1044 nyarán – történelmünk során először, de nem utoljára – két magyar király nézett szembe egymással a csatasíkon, bár ez a „szembenézés” nem volt szimmetrikus, mivel csak az egyik szereplő cselekedett önállóan, a másik egy őt támogató külső hatalom védőszárnyai alatt.

Szent István (997–1038) rivalizáló leányági unokaöccsei között feszült az ellentét. Ha Orseolo Péter (1038–1041, 1044–1046) és Aba Sámuel (1041–1044) uralkodási időszakaszait nézzük, egyből kiderül a ménfői csata kimenetele, ám az oda vezető utat sem érdektelen felidézni.

A magyar–német kapcsolat az 1024-es német dinasztiaváltással romlott meg, annyira, hogy 1030–1031 között háborúra került sor. Szent István királyunk sógora és szövetségese, II. (Szent) Henrik (1002–1024) gyermektelenül hunyt el, s a Német-római Birodalomban a Száli-ház jutott trónra. Az 1030. évi német támadást sikeres magyar ellentámadás követte, Bécs is magyar kézre került, sőt a békét területek átadásával tudta csak megvásárolni a Német-római Birodalom. Az 1038-as magyar királyváltás után akkor éleződött ki a két ország ellentéte, amikor Péter első bukását követően III. Henrik (1039–1056) udvarában keresett menedéket. Aba Sámuel érthető módon nehezményezte azt, hogy a német uralkodó befogadta elűzött ellenségét, ezért az ő idején rendszeressé váltak a magyar–német háborúk. Ebben a forgandó hadiszerencse hol Aba, hol Henrik mellé perdült; csak a hatalmi viszonyok maradtak három éven át változatlanok. Ezért, amikor az 1043-as béke értelmében Abának le kellett mondania Szent István Lajtán túli foglalásairól, a király mindezt átmeneti nehézségnek tartotta, és esze ágában sem volt a kívánalmakat teljesíteni.

1044 nyarára a hiábavaló követjárások III. Henrik előtt is világossá tették: Aba nem kívánja teljesíteni vállalását. A huzavona jó alkalmat adott az elkerülhetetlen német támadás elleni felkészülésre, ezért nyugodtan állítható, hogy Aba király bátran, győzelemre esélyesen nézett farkasszemet a seregei élén közeledő német uralkodóval.

Az események rendjéről részletes előadásban áll előttünk a magyar és a német fél álláspontja. A német véleményt a történtekkel közel egykorú Altaichi évkönyves bejegyzések képviselik, amelyek erősen támaszkodtak magyarországi hírekre. A hazai álláspontot a XIV. századi Képes Krónika tárja elénk, ám az ide vonatkozó fejezetek egy önálló formában fent nem maradt XI. századi gesztából származnak. Noha a régi magyar geszta merített az Altaichi Évkönyv szövegéből, a leírtakat nem másolta szolgaian, hanem a hazai szóhagyománnyal kiegészítve nem egy ponton ellenvéleményre jutott; végsősoron két egyenlő értékű álláspont csap össze a pergamenlapokon is.

A német évkönyv nem palástolja a birodalmi haderő gyengeségének okát. III. Henrik „csupán két – noricumi [bajor] és cseh – seregrészt vitt magával. Királysága többi részéből csak az udvari katonákat vonultatta fel, mivel a rossz termés miatt a többiektől megtagadta az ellátást.” Az Altaichi Évkönyv egy kisebb magyar különítményről is szót ejtett, amelynek ereje nem a kardokban, hanem a helyismeretben volt: Aba Sámuel ellenzéke Orseolo Péter visszahozatalán fáradozott. Henrik június végén a mosoni kapun át, Sopronnál benyomult Magyarországra. Kapuvár alatt, „Babótnál akart átkelni a Rábcán, de nem tudott, mert a folyó az áradás, a sűrű bozót, s a párolgó mocsarak miatt áthatolhatatlan volt. A császárral és Péter királlyal levő magyarok egész éjjel lovagolva vezették a sereget a Rába és a Rábca folyó mentén felfelé, napfelkeltekor pedig egy könnyű gázlón át is keltek.” – írja a Képes Krónika. A gyepűőrök mihelyt észrevették hátbatámadásukat, az Altaichi Évkönyv szerint „mindenüket hátrahagyták, amijük csak volt, és elmenekültek. Így a mieink [a németek] számára megnyílt az út, és élelmiszerből nagy zsákmányt ejtettek.” A német forrás ezután megvallja, hogy III. Henrik – immár jóllakott – seregének létszáma messze elmaradt Abáétól: „mihelyt a mieink a Rábán átkeltek, íme, a távolban fegyveresek megszámlálhatatlan hadrendjei tűntek fel, amelyek – mintha csak erdő nőtt volna ki – a felettébb tágas mezőt elborították. Arra készültek, hogy a mi kis seregünket mindenfelől bekerítik, így közülünk senki sem lesz képes – még futással sem – elkerülni a halált.” Aba hadereje a hároméves háborúskodás ellenére hatalmas volt. A közszabadok, akikre mindig kedvezéssel tekintett, bíztak benne, de a németek sikeres átkelésében vétlen határőröknek sem kellett büntetéstől tartaniuk. Összességében egy igen ütőképes, országos haderő várta a német támadást. Néhány bajor hírszerzőjétől Aba már jóval a csata előtt értesült az ellenség számbeli hátrányáról.

