A Magyarságkutató Intézet főigazgatója, Horváth-Lugossy Gábor is részt vett a 102, különböző magyarországi harcterekről és temetőkből exhumált, holtukban lett magyar hős ünnepélyes újratemetésén a Fiumei úti Sírkert hősi parcellájában, Töll László, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsokának meghívására.

Alább Honvédelmi Miniszter Úr beszédét közöljük:

"Tisztelt Emlékezők!
Az emberiség legősibb kultusza az ősök, vagyis a halottak tisztelete. Isteni törvények ellen vét az, ki ezt megszegi, mert az illő temetés és a végső nyughely háborítatlansága mindenkinek jár.
Különösen igaz ez azokra, akik harcosként a csatatéren esnek el. Aki kötelességtudatból az életét kockáztatja és a végsőnek bizonyuló küzdelemben alulmarad, azt is a legnagyobb elismerésnek kell illetnie.

A MAI NAPIG NAGYON SOK NEGATÍV IRÁNYÚ TÉVHIT ÉS ERŐS TORZÍTÁS ÉL A MAGYAR ALAKULATOK KÉT VILÁGHÁBORÚS SZEREPLÉSÉVEL ÉS VEZETÉSÉVEL KAPCSOLATBAN. 
Ezek politikai érdekből történtek a 20. század második felének baloldali diktatúrájában és a mai napig nagyon erősen tartják magukat a közgondolkodásban. Sajnos ez annak ellenére így van, hogy a két világháborúban küzdő frontharcosok és parancsnokaik esküjükhöz híven a végsőkig helytálltak, példát adva a becsületről és kötelességtudásról.

EZ A MÉLTATLAN TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁS KÜLÖNÖSEN SÚJTOTTA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN ELESETT KATONÁKAT ÉS A TÚLÉLŐ HONVÉDEKET. 

A hősi halottakról emlékezni sem volt szabad, sírjaikat az enyészetnek hagyták, a veteránokat a leggyakrabban hátrányos és megalázó megkülönböztetésben részesítették.
Ez azért is roppant méltatlan, mert az általánosan rögzült véleménnyel ellentétben a Magyar Királyi Honvédség tagjai a második világháborúban jól harcoltak. Teljesítményüket a többi hadviselő félhez képest jóval gyengébb felszereltségük korlátozta, a bátorságnak ezek a katonák sem voltak híján – hasonlóan elődeikhez.
Most 102, különböző magyarországi harcterekről és temetőkből exhumált, holtukban lett magyar hős előtt hajtunk fejet, megadván a nekik járó végtisztességet, miközben utolsó útjukra kísérjük őket a hősi parcellába. A Környe, Akasztó, Magyaralmás, Besenyőtelek, Cinkota, Tiszaörs, Rétság, Budapest, Valkó temetési helyekről elhozott hősök hamvai végre méltó helyre kerülnek, Magyarország ezzel fejezi ki köszönetét és háláját a szolgálatukért.

Mielőtt végső búcsút vennénk az életüket áldozóktól, engedjék meg, hogy egy engem személyesen és mélyen érintő élményről szóljak.
Amikor a hadisírgondozó szakemberek előzetes jelentését olvastam a mostani újratemetés hátteréről, megdöbbenve láttam a száraz adatsort: 39 exhumált katona a környei volt katonai parcellából, 36 azonosítva. Zömükben a magyar királyi 1. huszárhadosztály állományából. 

A környei, sebtében létesített magyar-német katonai temető a szovjet csapatok által ostromlott Budapest felmentésére indított hadműveletek Vértesben zajló harcainak elesetteit fogadta be, 1944. legvégétől egészen 1945. március 18-ig. Itt vetették be a magyar királyi 1. huszárhadosztályt is, a szovjet 3. Ukrán Front egységei ellen. 

A MAGYAR LOVASSEREGTEST VÉRTESBEN HÚZÓDÓ, MINTEGY 15 KM HOSSZÚ VÉDŐVONALÁNÁL FEBRUÁR FOLYAMÁN MÁR EGYFAJTA ÁLLÁSHÁBORÚ ALAKULT KI, MELY SORÁN ELKESEREDETT, SÚLYOS, VESZTESÉGTELJES ELHÁRÍTÓHARCOKAT VÍVTAK A HONVÉDEK A TÖBBSZÖRÖS SZEMÉLYI ÉS TECHNIKAI TÚLERŐBEN LÉVŐ VÖRÖS HADSEREGGEL.

Dermedtem meredtem a jelentésre, majd az íróasztalomon lévő családi ereklyére, egy átlőtt ezüst cigarettatárcára. Az a tárca a nagyapámé, Bobrovniczky Tamás huszárszázadosé volt, aki a Magyar Királyi 3. Nádasdy Ferenc huszárezredben teljesített szolgálatot. A 6. század parancsnokaként Környétől nem messze keletre, a Vértesben dúló közelharcokban március 17-én, Felsőgallánál nagyon súlyosan sebesült egy géppisztolysorozattól, aminek a nyomát őrzi a cigarettatárca is.

