Németh Zsolt kutatónk cikkét olvashatják.

Iskolai oktatásunk és a történész körökben uralkodó nézetek nyomán a legtöbb ember úgy képzeli, hogy Szent István színpogány magyarságot térített a kereszténység római rítusú irányzatára. A Kárpát-medencei kereszténység kezdetei azonban jóval korábbra nyúlnak vissza. Trogmayer Ottó már 1977-ben figyelmeztetett arra, hogy a Tiszántúl a Bolgár Cárság kolóniája volt a 9. században, aminek következtében szerinte az ortodox vallás ottani megjelenésével már ekkortól számolni kell legalább a későbbi Bánság területén (Trogmayer 1977, 62), nem csupán az erdélyi gyulának a 940-es évek végén Bizáncban történt megkeresztelkedése nyomán, amelyről görög nyelvű kortárs forrásokból tudunk. A gazdagon megajándékozott hazatérő fejedelem egy Hierotheosz nevű szerzetespapot hozott magával térítő szerepkörben és hatáskörrel templomok és monostorok fölszentelésére: létrejött Turkia bizánci rítusú püspöksége. A gyula kitartott ortodox kereszténysége mellett, amit a bizánci források is elismernek, s éppen emiatt került később ellentétbe vejével, István királlyal. (Bizánci szempontból kevésbé volt gyümölcsöző Bulcsú vezér és az Árpád-leszármazott Termacsu megkeresztelkedése néhány évvel később, akik elkötelezettség szempontjából nem váltották be a hozzájuk fűzött görög reményeket.)

Györffy György szerint „az első bizánci misszió színtere súllyal nem Erdélybe lokalizálandó, mint ezt a gyulák 10. század végi erdélyi szereplése alapján tették. Településtörténeti és numizmatikai érvek amellett szólnak, hogy a […] Magyarországra hozott püspök működésének fő színtere a Nagyalföld volt (Györffy 1974, 337). Dávid Katalin Szegeden véli ennek központját megtalálni, hivatkozva arra, hogy „a Dóm helyén egykor állt Szent Demeter-templomnak 10-11. századi előzménye is volt” (Dávid 1974b, 336), ennek maradványa a megyeszékhely legrégibb keresztény épülete, a nemrég felújított Dömötör-torony. A védőszent egyértelműen görög rítusú templomra utal.

Turkia bizánci püspöksége 1000 körülre annyira megerősödött, hogy metropolia rangjára emelkedett, három metropolita neve és pecsétje is ismert. Font Márta és Makk Ferenc úgy vélték, hogy a 958-tól feszültté váló magyar-bizánci viszony miatt az ortodox papoknak távozniuk kellett, s „a rangemelkedés a Szent István és II. Basileios bizánci császár között létrejött szövetség fényében csupán egy bizánci jogigényt fejez ki a 11. század elején” (Font 2009, 86; Makk 2000, 331). Velük szemben Révész Éva azt az általam is támogatott nézetet képviseli, hogy a rangemelkedésig „a püspökök itt térítettek biztosan. A rangemelkedés lehetett az eltelt idő, egyben a létrejött magyar-bizánci szövetség és Ajtony keresztségének következménye” (Révész 2014, 10-11). Ezt azzal pontosítanám, hogy Ajtonynak a Szent Gellért-legendában dokumentált monostoralapítása Marosváron vélhetőleg kánonjogi szempontból szükséges feltétele volt a rangemelkedésnek.

Magyarországon csak néhány bizánci rítust használó szerzetesi közösség megléte igazolható kétségtelenül (Marosvár, Visegrád, Tihany, veszprémvölgyi apácakolostor), ám korántsem biztos, hogy nem volt lényegesen több. Dávid Katalin mutatta ki az Árpád-kori Csanád vármegye művészeti emlékeivel foglalkozó munkájában, hogy a térségben tizenhárom monostor rendi hovatartozása ismeretlen, melyek kivétel nélkül elenyésztek a 14. századra. Egyetértve vele magam is arra következtetek, hogy ezeknek legalább egy része bizánci rítusú volt, ezért nem volt motiváció az újjáépítésükre a tatárjárás és a kun lázadások (1280, 1282) okozta pusztítások után. Közülük a 13. századi oklevelekben felbukkanó, a Csanád nemzetség különböző ágainak birtokában lévő monostorok jelentős része „pogány” személynevet visel (Izsó-, Pordány-, Szagyu-, Tömpös-, Kemecsemonostora), azaz ezeket akkor alapították a nemzetség tagjai, „amikor a pogány neveket még nem váltotta fel a későbbi keresztény névadás” (Dávid 1974a, 25). Ha megengedjük, hogy az „ismeretlen” rendi hovatartozású, később elenyészett monostoroknak egy része bizánci rítusú volt, akkor bőségesen előáll a rangemelkedéshez szükséges mennyiségű egyházi intézmény. E sorok írója a rakacaszendi első templomról vetette föl, hogy nem latin rítusú szerzetesi közösségé volt (Németh 2019, 35).

Bár a 10. század második felének feszült magyar-bizánci kapcsolatokkal terhelt periódusai nem kedveztek a keleti egyház térnyerésének, a rangemelkedés baráti kapcsolatok idején következett be, amikor a magyar fél templom- és monostoralapításokkal nyilvánvalóan gesztusokat tett a görög egyháznak. Kérdés persze, hogy 1002-ben Ajtony mennyire a saját szakállára politizált, illetve bírta-e akkor István egyetértését a Bizánchoz való közeledésben. Szembetűnő, hogy a nemrég a latin kereszténység szellemi körében megkoronázott István 1002-ben már a bizánci császárság szövetségeseként viselt hadat a bolgárok ellen, tehát szó sincs arról, hogy a latin koronázással végleg szakított volna Bizánccal akár politikailag, akár egyházilag. Szent királyunk kiváló politikus volt, aki ilyen baklövést nem követett volna el.

