A nyelvtörténet örök kérdései IV. A kék lagúnától a nyelvek találkozásáig

Mai utazós világunkban, amikor tanulás, munka, pihenés miatt akár többezer kilométerre is elkalandozunk, a szerelem sem ismer többé földrajzi vagy nyelvi határokat. Ki ne látott volna olyan „vegyes” családot, amelyben, ha mindkét szülő becsüli anyanyelvét, kétnyelvű gyermekek cseperednek? Ők pedig, bármilyen jó módszerek is vannak ma már a többnyelvűség következetes tanítására, kiváló példái annak, mi történik, ha két nyelv egymással szoros kapcsolatba kerül. 

Még ha Földünk minden zegét-zugát bebarangoló nagy útra indulnánk is, aligha találhatnánk többé teljesen elszigetelt nyelveket. Ehhez ugyanis olyan, az élet minden feltételét önmagában kínáló, mindentől távoli, tengeri szigetet kellene felfedeznünk, ahol ősidők óta egy és ugyanazon őslakos embercsoport él. Vagy egy Robinson- vagy inkább kék lagúna-szigetet, ahol korábban lakatlan területet népesített be egy emberpár, persze nagyobb sikerrel, mint a könnyes-romantikus lagúna-történetben, viszont utánuk soha többé nem került oda hajótörött, de még egy idegen feliratú rumoshordó se. (Nem mintha az ilyen ősi, idillikus közösségekben el tudták volna olvasni a rumoshordó feliratát.) Könnyen belátható, ilyen felfedezésekre napjainkban már aligha számíthatunk, s ha mégis találnánk ily földi Paradicsomot, hát felfedezésünkkel magunk válnánk lerontóivá a különleges és ritka léthelyzetnek.

A legutóbbi, földtörténeti értelemben ma is tartó jégkorszak (Würm-glaciális) csúcspontján, körülbelül 18 ezer évvel ezelőtt Európa nagy részét jég borította. A kb. 10 ezer éve kezdődött felmelegedés, majd az utóbbi néhány ezer év robbanásszerű technikai fejlődése (rézkor, bronzkor, vaskor) megnyitotta az utat a homo sapiens sapiens-populációk gyors terjedése előtt a nagy kontinensek klimatikusan kevésbé kedvező, vagy éppenséggel zord tájain is. Ez a humán elterjedés természetesen nyelvi diffúziót is jelentett. Azokban a sokszor hatalmas, interkontinentális, lényegében természeti akadályoktól mentes zónákban – példának okáért az eurázsiai sztyeppeövezet is ilyen –, ahová különböző nyelvek-kultúrák áramlottak-kavarodtak, szükségszerű volt a nyelvek egymásra hatása.

E hatalmas változások „temették el” széles földrajzi övezetekben a magányos farkaslét esélyét, és aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy pontosan ez a jégkorszakot követő nyelvi diffúzió, keveredés és folyamatos nyelvi újrastrukturálódás állhat a modern nyelvcsaládok kialakulásának hátterében is. 

Dr. Pomozi Péter, Magyarságkutató Intézet
a Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpont igazgatója