Sorozatunk III. részében már láttuk, miért és hogyan torzít a darwinista családfa a nyelvek rokonságának ábrázolásában. Így viszont okkal vetődik fel a kérdés: akkor hát hogyan lehet megállapítani, hogy x és y nyelv rokona-e egymásnak vagy sem.  

Mindenekelőtt idézzük fel, hogy bármely nyelvi családfa – függetlenül attól, hogy a közoktatásban és az ismeretterjesztésben sokáig ex cathedra és lényegében tévesen nyelvrokonság-bizonyításra használták pl. a finnugor (uráli) nyelvek családfáját is – önmagában nem bizonyít semmit, csupán egyfajta (evolucionista) ábrázolási keretbe helyezi a történeti összehasonlító nyelvészet megállapításait. Maguk a megállapítások az igazán lényegesek, ehhez pedig az alapszókincs és a grammatika (leginkább az alaktan) szolgáltatnak megfelelő nyersanyagot.  Az ilyen tesztek sokasága szükséges a nyelvrokonításhoz. De hogyan is kell ehhez hozzáfogni? 

Rokont a rokonnal bizonyos közös vonások kötnek össze, közvetlen családi kapocs esetén ez többnyire külsőleg is szembetűnő. „Tiszta anyja” vagy „tiszta apja ez a gyerek” mondjuk, ha nagyon hasonlít valamelyik szülőre. Míg felmenő és utóda esetében a hasonlóságok alkatban, közös külső vonásokban, beszéd- vagy viselkedésmódban nyilvánulnak meg, addig a nyelvrokonság alapját a szókészletben és a nyelvtani rendszerben lehet nyomozni. A történeti nyelvészet – jó okkal – úgy tartja, hogy ha két nyelv egymással rokon, annak a nyelv minden szintjén kell legyen valami nyoma, így tehát a szókészletben és a nyelvtanban is. Nem mindegy azonban, hogy hol keressük ezen rokonság nyomait. A fürdőző urak és ifjak sem lettek attól rokonok boldog békeidőknek balatoni fürdőházaiban, hogy a kordivat szerinti tengerészcsíkos egyenfelsőben feszítettek, s bizony a nyelvek sem attól rokonok, hogy Los Angelestől Ankarán át Tokióig mindenütt cheeseburger a sajtos labdapecsenye neve. (Már ahol nem kötelező helyi nyelven nevezni e „jeles” terméket.) 

A naiv szemlélődő, noha két egyforma nyári trikót aligha tekint az emberi rokonság fokmérőjének, a nyelvekben mégis gyakran enged a látszólagos, külső rokonságok csábításának. Ezért gondolhatta egy lelkes hazánkfia bő párszáz éve, hogy ősmagyar eleink Skandináviától Észak-Afrikáig is eljuthattak, s lett Stockholmból Istókhalma, Karthágóból Kard-hágó, nota bene ilyenkor a nyelvhasonlítók az eredetinek vélt idegen alak korabeli magyar írás- és ejtésképéből indulnak ki, ami a legritkább esetben azonos az eredeti ejtéssel. (Azzal például, ahogy egy óskandináv beszélő vagy egy kétezerháromszáz évvel ezelőtti karthágói beszélő ejtette városa nevét.)  

Tehát nem a látszólagos, sokszor csábító külső egyezést, a közös kulturális térből eredő másodlagos egyezéseket kell figyelni, hanem a valódi közös szavakat és a közös nyelvtani „algoritmusokat” kell keresni. Na de mik lehetnek a valódi közös szavak? 

