A Dózsa-féle parasztfölkelés – különböző okoknál fogva – máig elevenen él a magyar történelmi emlékezetben. A hevenyészetten fölszerelkezett parasztsereg látszólag ok nélküli és céltalan garázdálkodása, majd pedig a lázadás rendkívüli kegyetlenségű leverése elsősorban az előző rendszerben vált az „osztályharc” korai emlékévé.

A régi magyarországi irodalom kutatói előtt azonban kevésbé ismertek azok a források, melyek szinte elsőkézből tudósítottak az eseményekről. Az egyik ilyen Stephanus Taurinus / Stephan Stieröxel Stauromachia című alkotása, melyről Majorossy Imre, a Magyarságkutató Intézet Eszmetörténeti Kutatóközpontjának tudományos munkatársa a közelmúltban Nürnbergben tartott előadást a középlatin korszak műveivel foglalkozó nemzetközi kongresszuson.

A morva származású pap bécsi tanulmányok után előbb a cseh tartományokban szolgált, és itt került szorosabb kapcsolatba a humanizmussal, illetve Thurzó János olmützi püspök humanista barátaival. Bakócz Tamás pápavárományos bíboros egyik titkáraként Rómában részt vett 1513-ban azon a konklávén, ahol végül Giovanni de’ Medicit választották X. Leó néven pápának. Később Várdai Ferenc gyulafehérvári (gyakori szóhasználattal: erdélyi) püspök mellett előbb kanonokként, majd püspöki helynökként dolgozott. Több évnyi munka után 1519-ben, Bécsben jelentette meg a Stauromachia, id est cruciatorum servile bellum című verses alkotását. A nagyjából kétezer soros, időmértékes verses költeményt, melyet az irodalomtörténet hagyományosan eposzként tart nyilván, a mű előszava szerint mások ösztönzésére írta abból a célból, hogy végre valamennyien megértsék, miért történtek a néhány esztendővel korábbi elborzasztó események. 

A mű előszava szerint éppen Thurzó János kérte Taurinust egy rövid, történelmi áttekintés összeállítására, ám sem a megközelítésmódot, sem a műfajt nem határozta meg. A szerző, nyilván némi töprengés után, az eposz műfaja mellett döntött, hiszen a konfliktus elegendően súlyos, a szembenálló felek igen elszántak és jellemük végletes vonásokat hordoz, továbbá további sorsukra igen hamar fény derül. Ezt a ténylegesen rendelkezésre álló alapanyagot gazdagította Taurinus a transzcendens elemekkel: antik istenek és segítőik egész sora keveredik bele a földi eseményekbe.

A cselekmény az eseményeket szélesebb perspektívából vizsgálja, amennyiben nem az első gyújtogatások, hanem Bakócz római útja nyitja az eseménysort. Jóllehet, a magyar bíboros pápai ambíciói csak röviden kerülnek szóba, hazatérése utáni bevonulása a királyi udvarba világosan jellemzi fontosságát és méltóságát. Miután az új pápától megbízást kapott egy új, a törököket kiszorító keresztes hadjárat szervezésére, megindulnak az előkészületek. Dózsa első föllépése után kiderül, mekkora veszélyt hordozhat az amúgy is elégedetlenkedő tömeg fölfegyverzése, ám már hiába kíséreli Bakócz a szervezést leállítani. Ezek után váltakozva olvashatunk a kölcsönös fosztogatásokról és gyújtogatásokról, Dózsa – fiktív – beszédeiről, és mindkét fél kegyetlenkedéseiről, mígnem a nemesek hada legyőzi a parasztsereget, elfogja vezetőit, és sor kerül a máig ismert, ám minden bizonnyal eltúlzott kegyetlenségű kivégzésekre.

A parasztfölkelést és körülményeit nem csak Taurinus örökítette meg, ám az események mélyebb megértése akkor vált különösen fontossá, amikor előbb a mohácsi csatavesztés, majd pedig Buda eleste után a magyarországi értelmiség megkísérelte a katasztrófasorozat okait föltárni. Magában a műben is fölmerül a kérdés: vajon miért történt mindez? Válaszként Taurinus egyrészt az istenek ilyen irányú akaratát, másrészt az erkölcsi romlást, elsősorban a kapzsiságot és a bujaságot, harmadrészt a parasztvezér, a latinosított nevű Székely Dózsa György (Zeglius) korlátlan pusztítóvágyát említi. 

Nem véletlen azonban, hogy az irodalomtörténet nem tartja különös becsben a művet. Amint az már egyértelműen kiderült, a verssorok elsöprő többségét Taurinus ókori és késő ókori szerzőktől (Lucanus, Sallustius, Vergilius stb.) kölcsönözte. A korban az efféle eljárás teljesen természetes és egy bizonyos mértékig a szerző műveltségének, széleslátókörűségének egyértelmű bizonyítéka volt. Taurinus azonban ezt a gyakorlatot olyan léptékben űzi, hogy a költői invenció szinte odavész; az antikvitás irodalma valójában pusztán szerszámkészlet, melyet aktuálisan használva valami újdonságról lehet beszámolni. Ám ez a beszámoló sem különösebben élvezetes: mechanikusan egymás után következő jelenetek, kevés kapcsolódással, előre-hátra utalással. 

Ami az eposzi jellegzetességeket illeti – melyekkel Majorossy Imre a nürnbergi előadásában foglalkozott –, figyelemreméltó, hogy azok vagy csak részben, vagy némi, célzatos módosítással bukkannak föl. Találunk propositiót (témamegjelölést), expositiót (a cselekmény elindítását), enumeratiót (seregszemlét), ám a deus ex machina (az istenek beavatkozása) igencsak különös. Az istenek egymás közti viszálya, valamint az evilági forrongások súlyos konfliktussal fenyegetnek, ám Jupiter nem tudja akaratát keresztülvinni, hogy elhárítsa a fegyveres összecsapások veszélyét. Csak másodszorra, rengeteg emberi és anyagi áldozat után képes Jupiter – többi istenkollégájának közreműködésével – békét teremteni. Tragikus hősből pedig kettő is akad: Bakócz és Dózsa – de a két tragikus hős végül semennyi tragikus hős. Hiába szenved vélt igazáért mártírhalált Dózsa, Taurinus már a bemutatásakor olyan vonásokkal ruházza föl, melyek legalábbis az ördöggel teszik egyenrangúvá. Bakócz viszont egyrészt túlságosan a háttérben marad, másrészt pedig egy ponton a szöveg hiányos – az általánosan elfogadott vélemény szerint azért, mert ott Bakócz negatív színben tűnhetett föl.

Taurinus művének még az utólagos értelmezése is kissé változó: egy darabig elfogult, majd elfogulatlan kordokumentumnak vélték; az előző rendszer évtizedei alatt a „haladás” gondolata egyik korai tanúbizonyságának, ám talán a lehető legsemlegesebb megközelítés lehet célravezető: a Stauromachia egy sajátos latin nyelvű eposz egy hírhedt és egész Európa figyelmét fölkeltő magyarországi eseménysorról.