90 éve született Bóna István, a magyar régészet kiemelkedő alakja. Ezen az évfordulón Horváth Ciprián, az MKI Régészeti Kutatóközpontjának tudományos munkatársa írt cikket.

Bóna István (1930. február 10. – 2001. június 4.) régész, egyetemi tanár, akadémikus, kutató, az Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae szerkesztőbizottságának tagja. Az elemi iskolát szülőhelyén, Hevesen végezte, majd a Jászapátiban található Széchenyi István Gimnázium elvégzése után, 1948-tól a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója lett. A diploma megszerzését követően 1952-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban kapott segédmuzeológusi állást, azonban csupán rövid ideig, hiszen 1953. augusztus 1-től már a Sztálinvárosi Állami Múzeum igazgatói tisztét töltötte be. A múzeumi munka mellett 1954-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem aspiránsa majd oktatója, 1957. szeptember 1-től pedig tanársegédje volt. Előbb adjunktus, majd docens, végül 1975. július 1-jén kapta egyetemi tanári kinevezését. 1987-től a Régészeti Tanszék, 1990-től a Régészeti Tanszékcsoport, 1994-től pedig a Régészettudományi Intézet igazgatói tisztét töltötte be.

Tudományos életműve döntően a bronz- és a népvándorláskor kutatása köré koncentrálódott, széles körű érdeklődésének hála azonban tanulmányai a rézkortól az Árpád-korig egyaránt kiindulópontként szolgálnak a kutatóknak. Nem csupán az ország mai határain belül, hanem annál jóval tágabb kitekintésben, hiszen figyelme mindvégig kiterjedt az elcsatolt részek kutatására is. Szerteágazó érdeklődése az 1990-es évektől fordult ismét erőteljesen a magyar honfoglalás kor kutatásának irányába, noha a téma természetesen már korábban is foglalkoztatta.

Az alábbiakban Bóna István magyar honfoglalás és kora Árpád-kori kutatásainak rövid összefoglalásával szeretnénk adózni a kilenc évtizede született, kiváló tudós emléke előtt.

Kora Árpád-kori tanulmányainak sorát az akkor és ma is „páratlanul álló” darufalvi ezüstkincsről írott elemzése nyitja, melyet 1962-ben magyarul, majd két évvel később németül is olvashattak a téma iránt érdeklődők. Napjainkig érvényes megállapításokat tartalmazó összegzésében a kincsleletet minden oldalról megvizsgálva elemezte annak összetételét, az egyes ékszertípusok eredetét, tulajdonosának személyét és – megrajzolva a történeti hátteret – az elrejtés okát is. Már az előkerülését követő évben, 1959-ben személyesen tanulmányozta a zemplén-szélmalomdombi sírleletet, így természetes módon kapcsolódott be az annak értékelése körül kibontakozott vitába. Meglátásai a disputa alkalmából született véleményeket közreadó vitacikkekben olvashatók. 1971-ben látott napvilágot a három évvel korábban Dunaújváros-Radiátorgyár területén feltárt 10. századi gyermeksírt ismertető tanulmánya. Ebben már összefoglalta a város környékéről ismert honfoglalás kori temetkezéseket, topográfiai megállapításokat tett, s utalt rá, hogy a Csepel-sziget déli végénél található dunai átkelőhely dunántúli körzete is a magyar szállásterület része volt. A sír leletei közül külön figyelmet szentelt a másodlagosan, csüngőként felhasznált szíjveretnek, hangsúlyozva annak karoling eredetét. 1978-ban közölte le a Dunaújváros déli határában található Épületelemgyár területén, csaknem két évtizeddel korábban, több ásatási periódus alkalmával feltárt Árpád-kori templomot és a körülötte elhelyezkedő temetőt. A sírok leletanyagának elemzése alapján rámutatott az egyszerű karikaékszerek Árpád-kor teljes időszakán átívelő használatára. Egy évvel később Régészetünk és Kelet-Európa címmel publikált, több korszakra egyaránt érvényes módszertani megállapításokat tartalmazó dolgozatában hívta fel a figyelmet a Kárpát-medencébe költöző népeket érő sajátságos hatásokra, melyek addigi életüket szinte azonnal elkezdték átformálni. Rámutatott ennek okaira is, melyek a Kárpát-medence speciális adottságaiban keresendők.

Az „Erdélyt és az erdélyi embereket szerető” Bóna István számára különösen kedves kutatási terület volt – nem csupán tárgyalt korszakunkban – Transsylvania, melynek honfoglalás és államalapítás kori településtörténetéről 1986-ban, majd három évvel később kissé átdolgozott formában publikált összefoglalást. Ezek anyaggyűjtése során többször utazott személyesen a helyszínre, a munkát mindvégig hatalmas lelkesedéssel végezte, annak ellenére, hogy ez korántsem volt minden esetben könnyű feladat. Az ezredfordulón ismét a terület kutatásának irányába fordult érdeklődése, ekkor közölte Erdély magyar honfoglalás és államalapítás kori régészeti áttekintését. Ezekben a munkáiban Erdély történetének modern összefoglalásait hagyta hátra. A szélesebb településtörténeti összefüggések vizsgálata során természetesen a történeti folyamatok és egyes fontosabb események bemutatásai, elemzései is helyet kaptak. Ezek mellett nem feledkezett meg a mikroregionális kutatásokról sem. Személyes érintettsége okán talán a legfontosabb kettő ezek közül egymást követő években látott napvilágot. Előbb 2000-ben lakó- és munkahelye Dunaújváros, majd egy évvel később szülővárosa, Heves honfoglalás és kora Árpád-kori történetét foglalta össze a régészeti leletek alapján.