Baán István történész, aki a középkori magyar-bizánci kapcsolatok kutatója még ennél is tovább ment. „Az általunk vizsgált két görög dokumentum alapján bizonyítottnak látszik, hogy Szent István alatt bizánci szertartású, több püspökséget egyesítő, csak Magyarország határain belül működő metropólia volt hazánkban, a konstantinápolyi patriarchátus joghatósága alatt. Ez az egyháztartomány nemcsak, hogy nem működhetett királyi jóváhagyás nélkül, hanem kifejezetten arra támaszkodott. […] alapvetően módosítanunk kell a magyar kereszténység megszilárdításáról és Magyarországnak a korabeli Európába való beilleszkedéséről vallott nézeteinket. Szent István nem egyoldalúan a Nyugat és a nyugati kereszténység mellett kötelezte el magát és országát, hanem a keresztény Európa királyságainak sorában, mely Európának a XI. század közepén a kultúra és a civilizáció szempontjából tekintve a központja és szimbóluma – Bizánc volt” (Baán 1995, 1169-70). Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy 1054, a nagy egyházszakadás előtt a latin, illetve a bizánci kereszténység meglehetősen közel állt egymáshoz, csak liturgiai rendjükben és egyházszervezetükben voltak számottevő eltérések. Ismerünk olyan monostorokat (pl. a római SS. Alessio e Bonifasio), amelyekben latin és görög rítust követő szerzetesek egyaránt működtek, ami jelzi, hogy az ezredfordulón még nem volt kibékíthetetlen ellentét a két keresztény irányzat között.

Lehetséges, hogy a 10. század történéseiről tudósító hazai források teljes hiányának egyik oka éppen a keleti egyházak térnyerésének elfedése volt. A történelmet a győztesek írják, az egyháztörténetet is, a vallási küzdelmek győztese pedig nálunk a római katolicizmus lett az Árpád-kor közepére. Mindez viszont felszólító módban írja elő a magyar régészet számára a Kárpát-medencében valaha létezett 10-11. századi nem latin szertartásrendű templomok keresését, de legalább az azok felismerésére való nyitottságot. A Magyarságkutató Intézet élen jár ebben is: Régészeti Kutatóközpontjának tudományos segédmunkatársa, Gallina Zsolt egy olyan, a Kárpát-medencében egyedülálló alaprajzú templom alapjait tárta föl Garábon, amely biztosan nem a római rítusú kereszténység szakrális épülete volt. Még folyik annak a vizsgálata, hogy szerzetesi vagy világi közösség használta-e.

Figyelmet kell szentelnünk annak is, hogy három Szent István által alapítottnak vélt egyházmegye székhelyén (Esztergom, Eger, Veszprém), továbbá a bizánci rítusú erdélyi püspökség központjában, Gyulafehérváron, valamint Székesfehérváron az első régészetileg igazolt szakrális épületek kerek alaprajzúak (Kozák 1984, 134). Ezek szükségszerűen 1000 előttiek, hiszen az egyházmegyék alapításakor megindult a püspöki templomok építése is, amelyek kivétel nélkül hosszházasak. Ez az alaprajzi forma felel meg a római rítusú liturgia térrendezési igényeinek. A bizánci és a kaukázusi egyházak, bár használják a hosszházas templomformát is, előszeretettel emelnek centrális szakrális épületeket. Felvidéken a kopcsányi, a gimeskosztolányi, a ducói és a dévényi templomok is Szent István működése előtt épültek a régészeti kutatások szerint, sőt, a két utóbbi centrális templom még Árpádék érkezése előtt (Plachá-Hlavičová 2005, 7; Németh 2017, 43, 50, 57, 95).

Irodalom

Baán István: „Turkia metropolitája”. Újabb adalékok a bizánci egyház történetéhez a középkori Magyarországon. Századok 129 (1995) 1167-1170.

Dávid Katalin: Az Árpád-kori Csanád vármegye művészeti topográfiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974a.

Dávid Katalin: Dávid Katalin válasza az opponensi véleményekre. Művészettörténeti Értesítő 23 (1974b) 336-340.

Font Márta: Államalapítás 970–1038. Magyarország története 2. Metropol Könyvtár. Budapest, 2009.

Györffy György (1974): Opponensi vélemény Dávid Katalin: Az Árpád-kori Csanád vármegye művészeti topográfiájának rekonstrukciója c. kandidátusi értekezéséről. Művészettörténeti Értesítő 23 (1974) 333-334.

Kozák Károly: Közép-Európa centrális templomai (IX-XI. század). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17 (1984) 107-144.

Makk Ferenc: Szent István és utódai. In: Kristó Gyula – Makk Ferenc (szerk.): Európa és Magyarország Szent István korában. Csongrád Megye Önkormányzata, Szeged, 2000, 319-348.

Németh Zsolt: A Kárpát-medence legkülönlegesebb Árpád-kori templomai II. B. K. L. Kiadó, Szombathely, 2017.

Németh Zsolt: A Kárpát-medence legkülönlegesebb Árpád-kori templomai. Északkelet és a Tisza völgye. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 2019.

Plachá, Veronika – Hlavičová, Jana: Dévény. A vár. KT Lap- és Könyvkiadó, Révkomárom, 2005.

Révész Éva: „Turkia” keleti keresztény papjai az első ezredforduló magyar történelmében. Belvedere Meridionale XXVI (2014) 1. szám 7-22.

Trogmayer Ottó: Szőreg őstörténete. In: Hegyi András (szerk.): Szőreg és népe. Szeged Városi Tanács Művelődési Osztálya, Szeged, 1977, 51-66.