A mai évfordulón Nagy-Luttenberger István kutatónk írását közöljük.

Az 1848–1849-es szabadságharc legendás lengyel tábornoka, a katonái által Bem apónak hívott Józef Bem 1794. március 14-én született Tarnówban, nemesi családban. Katonai iskolákban tanult, majd belépett a Varsói Nagyhercegség hadseregébe. Az 1812-es oroszországi hadjáratban Napóleon oldalán vett részt tüzérhadnagyként. Danzig (ma Gdańsk) erődje védelmében a következő évben kiérdemelte a francia Becsületrendet.

Napóleon bukását követően az orosz fennhatóságú Lengyel Királyság katonája lett, tüzériskolában is oktatott. Az 1830–1831-es felkelés idején a lengyel szabadság pártjára állt, harcolt az oroszok ellen. Leghíresebb haditette az 1831. május 26-i ostrołękai csatában az orosz lovasság elleni sikeres tüzérségi támadás volt. A felkelés eltiprását követően emigrált, a párizsi központú lengyel szabadságharcos csoport tagja lett.

Életcélja Lengyelország felszabadítása, függetlenségének helyreállítása volt, ezért a fő ellenségnek tartott hatalmak ellen minden szabadságküzdelmet támogatott. Az 1848. október 6-i bécsi felkelés idején a felkelők katonai parancsnoka lett, majd Windisch-Grätz győzelmét követően a magyar táborba szökött, felajánlotta szolgálatait a magyar szabadság ügyének. Kossuth egyből a schwechati csatában vereséget szenvedett magyar csapatok élére szerette volna kinevezni főparancsnoknak, de Bem – józan belátást és bölcs önmérsékletet tanúsítva – visszautasította a megbízást, mert tudta, hogy a magyar hadsereg tisztjei nem bíztak volna meg egy idegenben. Ehelyett a nagy tekintélyű szabadsághős a katasztrofális helyzetben lévő erdélyi magyar sereg élére kapott kinevezést 1848. december elején.

A demoralizált, nagyrészt kiképzetlen, fegyelmezetlen magyar hadsereg a Puchner Antal által vezetett császári csapatok ellen szinte egész Erdélyt elvesztette. Bem lelkesedésével, példamutatásával, és nem utolsósorban táborkari főnöke, Czetz János kiváló hadműveleti tervezése révén rendkívül gyorsan lelket tudott önteni a magyar csapatokba. A megerősített, hitüket visszaszerző katonákból álló, újjászervezett hadsereg ellentámadást indított, majd Erdély szinte teljes területét visszaszerezte, amit Nagyszeben 1849. március 11-i bevétele koronázott meg. Bem Erdély felszabadítását követően a Bánátba indult.

Katonái bálványozták a lengyel hőst. A „Bem apó” elnevezés kevésbé a korára utalt, hiszen mindössze 53 éves volt ekkor, sokkal inkább a szeretetet, megbecsülést fejezte ki. Erőfeszítéseket tett a magyar-román megbékélés érdekében is, de az elmérgesedett viszony és a kölcsönös atrocitások sora megakadályozta a sikert. Bem nem ápolt jó viszont a magyar oldalon harcoló lengyelek többségével, ami még párizsi éveinek következménye volt.

1849 nyarán az orosz támadás hatalmas túlereje ellen azonban Bem is tehetetlen volt. Segesvár mellett 1849. július 31-én döntő vereséget szenvedett. Ezt követően Kossuth a teljes magyar hadsereg élére nevezte ki, de 1849. augusztus 9-én Temesvár mellett ismét az elsöprő túlerő döntött.

A szabadságharc után sokakkal együtt ő is török területre lépett. Bizakodva a török beavatkozásban Murád néven belépett a török hadseregbe, amihez – feltehetően névleg – iszlám hitre kellett térnie. A török beavatkozás – a brit politika nyomására – azonban elmaradt. Bem Aleppóba került, ahol a szövevényes helyi harcokban kellett helytállnia. Egészsége rohamosan hanyatlott, 1850. december 10-én hunyt el.

Emlékét számos utca és köztéri szobor őrzi, a lengyel-magyar barátság egyik legfontosabb ikonjaként tekintünk rá.

Petőfi Sándor, aki Bem seregében szolgált, a győzelmek tetőpontján írott versében tette halhatatlanná nevét.

 

Petőfi Sándor

Az erdélyi hadsereg

 

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,

A szabadság régi bajnoka!

Bosszuálló fénnyel jár előttünk

Osztrolenka véres csillaga.

 

Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla

Mint egy fehér zászló lengedez;

A kivívott diadal utáni

Békeségnek a jelképe ez.

 

Ott megy ő, a vén vezér, utána

A hazának ifjusága mi,

Igy kisérik a vén zivatart a

Tengerek szilaj hullámai.

 

Két nemzet van egyesűlve bennünk,

S mily két nemzet! a lengyel s magyar!

Van-e sors, amely hatalmasabb, mint

E két nemzet, ha egy célt akar?

 

Egy a célunk: a közös bilincset

Összetörni, melyet hordozánk,

S összetörjük, esküszünk piros mély

Sebeidre, megcsufolt hazánk!

 

Küldd elénk, te koronás haramja,

Légiónként bérszolgáidat,

Hogy számodra innen a pokolba

Holttestökbül építsünk hidat.

 

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,

A szabadság régi bajnoka!

Bosszuálló fénnyel jár előttünk

Osztrolenka véres csillaga!

 

(Bánffyhunyad, 1849. március 26–27.)

https://www.youtube.com/watch?v=CNbJL2Ck1iE

Nagy-Luttenberger István / tudományos főmunkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet