Báthory István erdélyi fejedelem halálának évfordulóján Katkó Gáspár, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontja tudományos munkatársának írását közöljük.

1586. december 12-én hunyt el Grodnóban tízévnyi uralkodás után somlyói Báthory István, lengyel király, litván nagyfejedelem és Erdély fejedelme. Noha a halálát megelőző napokban folyamatosan rosszul volt, s fájdalmait orvosai sem tudták enyhíteni, hamar megindult a találgatás a király halálának okairól. A környezetében tartózkodók közül néhányan, jóllehet ezt bizonyítani nem tudták, mérgezésre gyanakodtak. Ezt a kérdést csak 1933-ban sikerült valamelyest tisztázni. Báthory István születésének négyszázadik évfordulóján a krakkói Jagelló Egyetem orvosi fakultásának munkatársaiból szerveződött kutatócsoport a korabeli források s a király földi maradványainak megvizsgálása után úgy találta, hogy halálát közvetlenül kétoldali vesezsugor, valamint cukorbetegségéből fakadó szövődmények okozták. 

A közvetlen környezet nagyra tartotta őt uralkodóként elért eredményeiért, azonban a maga korában Báthory István megítélése a lengyel-litván állam alattvalóinak körében nem volt mindig pozitív. A nemesség egy része kifejezetten ellenszenvesnek találta nyers vezetési stílusát, s azt, hogy ha kellett, a legrégebbi lengyel támogatóját, Samuel Zborowskit is kivégeztette, mert az nyíltan szembement vele. Emiatt közvetlenül halála után sokan csak kegyetlen királyként (król okrutnik) vagy egyszerűen csak zsarnokként (tyran) emlegették. 
Báthory István 1576-os megkoronázásakor a korabeli Európa egyik legszövevényesebb berendezkedésével rendelkező államának élére került, s azonnal számot kellett adnia hadvezéri és uralkodói képességeiről. Uralkodása során a legnagyobb katonai sikereket az ellen a IV. Iván ellen érte el, aki 1562 óta egyre nagyobb és nagyobb területeket hasított ki a lengyel-litván államból. Az általa 1579 és 1581 között vezetett győztes hadjáratok során nemcsak a korábban elvesztett tartományokat sikerült visszaszerezni, hanem mélyen benyomult az Orosz Cárság területére is. 

Céljai élérése érdekében nemcsak a nyers erőre támaszkodott, hanem szükség szerint diplomáciai eszközöket is bevetett. Lengyel uralkodóként sohasem mondott le arról, hogy egy nagy törökellenes koalíció keretei között egyszer majd kivívja a Magyar Királyság függetlenségét. Nem rajta múlott, hogy erre nem került sor. Bírósági és katonai reformján túl uralkodásának emlékét mára csak az a Vilniusi Egyetem hirdeti, amelyet ő alapított az egykori jezsuita akadémia helyén 1579-ben.

Báthory István halálát követően hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a lengyel-litván államban a róla kialakított, sokszor nem túl pozitív kép megváltozzon, s egykori alattvalói úgy tekintsenek uralkodására, mint a nemesi köztársaság aranykorára. A 17. század végétől kezdve a lengyel-litván államszövetség polgárai Báthory István személyében olyan uralkodót láttak, aki, ha kemény kézzel is, de képes volt rendet tartani egy olyan államban, amely akkorra már a szétesés határán állt. Nem véletlen, hogy a bukás szélén álló ország utolsó királya, Stanisław August Poniatowski 1787-ben Padovában, Báthory István egykori tanulmányainak (tévesen feltételezett) helyszínén emlékművet emeltetett. 

Báthory István sírja ma Krakkóban, a Wawel-hegyen lévő Szent Szaniszló és Szent Vencel-székesegyház kriptájában, a lengyel állam legreprezentatívabb temetkezési helyén található.

Katkó Gáspár / tudományos munkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet