A vármegyerendszer írott forrásokkal is adatolt kialakítását Szent Istvánhoz köthetjük, aki területi egységeken alapuló rendszer keretében szervezte meg az ország közigazgatását. Minden vármegye központja értelemszerűen egy vár volt, melyhez tartozó birtokok alkották a vármegye területét. A vármegyék Magyarország teljes területét lefedték – a közigazgatás ezáltal mindenütt biztosított volt.

Az újkorban 64 vármegye (63+Fiume) volt Magyarországon, melyek a következők:

Azt nem tudjuk pontosan, hogy Szent István korában hány vármegye lehetett, viszont az valószínű, hogy nagyobb területi egységek voltak, tehát kevesebb vármegye lehetett, mint az újkorban – aztán a középkor folyamán aprózódnak szét ezen területi egységek, ahogy egyre több vár épül, egyre több hatalmi központ létesül, egyre több vármegye is lesz.

A vármegyék kialakulása viszont biztosan korábbi időkre nyúlik vissza, mint Szent István kora – valószínűleg még Árpád korában az Árpád által a vezéreknek vagy nemzetségeknek adományozott területi egységek lehettek az alapjai a Szent István-i vármegyerendszernek, melyek a honfoglalás korában még családi-vérségi-nemzetségi alapon szerveződtek.

De az is igaz, hogy a vármegyék kialakulásában földrajzi tényezők is szerepet játszanak, gyakran igazodnak folyók vízgyűjtőterületéhez, vagy az Alföldön a folyók által határolt egységekhez. Ezen földrajzi egységek pedig nyilván korábban is léteztek – tehát nem a valóságtól elrugaszkodott gondolat az, hogy a vármegyerendszer, már az avar korban (minimum a késő-avar korban) létezett – mint közigazgatási rendszer, hiszen az újabb régészeti és archeogenetikai eredmények alapján is az látható, hogy az avarok nagy számban érik meg a magyar honfoglalást és a magyarok úgy veszik birtokba a Kárpát-medencét, hogy gyakorlatilag átveszik a már létező avar közigazgatási rendszert, melynek egyik alapvető meghatározója a földrajzi tényezők voltak. Szóval azt mondhatjuk, hogy a vármegyerendszer kialakulásának ismert kezdetei a 700-as évekig is visszanyúlhatnak.

A vármegyéket pedig Szent István óta biztosan az ispánok irányították, akik szinte teljhatalmú urai voltak a területeknek, csak az egyház és a király volt fölöttük. De az ispáni rendszerben voltak más jellegű ispánok is – például erdőispánok, akik a királyi vadászterületekért feleltek, vagy a kamaraispán – aki a királyi kincstárért felelt vagy a palotaispán – aki a kapcsolattartó volt a megyei ispánok és a király közt – később ebből a címből alakul ki a nádori cím, aki a király helyettese is sok esetben. Az első ismert palotaispán egyébként maga Aba Sámuel volt – akit István nevezett ki maga mellé, gyakorlatilag helyettesének.

De térjünk vissza az írott forrásokkal is adatolt Szent István-i ispáni rendszer történetéhez. A keresztény magyar állam szimbolikus megalapítását I. (Szent) István király 1000 karácsonyán történt koronázásához kötjük. Ez a szimbólum azonban hatalmas munkát takart, amit államalapító királyunk uralkodása alatt végzett el. Az első és legfontosabb feladat az ország védelmének megszervezése, illetve a védelmi képesség fenntartása volt, külső ellenség elleni védelem nélkül nem létezhetett már akkor egyetlen állam sem.

Az addigi, íjfeszítő hagyományokra épülő katonai rendszert olyan módon kellett átalakítani, ami épít a hagyományokra, a keresztény állam számára fenntartható, ugyanakkor megfelelő hatékonyságú volt akár a nyugatról, akár a keletről érkező támadásokkal szemben. Szent István a védelem központi elemeinek a várakat választotta. Egyre több jel mutat abba az irányba, hogy sok esetben már meglévő földvárakat használtak fel erre a célra, ami korábbi minták átvételére utal. A várakban elhelyezett katonaság ellátását biztosító, vámegyének nevezett terület vált a közigazgatás alapjává is, de egyben gazdasági szempontból is egységet képezett. A vármegyék (latinul comitatus) élén az ispánok (latinul comes) álltak.

Szent István közel 50 vármegyét szervezett meg, ezek területe és száma is változott a későbbiekben, de maga a rendszer beváltotta a hozzá fűzött reményeket, így tartósnak bizonyult. A vármegye kifejezés már I. (Szent) László király törvényeiben megjelent. A harmadik könyv 1. fejezete így szól:

„… a király követe menjen minden vármegyébe és a kiket közönségesen őröknek neveznek, azok századosait és tizedeseit mind az alattok valókkal egyetemben összehiván, parancsolja meg nekik, hogy valakit tolvajság vétkében tudnak, valljanak reá; és ha azok, a kikre rávallanak, próbával akarják megbizonyitani ártatlanságokat, adassék meg nekik a próba.”

A lovagkirály időben első, később mégis harmadik sorszámot kapott törvénykönyvének 1077 körülire datált szövege már a korábbi katonai feladaton is túlmutat, a vármegyét bíráskodási egységnek is tekintette. A tizedesek és századosok említése hierarchikus elrendezésre utal. A vármegye ekkoriban a király akarata érvényesítésének eszköze volt, ezért a 11-12. században királyi vármegyének nevezzük.

A királyi vármegye átalakulását a 13. század hozta el. A társadalmi változások a nemesi jogok kiformálódásához és az azt birtoklók erejének növekedésével ekkor értek meg a vármegyék átformálására. A változásokat a zalai szerviensek számára 1232-ben kiadott kehidai oklevél jelzi, ami egyben a királyi vármegye nemesi vármegyévé való átformálódását is mutatja. A királyi fennhatóságot a vármegye élén álló megyésispán biztosította, de a nemesek által választott alispán szerepe a vármegye önkormányzatiságát jelzi.