Munkásságából természetesen nem hiányoznak a településkutatások sem. Önálló monográfiában ismertette a dunaújvárosi avar és Árpád-kori telepet. Összefoglalta a korszak lakóházainak Kárpát-medencei jellegzetességeit. Rámutatott, hogy már a 10–11. században is számolhatunk kőből épült házakkal, azonban ekkor ez még csak kevesek kiváltsága volt. Nem a technikai tudás, hanem a lehetőség hiányzott azok elterjedéséhez, melyek így néhány ispáni és nemesi kúrián kívül csak az egyházi épületekben mutatkoztak meg. Az Árpádok korai várait feldolgozó – több kiadást megélt – könyvében határozottan kiállt a régészeti leletek objektív forrásértéke mellett, elemezve a föld-fa szerkezetű erősségek szerepét, létesítésük okait.

A korszakból az 1990-es évek közepéig ismertté vált kb. 26.000 sír jelentős részének személyes ismeretében és az egyik legnagyobb sírszámú temető társásatójaként szerzett tapasztalatait kamatoztatva új szempontból közelítette meg egyes kisebb sírszámú, ám gazdagabb leletanyagú temetők értékelését. Rámutatott, hogy a sírkereteket hátrahagyó közösségek – az eltemetettek egyenetlen nemi arányai okán és a nagyobb számú férfi sír erőteljes fegyveres jellege miatt – bizonyára mesterségesen szervezett, a katonai vállalkozásokban aktív szerepet játszó csoportok voltak. Felismerte ugyanakkor a nagyobb sírszámú temetők kutatásának szükségességét is, ebben – a rácalmási temető 795 sírjának dokumentálásával – kiváló példával is elöl járt. 

Több alkalommal foglalkozott a magyarság és a korabeli Európa különböző területeinek viszonyaival, az adott események megértése érdekében minden esetben felvázolva a kérdéses terület hatalmi viszonyait is a magyarok megjelenésének időszakában. Makacsul rögzült tévhiteket oszlatott el, egyaránt bemutatva a magyarság sikereinek kulcsát, de nem feledkezve meg a vezetők hibás döntéseiről sem. A későbbiekben a magyar hadművészet kérdésnek önálló tanulmányt is szentelt, külön rámutatva az Európa különböző részein felbukkanó magyar csapatok katonai teljesítményének kiemelkedő voltára. Akadémiai székfoglaló előadását is hasonló témakörből tartotta 1999. március 18-án, A magyarok és Európa a IX–X. században címmel. Egy évvel később jelent meg a magyarság életének a 9. század elejétől az államalapítás időszakáig tartó két évszázadának főbb eseményeit, hadtörténeti kérdéseit, külpolitikáját és külkapcsolatait szélesebb összefüggésekben elemző, kronológiai sorban következő tanulmányokat összefogó, hasonló címet viselő monográfiája.

Bóna István pályája során mindvégig „fáradhatatlanul és élvezettel írta a lektori véleményeket”, ezek közül természetesen a honfoglalás és államalapítás korát érintő, különböző tematikájú tanulmányok sem hiányozhattak. Lektori véleményeinek egyes részei időszerűségük okán esetenként magukban a tanulmányokban is helyet kaptak. Hatalmas ismeretanyaga birtokában foglalta össze a 9–10. századi Kárpát-medencei régészet témakörében szervezett Honfoglalás és régészet című konferencia előadásait, majd recenzálta is annak tanulmánykötetét. Nem elégedett meg azonban csupán az ismertetéssel, hanem az egyes előadások mellett közérthető stílusban külön is bemutatta a kettős honfoglalás kérdéskörének modern szemléletű kutatási helyzetét.

Fájdalmas feladatként nekrológok írásából is részt vállalt, így két közei barátja, Szabó János Győző és Dienes István emlékének is adózott. Az emlékezet hangjai mellett azonban ezek nem csupán a korszak kutatástörténetének elengedhetetlen forrásai, hanem a további vizsgálatok számára is fontos adatokat tartalmazó főhajtások.

Egész életében szerette a terepi munkát, témánk szempontjából ennek egyik legfontosabb részét 1976 márciusában kezdte meg feleségével, B. Horváth Jolánnal. Rácalmástól északra, a Duna medrétől csaknem 1 km távolságban fekvő Göböljáráson elhelyezkedő 10–11. századi falusi temető – és „mellékesen” 143 bronzkori és 45 avar kori sír – feltárását végezték el együtt, melyet végül a 795. sír dokumentálásával zártak le 1999-ben. A lelőhely – az útépítésnek áldozatul esett sírokat leszámítva – teljes egészében feltárásra került.

Bóna István életműve korai halála ellenére is teljes, pályája és eredményei a mindenkori magyar régészetnek biztos igazodási alapot nyújtó, egyben azonban a jövendő kutatás számára is további lehetőségeket rejtő, páratlan életút.

Irodalomjegyzék

• B. Horváth Jolán: A honfoglalás és az államalapítás korának emlékei Dunaújvárosban. Honismert XXVIII (2000), 61–64.
• B. Horváth Jolán: Bóna István irodalmi munkássága a nyomtatásban megjelent ásatási beszámolók nélkül. Archaeologiai Értesítő 131 (2006), 256–266.
• Raczky Pál–Vida Tivadar: Bóna István (Heves 1930. február 10.–Dunaújváros 2001. június 4.). Archaeologiai Értesítő 131 (2006), 249–255.