Az ispánsági rendszert Szent István korától tudjuk nyomon követni, korábbi adat ispánokra nincs, viszont a vármegyék kialakulásához hasonlóan az ispáni tisztség is bizonyosan korábban kialakulhatott már, hiszen a földrajzi-területi alapon kialakított közigazgatási egységeket minden bizonnyal a honfoglalás korában is vezette egy vezető (...)

(...) aki nagy valószínűség szerint az arra a területre letelepített honfoglaló magyarok családi-nemzetségi rendszere alapján, az erre legalkalmasabb családfő lehetett. Viszont számos jel utal arra, hogy Árpád magyarjai a honfoglalás korában már egy meglévő avar közigazgatási rendszert vesznek át – amely rendszer élén álló vezetők tekinthetőek a Szent Istváni ispáni rendszer bizonyos fokú elődjének, akár már a VIII. századtól.

A középkor folyamán a főispánokat még csak egyszerűen ispánoknak nevezték, főispánoknak csak a XVI. század eleje óta hívjuk őket. Viszont Istvánhoz köthető egy fontos újítás – mivel ő hozta létre a palotaispáni tisztséget (az első palotaispán a későbbi magyar király Aba Sámuel volt), amely tisztség később a nádori címmé alakul, aki a király helyettese. Lényegében a palotaispán volt a kapcsolattartó a király és a vármegyéket uraló megyésipánok között – így nem csoda, hogy később a király helyettesévé alakult ez a tisztség.

Megjegyzendő még, hogy Trianon után a Csehszlovákiában létrejövő zsupánságok (mint területi egységek) és vezetőjük a zsupán és főzsupán is ezt a rendszert tükrözi le és ráadásul a zsupán szó is szemmel láthatóan a magyar ispán (iSPaN) szó torzult változata, melyet a szlovákok a területi egységekre is alkalmaztak (a vármegye helyett), nem csak a területi egységek vezetőire.

A wikipédia a zsupánokról annyit ír (https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsup%C3%A1n), hogy a délszlávoknál már 777-ben említenek zsupánt, aki a terület vezetője és magát a szót a szlávok az avaroktól vették át. Ez az újabb kutatások szerint nem mond ellent a szó magyar eredetének – tekintve, hogy az avarok is nagy eséllyel magyarul beszéltek – és emellett bizonyíthatja azt is, hogy a tisztség már az avar korban is létezett.

Az I. (Szent) István által megalapított keresztény magyar állam közigazgatásának és védelmi rendszerének gerincét a vármegyék alkották. A hierarchikus szervezetben ezen középszintű igazgatási szervezetek élén a király által kinevezett ispánok, megyésispánok álltak. Már a korai időkben kimutatható az ispánok helyettesítése, de bővebben csak a középkor második felében vannak adataink róla.

A lakosság számának növekedésével és a Turul-dinasztia korának társadalmi változásai a vármegyéket, illetve azok feladatait is részben átalakították. A királyi vármegye nemesivé alakulása a 13. században az önkormányzatiság egyre erőteljesebb megjelenésével magával hozta a vezetési rendszer átalakulását. Ez vezetett el a vármegye vezetésének átformálódásához is. A vármegye élén álló ispánt a király nevezte ki, de annak helyettesét, az egyre gyakrabban alispánnak nevezett tisztségviselőt a vármegyében lakó nemesek választották meg. Az Anjou királyok által kialakított honor-rendszerben a honort birtokló mágnás jogává vált a vármegyei vezető, az ispán kijelölése, a honor-rendszer felbomlásával azonban ez a gyakorlat elenyészett, a jog visszaszállt a királyra.

A főispán elnevezés a kora újkor hajnalán, a 16. század során vált általánosan használttá. Ekkoriban már nagyon gyakori, hogy a főispán nem tartózkodott a vármegyében, helyettese az alispán szinte teljes jogkörrel helyettesíthette. Kialakult az örökös főispáni gyakorlat is, amely szerint egy-egy vármegyét akár egy-egy család örökletes módon, vagy egyházi vezető a tisztsége alapján látta el. A főispánokat távollétük esetén ebben a korszakban az alispánok helyettesítették.