A vármegye katonai szerepe a 14. század végén értékelődött fel. I. (Luxemburgi) Zsigmond kezdeményezésére az 1397-ben a temesvári országgyűlésen elrendelték, hogy a földesurak vagyonának mértéke szerint kellett katonákat állítania. Korábbi szokás alapján azok a földesurak, akik legalább egy nyolcad bandériumnyi, tehát 50 fős katonai egységet ki tudtak állítani, saját zászló alatt vonultak hadba, míg a többiek együtt a vármegyék bandériumait alkották. A később telekkatonaságnak nevezett védelmi szervezet egészen az 1818-as márciusi törvényekig a katonai védelem egyik fontos, bár kétségkívül egyre csökkenő jelentőségű eleme maradt.

Az oszmánok magyarországi hódításai idején a vármegyék képezték a védelem gerincét, a kiállított katonákon kívül a személyükben hadra kelt nemesek is ide gyülekeztek. Az egyes végvárak katonáinak ellátása, karbantartása és építése erre kijelölt vármegyék feladatát képezte, de a vármegyék saját katonasága is rendre részt vett az összecsapásokban. A törökök kiűzését követően továbbra is a vármegye képezte az ország védelmére összehívható inszurrekció alapegységét. Annak ellenére, hogy Petőfi politikai indíttatású, erősen túlzó sorai nyomán sokan hajlamosak lebecsülni az inszurrekció teljesítményét, 1809-ben a vármegyei alapon szervezett hadrendszer teljesítette kötelességét és egy sokkal erősebb ellenséggel szemben maradt alul.

A vármegyék identitásának alakulásában fontos sarokpontot jelentett az önálló címerhasználat 16. századi elterjedése, illetve a vármegyei törvénykezés helyének állandósulása révén kialakuló vármegyei székhelyek megjelenése.

Az ország törvénykezésében a vármegyék nagyon fontos szerepet játszottak. A képviseleti országgyűlésekre vármegyénként küldtek követeket a nemesek. A diéta alsóházának többségét ezek a vármegyei követek alkották, akiknek rendkívül fontos szerepük volt a reformkori országgyűléseken. Nemzetünk olyan nagyságait találhatjuk a vármegyei követek között, mint Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc és Kossuth Lajos.

Az 1848-as polgári átalakulás a vármegyéket továbbra is a közigazgatás és az önkormányzatiság mellett a központi akarat érvényesülésének területi egységének tekintette. A vármegyék erejét jól mutatja identitásképző szerepük, amely töretlen maradt hosszú évszázadokon keresztül. A vármegyék száma, területe többször változott, a tartós állapotot a kiegyezést követő rendezés hozta el, amely 1876-ban kezdődött és 1881-ben véglegesítette a 63 vármegyét és a magyar tengermelléket (Fiume). A vármegyéket a törvényekben ekkoriban már gyakran rövidebb formában, megyének nevezték a törvényekben is, ez azonban nem érintette a hivatalos elnevezést, az továbbra is vármegye maradt.

A vármegye erejét jól mutatja, hogy a Tanácsköztársaság 1919. június 23-án elfogadott alkotmánya további rendezésig a régi közigazgatási rendszert hagyta érvényben. A szövegben a vármegye helyett a kerület, illetve megye kifejezés szerepel, de hivatalosan és a köznapi használatban a vármegye használata megmaradt.

A vármegyék rendszerére a trianoni diktátum jelentős hatást gyakorolt. A közigazgatási beosztás figyelembevétele nélkül Magyarországra kényszerített diktátum következtében rendezni kellett a területi beosztást és a vármegyék székhelyét, amire 1923-ban került sor. A rendezés ideiglenes jellegét hangsúlyozva a töredékvármegyékből összevont új egységek neve után „közigazgatásilag egyelőre egyesített” megjelölést tettek. A Magyarországhoz 1938 után visszakerült területeket ebbe a rendszerbe illesztették be. Az 1945-ben felállt Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletben állította vissza az 1938-as állapotot, egyben megszüntette az ideiglenességre utaló megnevezést.

A szovjet mintára megalkotott 1949. évi XX. törvény, a kommunista alkotmány, hivatalos nevén a Magyar Népköztársaság Alkotmánya V. fejezete rendelkezett az új államhatalmi berendezkedésről: „29. § (1) A Magyar Népköztársaság területe államigazgatási szempontból megyékre, járásokra, városokra, községekre tagozódik.” A vármegye elnevezésének megszüntetésével együtt az önkormányzatiság is sírba szállt a vörös csillag árnyékában.

A magyar közigazgatás alapját kilenc és fél évszázadon keresztül a vármegyék alkották, történetük nagy részében egyben az önigazgatás, az önkormányzatiság fontos összetevői is voltak. A magyar nemzeti hagyományok tiszteletének jeleként az 1949-től Legfelsőbb Bíróságnak nevezett szerv 2012-ben visszakaphatta régi, történeti elnevezését, így ismét Kúriának hívjuk a legmagasabb bírói fórumot. A folyamat következő lépése a megyék vármegyékké történő átnevezése, a nemzeti hagyományokat fontosnak tartók számára üdvözlendő eredmény, ezen túl azonban hangsúlyoznunk kell, hogy korántsem magyar sajátosság. Angol, kanadai, holland és dél-afrikai példák bizonyítják, hogy a hagyomány tisztelete, az összetartozás tudatának erősítése, a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása egyben civilizációs és kulturális érték, a demokratikus intézményrendszer erősítésének eszköze is.