Július 5-én Győr mellett, Ménfőnél csaptak össze. „Aznap, midőn megütközni akartak, s mind a két hadinép annyira előrevonult, hogy könnyedén láthatták egymást, mintegy égi jelként vékony felhőcske jelent meg azok előtt, akiket az apostoli személy, Szent Péter utóda már előbb kiátkozott, mert [Péter] királyukkal szemben gyalázatosan jártak el. De íme, heves forgószél támadt a mieink oldalán és hatalmas port zúdított ellenfeleink szemébe.” Valóban kellemetlen lehetett az uralkodó nyugati szél ellenében helyt állni, hát még nyilazni! Azonban a fenti néhány sor – az Altaichi Évkönyv ideillő szavaival élve – porhintés. A kemény, véres küzdelem végső fordulatát a Képes Krónika hagyományozta ránk. „S mint mondják, Aba királyé lett volna a győzelem, ha néhány, Péter királlyal barátságban maradt magyar földre nem veti zászlóit és el nem fut.” Vagyis Aba Sámuel vereségét árulás okozta. A titkos ellenzék időzített megfutamodása a nagy sereglétszámot Aba király hátrányára fordította, amennyiben csapategységeik tömege a zavar látszatát tovább fokozta.

A ménfői csatasíkon sok harcos lelte halálát. Nem meglepő, hogy a német évkönyv inkább a magyarok, a magyar krónika inkább a németek veszteségeit hangsúlyozza. „Azon a napon megszámlálhatatlan sokaságú teuton veszett oda, ezért azt a helyet mind a mai napig Ferlorum Payernak hívják az ő nyelvükön, a miénken pedig Vesztnemptinek. Azon a vidéken a tetemek bűze miatt két hónapig ember jószerivel át nem haladhatott az íjászok megölték őket.” Tekintve, hogy az öldöklés nyáridő közepén folyt, itt a járvány elleni védekezés egy szigorú, bár kétségkívül hatásos módozatát örökítette meg a Képes Krónika. Védelmi szempontból hasznosítható hírértéke, hogy a könnyűlovas íjász gyepűőrök rendszeres járőrszolgálatáról tanúskodik, amely a nagypolitika zűrzavara közepette is szervezetten működött. A csatavesztés egyik hozadéka ugyanis az lett, hogy a keresztény monarchia történetében először megnyílt az ország, és a győztes ellenség a királyság szívéig, Székesfehérvárig jutott.

Aba Sámuel királyi lándzsája Henrik zsákmánya lett. A német uralkodó visszaültette pártfogoltját a magyar trónra, de a következő évben derült ki, hogy milyen áron: 1045-ben Orseolo Péter Magyarországot lándzsa formájában átadta III. Henriknek, vagyis német hűbért vállalt. Ez nagyban hozzájárult Péter gyors és végső bukásához: I. András király (1046–1060) trónra jutásával 1301-ig, a dinasztia férfiágának kihalásáig hatóan visszakerült az Árpád-ház kezére a főhatalom. Nőági rokonok – jelesül a trónharcokban győztes Anjouk – csak ezután juthattak a magyar korona birtokába.

A bukott Aba haláláról az Árpád-kori gesztákból merítő Anjou-kori Képes Krónika közöl hiteles tudósítást. Meglepő módon annak dacára tartott fenn egy „legendát”, hogy az Árpád-ház és utódai emlékezetében Szent István ezen unokaöccse sem volt kedvelt személy. „A vesztes Aba király pedig a Tisza felé menekült. Egy faluban a magyarok, akiknek országlása alatt ártott, egy régi veremben kegyetlenül megölték. Testét a falu melletti templomban temették el. Néhány év múlva, amikor kiásták a sírból, szemfödelét és ruháját sértetlenül találták, sebei begyógyultak.”