Diószegi István történész professzor, az MTA doktora 2020. május 26-án, életének 89. évében távozott közülünk.

A magyar diplomáciatörténet legjelentősebb szakértője Szegeden született 1930-ban. Diplomáját az ELTE Bölcsészkarán szerezte. Rövid ideig az ELTE történeti könyvtárában dolgozott, majd 1957-től az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékén oktatott, 1978-tól 1995-ig vezette a tanszéket. Az ELTE Bölcsészkarának dékáni tisztét is betöltötte 1979 és 1982 között, 1991-től 1999-ig a Magyar Történelmi Társulat elnökeként dolgozott.

Kutatási és szakterülete a nemzetközi kapcsolatok története, diplomáciatörténet és az Osztrák-Magyar Monarchia. Számos monográfia és kiváló tanulmány szerzője, történészek generációt tanította és pallérozta. Kulcsszerepet játszott a diplomáciatörténet népszerűsítésében. Életműve kiemelkedő jelentőségű a magyar történészek sorában.

A Magyarságkutató Intézet tisztelettel adózik Diószegi István professzor életművének.

Részlet Diószegi István önéletírásából:

„Felmenőim kisföldű parasztok és nincstelen mezőgazdasági munkások voltak, apai nagyszüleim írni-olvasni sem tudtak. Iskolák nélkül is bölcs apai nagyanyám arra biztatta négy gyermekét, hogy ha csak tehetik, meneküljenek a falusi nyomorúságból. Apám, a legidősebb fogadta meg először a szülői tanácsot. A sorkatonai évek letöltése után a honvédség állományában maradt, testvérei az ő segítségével lettek szakmunkások, aztán a hadifogságból hazatérve, amikor elveszítette állását, testvérei őt juttatták munkalehetőséghez. Szüleim is azon voltak, hogy gyerekeik többre vigyék, mint ők maguk, és bátyámat is, engem is gimnáziumba írattak. Anyám, bár ő is csak hat elemit végzett, a szószedetből minden este kikérdezte tőlünk a latin szavakat. A nagyváradi gimnáziumban, ahova először jártam, igyekvő, de semmi különös tehetséget nem mutató diák voltam, és a magyar házidolgozatot nemegyszer írói tehetséggel megáldott András bátyám készítette el helyettem. A történelem aztán alaposan felforgatta a család és a kisdiák életét. Menekülés a front elől, majd a visszatérés után román fennhatóság, diáktársakkal együtt konfliktus a román államhatalommal, újabb, most már visszatérés nélküli menekülés, mígnem a kereső nélkül maradt csonka család végül a nagyszülők vert falból készült falusi házában húzta meg magát. Úgy tűnt, hogy az értelmiségi pályának, amiről a szülők ábrándoztak, vége szakad, még mielőtt elkezdődik.

Bizonyára így is történt volna, ha nincs a népi kollégiumi mozgalom, amely, miközben új tehetségeket karolt fel, a félresiklott pályákat is kiegyenesítette. A szegedi Kálmány Lajos Népi Kollégium, ahová kerültem, nemcsak lehetőséget adott a gimnázium folytatására, de egy egész életre szóló világnézeti munícióval is ellátott. És mondhatni a pályaválasztást is befolyásolta mert az ottani indíttatásra iratkoztam be éppen ötven évvel ezelőtt az akkor még Pázmány Péter nevét viselő pesti egyetem bölcsészeti karának történelem-filozófia-társadalomtudomány szakára. A végeredmény egyszakos diploma lett, mert a szociológiagyanús társadalomtudomány szakot megszüntették, a filozófiától meg eltanácsolták a történészeket, de ez is elegendőnek mutatkozott az érvényesüléshez. Egyetemi éveim alatt apám foglalkozása és nagyváradi viselt dolgaim miatt ugyan a gyanakvás légköre vett körül, de az enyhült és zavarodott 1953-as évben tanszékre kerülhettem. Fél évig tartó pünkösdi királyság lett ebből csupán, és csak négy év elteltével újabb tanszéki megbízatás. Ma már kissé megmosolygom magam, hogy milyen nagy elégedettséggel nézegettem akkor névtáblám alatt az egyetemi tanársegédi titulust. De még most is jóleső érzéssel tölt el, hogy nem okoztam csalódást szüleimnek. Rögtön az egyetem után házasság az akkor még negyedéves menyasszonyommal, lakás és biztos egzisztencia nélkül, de hát mi a háború és a háború utáni nehéz évek nemzedéke voltunk, nem számolgattunk és mérlegeltünk, és már azt is felemelkedésnek éreztük, hogy az éhes diákévek után paprikás krumplival jóllakhattunk. És ha az anyagi háttér jó ideig hiányzott is még, a család intellektuális légköre feleségem révén kezdettől biztosított volt. Nagyrészt neki köszönhető, hogy két fiam alkotó értelmiségi lett, és én is vittem valamire.

Mert tényleg vittem. 1978-ban egyetemi tanári kinevezést kaptam, és megbízást az Új- és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszék vezetésére. Visszatekintve azonban nem mondhatom, hogy elégedett vagyok tizenhét évig tartó tanszékvezetői működésemmel. Azt hittem, hogy megteremthetem a mindig is hiányzó magyarországi egyetemes történeti műhelyt, de csalódnom kellett. A tehetséges fiatalok, akiket a tanszékre hoztam, mind elmentek a jobban fizető politikai apályára. Némi vigaszul csak az szolgált, hogy a hajótörötteket aztán a vízből kimenthettem. Három évig tartó dékánságomra már jobb érzésekkel gondolok vissza. Azt hiszem, hogy sikerült némiképp megóvnom a bölcsészeti kart a már akkor is divatos tanügyi hóbortoktól, és személyekre való tekintet nélkül érvényt szereznem a hatályos jogszabályoknak. Saját karrierem szempontjából ez nem bizonyult jó befektetésnek, de azóta sem bánom, hogy a dékáni megbízatást nem használtam előrehaladást szolgáló ugródeszkának. Úgy gondolom, hogy a Magyar Történelmi Társulat elnökeként eltöltött nyolc év is a mérleg pozitív oldalára kerülhet. A leltár igazán értékes darabjainak azonban azokat a könyveket tartom, amelyek a több mint négy évtizedes tanári és kutatói pálya során keletkeztek. Minthogy a történetíró, a költőtől eltérően, nem születik, hanem lesz, a középiskolás korában még fogalmazással küszködő kisdiák is megtanult írni, és mintegy húsz könyv került ki tolla alól. A pálya vége felé vannak még tervei, de abban is reménykedik, hogy könyveit akkor is leveszik a polcról, ha nem írja elő azokat kötelező irodalomnak.”