A magyar Anonymus Gesta Hungarorumának 15. fejezetében azt olvashatjuk, (...)

(...) hogy Árpád fejedelem a Sátorhalomtól a Tolcsva folyóig terjedő “egész földet”, egy bizonyos Ketel vitéznek adományozta, melyet aztán annak utódaitól I. András király szerzett meg birtokcserével. A Névtelen magyarázata szerint azért, mert egyfelől a terület alkalmas volt királyi vadászatokra, másfelől pedig azért, mert a felesége – aki az orosz fejedelem leánya volt – szeretett ezen a tájon lenni, hiszen így közelebb lehetett szülőföldjéhez, s félt a német császár támadásától is. Anonymusnak a honfoglalás regényes elbeszélését adó, 1200 körül keletkezett munkája az akkori birtokviszonyok rekonstruálásának egyik fontos forrása. Ebben a vonatkozásban különösen figyelemreméltó azon említése, miszerint az 

ÚJHELYI SÁTORHEGYTŐL NAGYJÁBÓL A MAI OLASZLISZKÁIG TERJEDŐ TERÜLET A 13. SZÁZAD ELEJÉN MÁR RÉGÓTA ZÁRT KIRÁLYI BIRTOKTÖMBÖT ALKOTOTT, MELY FONTOS HELYSZÍNE VOLT A KIRÁLYI VADÁSZATOKNAK, 

s összefüggött a királyi udvar alkalomszerű itt tartózkodásával is. 

A patakihoz hasonló, eleinte feltehetően gyér lakosságú, ám kiterjedt erdőséggel, komoly vadbőséggel, s ezzel összefüggésben az uralkodói vadászatok fontos színtereivel is rendelkező királyi magánbirtokok – uradalmak – egy részleteiben nem ismert átalakulás eredményeként már a 12. század folyamán, de legkésőbb a 12–13. század fordulóján elnyerték szilárdabb „ispáni” szervezetüket. Az így létrejött, a királyi magánuradalmak és a várispánság között elhelyezkedő sajátos ispáni szervezetet – mely mind az udvari, mind pedig a várszervezethez képest markáns különbözőségeket mutatott, s amelynek legjellemzőbb karakterét egy-egy összefüggő, nagy kiterjedésű erdőség adta meg – a történeti irodalomban erdőispánságnak szokás nevezni. A királyi hatalom szervezett ilyeneket a gyepűk mentén (Patak mellett Bereg, Sáros, Torna, Ugocsa, Zólyom), de az ország belsejében (Bakony, Pilis, Segesd) is. 
Feltételezhető, hogy a Zemplén vármegye kellős közepén, a zempléni várispánság katonai, gazdasági és igazgatási bázisát alkotó, három földrajzi tömbre tagolódó birtokállomány között kialakuló 

PATAKI ERDŐISPÁNSÁG MÁR AZ ÁLLAMSZERVEZÉST KÖVETŐEN SAJÁTOS BIRTOKLÁSI EGYSÉGET KÉPEZETT. NEVÉT KÖZPONTJÁRÓL, PATAKRÓL, A KÉSŐBBI SÁROSPATAKRÓL KAPTA.

A zempléni és abaúji területekre egyaránt kiterjedő erdőispánság területe 1200 körül magában foglalta a középkorban Nagy-erdőnek (Magna silva) nevezett teljes Zempléni-hegységet, centrumterületének a Pataktól délnyugat felé, a Bodrog mentén húzódó települések láncolata számított, a Liszkaolaszi (ma Olaszliszka) határában lévő Meszes birtokig. Az ispánság délnyugati szegletét a Bodrog völgyétől felfelé az Aba nemzetség birtokai vették körül, innen kelet és északkelet felé az erdőségben a Tolcsva nemzetség földjeivel, valamint a zempléni vár korai földjeivel volt határos. Az ispánság a Bodrogközben mélyen, egészen a Tiszáig benyúló határrésszel is rendelkezett.  