A főispánok tartós távolléte hívta életre az adminisztrátori rendszert a kora újkorban. A reformkorban politikai fegyverré váló és a reformok ellen fellépő adminisztrátorok az azt megelőző időszakban egyáltalán nem ilyen jellegű tevékenységet folytattak, egyszerűen ellátták a főispáni teendőket, személyükben helyettesítették a főispánt.

A rendiség időszakának második felében a közigazgatási szervezet pontosan kialakult szabályok szerint működött. A főispánokat az uralkodó nevezte ki, ezáltal a király személyét képviselték a vármegyében. A török kiűzését követően királyaink igyekeztek elérni, hogy a főispánok a vármegyében lakjanak, de tartós sikert ebben a tekintetben nem tudtak elérni. A főispáni cím mindezek mellett rendkívüli tekintélynek örvendett, a főispáni beiktatások nagy, ünnepélyes eseménynek számítottak a vármegyék életében.

Az 1848-as márciusi törvények a vármegyék közigazgatási rendszerét és a tisztségviselőket lényegi változtatás nélkül hagyta. A kiegyezést követően a főispán helyzete annyiban változott, hogy az uralkodó személye helyett a magyar kormányt képviselte. Az örökös főispáni cím megmaradt ugyan, de csak egy puszta címmé változott, feladattal, jogokkal nem járt. Az 1870. évi XLII. törvénycikk IV. fejezete pontosan meghatározta a főispán feladatait, kinevezését és jogköreit:

„52. § A vármegyék és törvényhatósági joggal felruházott városok élén a megyei, illetőleg városi főispán, a székelyszékek élén a főkirálybiró, a kerületek és vidékek élén a főkapitány, a szepesi kerület élén a kerületi gróf áll, kiket a belügyminister előterjesztésére, tekintet nélkül az örökös főispánokra, a király nevez ki és mozdit el.”

„53. § A főispán (főkirálybiró stb.) a végrehajtó hatalom képviselője; mint ilyen ellenőrzi a törvényhatósági önkormányzatot és őrködik a törvényhatóság által közvetitett állami közigazgatás érdekei felett”.

Az új, polgári jogrend és közigazgatás a hagyományokra épített, saját korának megfelelő tartalommal töltötte fel az addig használt elnevezéseket. A hagyomány egészen a kommunista alkotmányig tovább élt. Az 1949. évi XX. törvény, a sztálini típusú alkotmány az önkormányzatiság elvetésével a központi kormányzat végrehajtójaként tekintett a megyékre, élükre egy tanácsot állított, amelyeknek valós hatalommal felruházott szervei a végrehajtóbizottságok lettek, élükön elnökkel. A főispánokkal szemben a megyei tanácselnökök egyszemélyi hatalmat képviseltek, a megyékben lényegében élet-halál urai lehettek.

A magyar hagyományokkal élesen szembenálló gyakorlat egészen a rendszerváltoztatásig a magyar közigazgatási rendszer alapját képezte. Az önkormányzatiság újjáélesztése átalakította a közigazgatási szervezetet is. A mai magyar közigazgatási szervezetben ismét megvalósult a sokszáz éves gyakorlat a közigazgatás és az önkormányzatiság összehangolása tekintetében. Világos a párhuzam az 1949 előtti, középkori eredetű, szerves fejlődés eredményeként létrejött, a keresztény magyar államiság történelmén végighúzódó kettős igazgatással, ami egyben a sztálini típusú tanácsrendszer, mint a magyar történelemtől és hagyományoktól idegen test, elvetését is jelenti.

Az állami feladatokat ellátó kormánymegbízottak főispánná történő átnevezése a magyar történeti hagyományok tiszteletének jele, egyben a magyar közigazgatás története előtti tisztelgés.