Azt könnyű belátni, hogy minden emberi közösségben és annak közvetlen tárgyi környezetében vannak olyan tárgyak, jelenségek, melyek nagyjából történeti időtől, kultúrától és éghajlattól függetlenek. Minden embernek van keze, lába, feje, füle, orra, szeme, szája, sőt szíve, mája, veséje, epéje és számos egyéb testrésze, melyeknek létezése már igen régen, több tízezer évvel ezelőtt, messze-messze a mai eurázsiai nyelvcsaládok kialakulásának kora előtt is nyilvánvaló volt. Ugyanígy nyilvánvaló, hogy láttak eget, földet, folyó és állóvizeket, sőt fát, füvet és valamiféle vízi és egyéb állatokat is, tekintve, hogy a kietlen pusztaságokat és arktikus tájakat lehetetlen a korai időkben belakni. Az utolsó eljegesedés (glaciális) előtti idők paleolit gazdálkodási módszerei még nem tették lehetővé a legridegebb-legszélsőségesebb földi viszonyok közötti boldogulást.  És természetesen, éghajlattól függetlenül születtek-éltek-haltak, ettek-ittak, beszéltek-sírtak-örültek-számoltak (legalább az öt ujjukon), jöttek-mentek, tettek-vettek, úsztak-futottak az emberek. Láthatták azt is, hogy az ég madarai repülnek.  Néhányezer éve, amikor a termelési módok gyors fejlődése miatti populációrobbanás következtében mai nyelvcsaládaink (uráli, altáji, indoeurópai, paleo-ázsiai (vagy szibériai) vagy azok előzményi kialakulhattak, már minden emberi nyelv grammatikája pontosan olyan fejlett volt, mint a mai nyelveké. Megvolt minden grammatikai elem, ami a fejlett verbális kommunikációt szolgálja. Csak adott esetben legfeljebb másmilyen tipológiai köntösben. (Nyelvtipológiáról sorozatunk második, a Mitől olyan kreatív a magyar nyelv? című részében esett szó.)

Hogy miért éppen a legeslegelemibb szavaknak és nyelvtani kategóriáknak feltűnően közös a neve az eurázsiai kontinensláncon, sőt még néha azon túl is, ez sok érdekes, és magasröptű (bár ritkán mélyenszántó) elméletnek adott alapot. Azokat az elméleteket, melyek az összes ma ismert (eurázsiai) nyelvcsalád közös eredetét vizsgálják, nosztratikus elméleteknek is szokás nevezni. Hazánkfiai közül például Otto von Sadovszky úgynevezett calugor (<California+ugor) elmélete volt az egyik, amely nosztratikus gondolatokat is megfogalmazott. Alapja az volt, hogy egyes etimológiák kontinuumot alkothatnak az ugor nyelvektől más (paleo)szibériai nyelveken keresztül a nyugati partvidék nyelveiig. (A Bering-szorosnál régebben lehetséges volt az átkelés.) 

Mindenesetre azt nem nehéz észrevenni, hogy olyan szavak, mint papa, mama, atya, méz, víz vagy az egyes szám első személy -m, a második személy -t/ -d eleme igencsak elterjedt a teljes kontinensen (például személyes vagy birtokos névmások kezdőhangjaként, igei vagy birtokos személyrag elemeként). Nézzünk is erre gyakorlati példákat: magyar méz, finn mesi, mete-, észt mesi, mee-, mordvin mjedj, mari müj, udmurt mu, mü, latin mel, mellis, lett medus, litván medus, olasz miele, francia miel, spanyol miel, román miere, orosz мëд, lengyel miód, cseh med, szlovák med, szerb med, horvát meden, szlovén med,

albán mjalti, görög μέλι, örmény meghr (az örmény írásképtől itt eltekintünk). Néhány kiragadott példa még az -m mint (egyes szám) első személyt jelölő elemre: magyar kezem, veszem; udmurt mon ’én’; mari kiδem ’kezem’, mijem ’megyek’; angol my, me, mine; német mein; olasz mio, mia; orosz мой stb.  Okkal feltételezhető tehát, hogy Eurázsia egyes nyelveiben lehetnek olyan ősi rétegek, melyek a mai eurázsiai nyelvcsaládok kialakulása előtt is ismertek voltak, azaz igen ősi közös szavak vagy grammatikai elemek. (Mindazonáltal a figyelmes olvasónak feltűnhetett, hogy a mézes nyelvek közül egészében kimaradtak pl. az altáji, a germán, a kaukázusi nyelvek, de pl. a kínai és a japán is. Vagyis azzal, hogy egy etimon vagy egy grammatikai elem ős-eurázsiai, még a leglátványosabb egyezéseket mutató esetekben is igencsak csínján kell bánni.)

A ma emberét talán nem is annyira az ősködbe vesző távlatok, hanem a ma élő nyelvek közvetlen rokonságának vizsgálatában hasznos alapszavak és grammatikai elemek érdekelhetik leginkább. Aki azonban szívesen kalandozna a modern nyelvcsaládoknál régebbi időkbe is, az további érdekességeket találhat magyarul pl. Pusztay János: Gyökereink c. könyvének bevezető fejezeteiben (Nap Kiadó, Budapest, 2011). Mi pedig a következő részben a módszeres szóhasonlítással folytatjuk nyelvtörténeti utazásainkat.