A terület kiemelt jelentőségére világít rá az egyik legkorábbi hazai hospes kiváltságlevél is, amely a pataki királyi magánbirtok szilárdabb szervezeti formává való átalakításával párhuzamosan, kiváltságokkal felruházott népcsoportok központi hatalom általi betelepítését jelzi. Imre király 1201- ben a „Szent Miklós egyháznál lakozó Pataki vendégtelepesek” (hospites de Potok) részére kiadott privilégiuma – mely a „Patakhoz közeli Olaszi falu” lakosai kérésére készült V. István általi 1272-es átiratban és IV. László mindkettőt átíró és megerősítő 1285-ös oklevelében maradt fenn – az Olasziba telepített vendégnépek kiváltsága volt. A rendelkezésre álló források és a nyelvészeti adatok azt bizonyítják, hogy az Árpád-kori Magyar Királyságba több hullámban érkező, elsősorban a királyi hatalom által támogatott „olaszok” többsége vallon és francia eredetű népcsoport volt. „Pataki hospesek” másutt is élhettek az erdőispánság területén: a két Bodrog-völgyi Olaszi (a későbbi Bodrogolaszi és Olaszliszka) őrzi az egykori vallon vendégek emlékét, s ebbe a körbe sorolandó a 12. század második feléig királyi birtokban lévő, akkor azonban az Aba nemzetégnek eladományozott Tállya település is.

A névadó magtelepülésen, 

PATAKON (KÉSŐBBI NEVÉN SÁROSPATAKON) EGY I. ANDRÁS URALKODÁSÁNAK IDEJÉRE DATÁLHATÓ, KIRÁLYI KÁPOLNAKÉNT ÉRTELMEZHETŐ ROTUNDA MARADVÁNYAI KERÜLTEK FELSZÍNRE 1965-BEN, MELY ESETLEG FELTÉTELEZI EGY AZZAL EGYIDŐBEN FELÉPÜLŐ KIRÁLYI UDVARHÁZ MEGLÉTÉT IS. UTÓBBI ÖSSZEFÜGGÉSBE HOZHATÓ AZZAL AZ ERŐS TÖRTÉNETI HAGYOMÁNNYAL, MELY SZERINT 1207-BEN PATAKON SZÜLETETT II. ANDRÁS ÉS MERÁNI GERTRÚD LÁNYA, AZ 1235-BEN SZENTTÉ AVATOTT ERZSÉBET. 

A pataki erdőispánság központi része nem volt alkalmas magaslaton lévő, minden oldalról természetes akadályokkal védett, s így nehezen megközelíthető hegyi vár felépítésre. Megfelelő volt erre viszont a központtól mintegy 10 km-re lévő Sátoros hegycsoport keleti nyúlványa, a napjainkban is Várhegynek nevezett kúp. A korabeli szemlélet ezt a területet egységnek fogta fel; ez magyarázza, hogy az Újhely határában lévő várat felépülte után Patak várának nevezték. Hasonló, a fogalom tágabb földrajzi tartalommal való értelmezése tapasztalható tehát a vár kapcsán ugyanúgy, mint az Olasziban élő „pataki vendégtelepesek” 1201-es kiváltságlevele esetében. 

A vár régészeti kutatása 2008-ban kezdődött meg, s az elmúlt másfél évtizedben a teljesen elpusztult emlék jelentős részletei kerültek napvilágra. 

A PATAKI ERDŐISPÁNSÁG KOMPLEX TÖRTÉNETI ÉS RÉGÉSZETI KUTATÁSÁNAK KÖZELMÚLTBAN MEGKEZDETT FELDOLGOZÁSA, AZ EDDIG FELTÁRT, JELENTŐS SZÁMÚ, UNIKÁLIS ÁRPÁD-KORI LELETANYAG RESTAURÁLÁSA ÉS ÉRTÉKELÉSE, AZ ERDŐSIPÁNSÁG TERÜLETÉN LÉVŐ EGYKORI TELEPÜLÉSHÁLÓZAT REKONSTRUÁLÁSA, VALAMINT A KORÁBBI KUTATÁSI EREDMÉNYEK ÉRTÉKELÉSE ÉS FELDOLGOZÁSA A Magyarságkutató Intézet RÉGÉSZETI KUTATÓKÖZPONTJÁNAK SZAKMAI PROGRAMJAKÉNT ZAJLIK. 

A feldolgozó munka egyik első, látványos eredményét jelenti a teljes ásatási terület fotogrammetriai módszerrel megvalósult dokumentálása, valamint a felszínre hozott építészeti maradványok 3D felmérése. A több évesre tervezett munka eredményeiről a jövőben rendszeresen hírt adunk Olvasóinknak!