Akkor döbbentem rá, hogy a környei temetőből kiemelt, végső nyughelyükre induló katonák nagyapám bajtársai voltak. Azonban nemcsak az általa vezetett huszárok, mint az itt felravatalozott Lépold Imre huszár szakaszvezető. A Környén nyugvó katonák, alakulatuktól függetlenül, szó legszorosabb értelmében a bajtársai voltak, egy olyan testvériesség tagjai, akiket az a kötelék fűzött össze, mely csak a közösen vívott harcban alakulhat ki. 
És akkor feltolultak gyermekkori emlékeim a kizárólag családi körben elmondott történetekről, melyek olyan hajdanvolt időkről, világokról, hősökről szóltak, melyekről tilos volt akkoriban beszélni.

EMLÉKEIM EGY EGYKORI HUSZÁRTISZTRŐL, AKI KÉSŐ ÖREGKORÁBAN IS MÉLTÓSÁGGAL VISELTE GOLYÓ SZAGGATTA LÁBÁNAK MINDEN NYOMORÚSÁGÁT, ÜGYET SEM VETVE AZ ÉLETÉT KÍSÉRŐ BAJOKRA, MELYEKET KATONA MÚLTJA HOZOTT RÁ AZ ÚJ RENDSZERBEN.

Büszke huszár volt így is nagyapám, akinek megmaradt a becsülete, életfeladatnak a családja, társaságnak a kevés túlélő bajtársa.
Különös, felemelő, és nagyon megtisztelő, hogy én, a leszármazottja vagyok az, aki megadhatja azt a katonai tiszteletadást elesett bajtársainak, ami az ő kötelessége lett volna, de az a korszak nem adott neki erre lehetőséget. Beszédet mondani azoknak a sírjánál, akik feledésre voltak ítélve, de a történelem változása mégis elhozta, hogy minden szempontból elfoglalhatják helyüket a hősök panteonjában.

A Honvédelmi Minisztérium engedelmeskedve a hősi halottaknak járó kegyeleti gondoskodás erkölcsi parancsának, állandó és jelentős erőfeszítést tesz elesett katonáink végső nyughelyeinek felkutatására, az azokban nyugvók azonosítására és sírjaik gondozására.
Mert szent kötelességünk ez, gróf Széchenyi István szavaival: 

„NEM LEHET TISZTESSÉGES EMLÉKEZÉS NÉLKÜL NEMZETET ÉPÍTENI!”

Ezúton köszönöm a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó és Hőskultusz Igazgatóság munkatársainak ezt az elkötelezett, sok fáradtsággal járó igen szerteágazó tevékenységet, amit azokért az elődeinkért tesznek, akik meghaltak a hazáért. 
Ennek a munkának az eredménye ez az ünnepélyes gyászszertartás, melynek során 102 katonát adunk vissza most a nemzetnek, egyúttal teljesítve a katonai ethosz egyik legősibb parancsát: 

SENKIT NEM HAGYUNK HÁTRA!

A harcban életüket áldozókra nemcsak emlékeznünk, hanem emlékeztetnünk is kell, mert az ő helytállásuk az, mely példaként és útmutatóként kell, hogy szolgáljon a mai, szilárd értékrend nélküli világunkban. Háborúink hősei tetteikkel igazolták bátorságukat, nemzetük és bajtársaik iránti elkötelezettségüket. 
Az általuk megtestesített ideák gyakorlása, vagyis a hierarchia elfogadása, a parancs és az engedelmesség rendje, a harc közbeni heroizmus, a becsület és hűség, valamint az önfeláldozás erényei nemcsak a hadsereg számára időtlen értékek, hanem a nemzet létének, egységének és fennmaradásának is elengedhetetlen feltétele.  
Gorch Fock a jütlandi csatában elesett német haditengerész, költő szavaival búcsúzom: 

„A HOLTAK NEM HALOTTAK, VELÜNK JÖNNEK. LÁTHATATLANOK CSUPÁN, HALLHATATLAN A LÉPTÜK.”

De ahhoz, hogy velünk jöhessenek, az emléküket ébren kell tartani – így lesznek a mi bajtársaink is. És így lesznek az örökkévalóság részei is.
Mert ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket."

Az ünnepélyes újratemetésen részt vett még többet között: Vargha Tamás parlamenti államtitkár, miniszterhelyettes, Harrach Péter a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke, Dallos Gyula miniszteri biztos, Móczár Gábor a Nemzeti Örökség Intézete főigazgatója. 

Képek forrása: honvedelem.hu