Az évfordulón Katkó Gáspár kutatónk írását olvashatják.

1572. július 7-én II. Zsigmond Ágost halálával fiágon kihalt a Jagelló-dinasztia, amely közel kétszáz éven keresztül irányította a lengyel-litván államot. Ekkorra már három éve, hogy a lengyel és litván rendek által megkötött lublini unió új alapokon szabályozta a két országrész kapcsolatát. A korábbi perszonáluniót felváltó reálunió egyik legfontosabb vívmányát az jelentette, hogy Zsigmond Ágost halálát követően a rendek maguk dönthettek az új király személyéről.

Az új uralkodó kiválasztásakor a rendeknek nemcsak a belső körülményekre kellett tekintettel lenniük, hanem közvetlen szomszédaik reakcióit is figyelembe kellett venniük. Mivel a lengyel-litván állam, a Rzeczpospolita a maga 800 ezer négyzetkilométernyi területével a korabeli Európa egyik legnagyobb területű országa volt, a szomszédos hatalmaknak sem volt közömbös, hogy ki kerül a megüresedett trónra. A rendeknek az orosz fenyegetettség mellett egy török–tatár támadás veszélyével is számolniuk kellett. Az oszmán uralkodó, II. Szelim olyannyira komolyan vette a választást, hogy egyik követén keresztül megfenyegette a rendeket, hogy ne a Habsburg-dinasztia valamely tagját válasszák meg.

Ebben a kiélezett helyzetben a lengyel és a litván nemesség választását két tényező befolyásolta. Először is minden konfliktust el akartak kerülni az Oszmán Birodalommal és a Krími Kánsággal. Másodszor, az új uralkodónak, akár fegyverrel is, de rendeznie kellett az oroszokkal több éve fennálló vitás területi kérdéseket. Több fordulót követően a rendek választása Valois Henrikre esett, akit a szultán is elfogadhatónak tartott. Azonban hiába koronázták meg Henriket 1574-ben, az új király alig fél év múlva titokban elhagyta Lengyelországot, hogy III. Henrikként elfoglalja a francia trónt.

E keserű csalódás után a nemességnek újból neki kellett futnia a királyválasztásnak, s a friss tapasztalatok birtokában ismét ugyanazokra a kérdésekre kellett választ találniuk, mint két éve: ki az a személy, aki az oszmánok számára is elfogadható, valamint képes arra, hogy kellő erő birtokában véget vessen az orosz terjeszkedésnek?

A lehetséges jelöltek számbavételekor a nemesség egy része szívesen látta volna a Habsburg-dinasztia valamelyik tagját a trónon. Míg egy másik csoportosulás, a Piast-párt feltétlenül „nemzeti”, azaz lengyel uralkodót szeretett volna látni a trónon. Tervükről azonban hamarosan letettek, mert képtelenek voltak megegyezni a jelölt személyéről. Ehelyett elővették a Jagelló-dinasztia utolsó, még életben lévő tagját, Jagelló Annát, s a leendő uralkodónak azt a feltételt szabták, hogy megválasztása esetén feleségül kell vennie az akkor már ötvenkét éves hercegnőt.

A Habsburg-dinasztiát Habsburg Miksa képviselte, aki már 1574 végén bekapcsolódott a választási küzdelembe, és sokáig úgy tűnt, hogy ő lesz az esélyes jelölt. Báthory István csak az 1575-ös esztendő második felében vált jelöltté. Kezdetben úgy tűnt, semmi esélye sincs arra, hogy megnyerje a választásokat, hiszen ő maga egy nem túl jelentős állam fejedelme volt, és Lengyelországban akkor még csak kevesen ismerték. Kezére játszott azonban, hogy egy évvel korábban menedéket nyújtott Samuel Zborowskinak, akit még Valois Henrik ítélt számkivetettségre, mert megölt egy embert a királyi udvarban. Henrik távozása után Samuel Zborowski visszatért Lengyelországba, kapcsolatait mozgósítva megszerezte a Piast-párt támogatását Báthory számára. Az erdélyi fejedelem ideális jelöltnek tűnt a lengyel nemesség szemében, mert ugyan az Erdélyi Fejedelemség a Porta egyik adófizetője volt, Báthory személye ellen a szultánnak mégsem lehetett kifogása.

Győzelmében az is fontos szerepet játszott, hogy 1575. július 9-én a Maros bal partján található Kerelőszentpál mellett legyőzte a Habsburg-párti nemeseket vezető Bekes Gáspárt. Mivel Báthory oldalán rengeteg lengyel zsoldos vett részt a küzdelemben, a csatát követően a lengyel nemesség rajtuk keresztül értesült a fejedelem hadvezéri képességeiről. Ez vezetett oda, hogy hosszú, többfordulós procedúra után 1575. december 14-én a lengyel és litván rendek megválasztották királyuknak.

Báthory István a vele kötött szerződésben vállalta, hogy feleségül veszi a nála tíz évvel idősebb Jagelló Annát, saját költségén 100 gyalogos és 500 lovas katonát szerel fel, valamint visszaszerzi az elvesztett keleti területeket.

Katkó Gáspár / tudományos munkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet