Szinte nincs olyan magyar ember, akinek a 6:3-ról ne a magyar labdarúgó-válogatott 1953-as, angolok felett aratott győzelme jutna az eszébe. Talán éppen ez az asszociáció segíthet abban, hogy ezentúl egy helyesírási szabály is eszünkbe jusson erről a nevezetes számkombinációról.

Azt sokan tudják, hogy a túl hosszú szóösszetételeket kötőjellel tagoljuk. Ám kérdés, hogy mi minősül túl hosszúnak és mi minősül összetételnek. Ez utóbbival ezúttal nem foglalkozom részletesen, mert közismert, hogy a jelentésmódosulás vagy a grammatikai okok, esetleg az íráshagyomány miatt alakulnak ki a szóösszetételek. Sokkal érdekesebb, hogy melyek azok a szóösszetételek, amelyek túl hosszúak. A tudatosságra törekvő helyesírók általában tudják, hogy a hat szótagnál hosszabb szóösszetételek minősülnek helyesírási szempontból is hosszúnak. Igen ám, de ennek a szabálynak van egy másik fele is, miszerint csak a többszörös összetételekre érvényes a hatszótagos szabály. Így rendelkezik erről a helyesírási szabályzatunk 139. pontja:

„A hosszú összetett szavakat bizonyos esetekben célszerű kötőjellel tagolni, hogy könnyebben olvashatók legyenek.

A két egyszerű közszóból alakult alárendelő összetételeket (akárhány szótagból állnak is) egybeírjuk, például: asztallap, felezőegyenes, matematikatanítás, nitrogénasszimiláció, paradicsomsaláta, televíziókészülék, teljesítménynövekedés. De: sakk-kör stb. [Vö. 61.]

A kettőnél több szóból alakult (úgynevezett többszörös) összetételeket hat szótagig kötőjel nélkül egybeírjuk, például: cseppkőbarlang, élelmiszeripar, gépkocsivezető, ivóvízellátás, mértékegységrendszer, nyersolajmotor, rendőrjárőr, tapétaszaküzlet, tűzoltólaktanya. A hat szótagnál hosszabb többszörös összetételeket kötőjellel tagolhatjuk a két fő összetételi tag határán, például: csapatzászló-avatás, dokumentumfilm-bemutató, foszforműtrágya-gyártás, könyvritkaság-gyűjtemény, munkaerő-nyilvántartás, tornász-csapatbajnokság. Kivétel: akasztófáravaló, fizetővendéglátás, pénzügyminisztérium, valószínűségszámítás stb.”

Ebből azt érdemes kiemelni, hogy csak azok az összetételek számítanak helyesírási szempontból túl hosszúnak, amelyek kettőnél több, tehát legalább három összetételi tagból állnak, valamint hat szótagnál terjedelmesebbek. Innen származik ennek a pontnak a nem hivatalos 6:3-as szabály elnevezése.

Jogos kérdés, hogy vajon helyesírási szempontból az összetett szavak hosszúsága miért nem általános szabály, miért nem vonatkozik a két tagból álló összetett szavakra, és miért pont hat szótag a határ. A válasz lényege a praktikum, ám egyben ugyanilyen praktikus okok szólnak ellene is. A szóhosszúság a legtöbb embernek objektív mérték, elkezdik számolni a szótagokat, és ha eljutnak egy határig, akkor az hosszú. Megfigyelhetjük, hogy a hagyományos szótöveink jelentős hányada kétszótagos (itt most nem vesszük figyelembe az idegen eredetűeket). A szótagszámlálás szabályaiba a képzők ugyan beleszámítanak (az -i melléknévképző kivételével), ám a többi toldalék nem. Ebből fakad, hogy a két tagból álló összetételek szótöveinek hossza ritkán haladja meg a négy szótagot, a legalább háromtagúaké pedig a hatot. Joggal kérdőjelezhetjük meg ezt az okfejtést, de ennél objektívebb magyarázatot nehezen találhatunk.

Az is igaz, hogy ritkán jut eszébe valakinek, hogy csak akkor számlálja a hosszúnak tartható szavak szótagszámát, ha az többszörös összetétel. Ebből a szempontból kifejezetten zavarba ejtő, hogy a kéttagú összetétel lehet akármilyen hosszú, a szabályzat szerint mégis egybe írjuk.

A helyesírási szabályzat változásainak személete a többszörös összetételek szabályozását illetően az idő előrehadtával pontosodik. Az 1954-ben kiadott 10. kiadás pusztán csak annyit tartalmaz, hogy a többszörös összetételeket kötőjellel tagolhatjuk, ha túl hosszúnak tartjuk őket.

A különírásról és az egybeírásról szóló fejezet bevezetőjében olvashatjuk, hogy a könnyebb olvashatóság érdekében az „Olyan szókapcsolatot tehát, amely öt-hat szótagnál többől áll, lehetőleg már ne írjunk egybe.” Később sem találunk a 10. kiadásban ennél pontosabb rendelkezést arról, hogy mi minősül túl hosszúnak.

„217. … Ha a többszörös összetétel egybeírva nagyon hosszú volna, a kötőjeles írásmódot alkalmazzuk …: lakosságcsere-egyezmény, munkaverseny-szerződés … – A nem túlságosan hosszú többszörös összetételeket egybeírjuk: nyersolajmotor, pénzügyminiszter, …”

„396. A többszörös összetételek közül a három szóelemből állókat gyakran, a háromnál több szóelemből állókat többnyire kötőjellel tagoljuk: munkás-vállalatvezető, csavarmenet-karbantartás stb.”

A 11. kiadás és a jelenleg érvényben lévő 12. – ahogy a fentebb idézett szabálypontból kiderül – már pontosít, és bevezeti, hogy csak a hat szótagnál hosszabb többszörös összetételeket kell kötőjellel tagolni. Ilyen alapon a 10. kiadás szerint a következő többszörös összetételek kötőjelesek: darabbér-rendszer, földreform-törvény, osztály-erőviszonyok, ám a mostani szabályzat szerint – mivel hosszuk nem haladja meg a hat szótagot – egybe kell írni.

A jelenleg érvényben lévő szabályozás tehát kétszeres megszorítást tartalmaz: a hat szótagos határt és a legalább három összetételi tagot. A pontosítás ugyan egyértelműsít, viszont a szabály megszorításai bonyolítanak.

További probléma, hogy a 6:3-as szabály hatóköre sem teljes. Például a rendszert alkotó íráshagyomány körébe tartozó többszörös összetételekre nem érvényes. A két tagból álló anyagnévi összetételek egyben vannak (aranylánc, acélszalag), de a többszörösen összetettek külön (arany nyaklánc, fehérarany lánc, acél mérőszalag). Ugyanígy: védőgát, de partvédő gát, továbbá háromnapos de három hónapos stb. Szinte magától értetődő lenne ezekre az alakokra is érvényesíteni a 6:3-as szabályt, de mégsem így van, arról nem is beszélve, hogy igen gyakran találkozunk az írásgyakorlatban az alapforma hibásan külön írott alakjaival is: *arany lánc, *acél szalag. Arról nem is beszélve, hogy a jelenleg érvényben lévő kiadás fent idézett 139. pontjában szereplő kivételekre (akasztófáravaló, fizetővendéglátás, pénzügyminisztérium, valószínűségszámítás stb.) nincs igazi magyarázat, maga a szabályzat is csak a nehezen megfogható kialakult szokásra, esetleg hagyományra hivatkozik. Azt viszont el kell ismerni, hogy az írásszokás, a nyelvi hagyomány fontos, és a szabályalkotásnál célszerű figyelembe venni.

A szóhosszúság és a tagolás alapvetően írásképi, esztétikai jelenség, az összetétel pedig grammatikai, jelentéstani, és ebben kíván pontos iránymutatást adni a helyesírási szabályozás. A kérdés mindig érvényes: meddig segít és mikortól nehezít a szabálypontosítás? Ugyanannyira nem lehet erre a kérdésre pontos választ adni, mint arra, hogy mikortól számít egy szó hosszúnak!