Horvátországhoz tartozó területeket a 66.§ sorolja fel:
„Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok területéhez tartozóknak ismertetnek el:
1. Mindazon terület, mely jelenleg Buccari városával és kerületével együtt Fiume vármegyéhez tartozik, Fiume város és kerülete kivételével, a mely város, kikötő és kerület a magyar koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) képez, s a melynek, mint ilyennek, külön autonomiájára s erre vonatkozó törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve, Magyarország országgyülése s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülése és Fiume városa közt, küldöttségi tárgyalások utján, közös egyetértéssel lesz megállapodás eszközlendő.”

A törvénycikk szövege egyértelműen kijelenti, hogy Fiume város és kerülete nem tartozik Horvátországhoz, azt nevesítve kiemelte a Horvátországhoz tartozónak elismert területek közül. A törvénycikk mindössze a város törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve rendelte el a tárgyalást és megegyezést, tehát az ennek révén megszületett megállapodás nem változtatott azon a közjogi helyzeten, amely szerint Fiume továbbra is Magyarország része maradt.

A horvát-magyar kiegyezés értelmében megkötött megegyezést, közkeletű nevén a „fiumei/rijekai provizóriumot” 1870. július 28-án királyi rendelet formában kodifikálták. A rendelet létrehozta a Magyar-Horvát Tengerparti Kormányzóságot, amelyet a magyar Szent Korona és a magyar közigazgatás alá rendelte. 

Ezt egészítette ki az 1872-es fiumei városi statútum, ami pontosította a rendelkezést. A provizórium tehát nem jelentette azt, hogy Fiume ne maradt volna a Magyar Királyság része. A helyzet egészen az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as megszűnéséig állt fenn, amikor Fiume a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett.

A trianoni békediktátum kodifikálta Fiume elvételét. A becikkelyezésről szóló 1921. évi XXX. törvény V. CÍM „Fiume” címet viseli, aminek 53. cikke kimondja:
„Magyarország lemond Fiuméra és a körülötte fekvő azokra a területekre vonatkozó minden jogáról és igényéről, amely területek a volt Magyar Királysághoz tartoztak, s amelyek később meghatározandó határok között feküsznek.”

Fiume tehát a nemzetközi ratifikációval ellátott békediktátum alapján is azt megelőzően a Magyar Királyság része volt, nem hagy kétséget a kérdés felől.

A fentiek alapján egyértelmű történelmi tény, hogy az Adriai-tenger egy partszakasza 1779 és 1918 között (az 1809 és 1813 közötti francia megszállást leszámítva) magyar fennhatóság és – a város autonómiáját figyelembe véve – magyar kormányszervek irányítása alatt állt.
A magyar miniszterelnök többször is tanújelét adta történelmi ismereteinek, azok pontosságának. Ezúttal sem tévedett, amikor úgy fogalmazott, hogy „nekünk is lenne [tengerünk], ha nem vették volna el őket…”

Írásunkat egyúttal kollegiális barátsággal ajánljuk a Horvát Állami Levéltár munkatársainak figyelmébe.