A jeles kutató 1770-ben adta ki a magyar és a lapp nyelv egyezéseit bemutató írását. 15 évvel később, 1785. május 4-én hunyt el Budán. Az évfordulón Eőry Zsófia kutatónk írását közöljük.

Sajnovics János 1733-ban született Tordason, Fejér megyében, vagyonos nemesi családban. A jezsuitákhoz járt gimnáziumba először Győrött, majd Budán. Főként a természettudományok (a matematika és a csillagászat) érdekelték, de az idegen nyelvek tanulásában is jeleskedett. 1748-ban belépett a rendbe, hogy a tudománynak szentelhesse az életét. A következő években filozófiával, teológiával és asztronómiával foglalkozott, és Pozsonyban tanárként is dolgozott. Csillagászati érdeklődése miatt a rendi elöljárók a bécsi udvari csillagvizsgáló intézetbe küldték, hogy asszisztensként dolgozzon a nagy tekintélyű asztronómus, Hell Miksa mellett. Itteni tanulmányai után, 1766-ban a nagyszombati csillagvizsgáló intézet segédfelügyelője lett.

Szakmai életében fordulópontot jelentett az 1768-as év. A dán király 1767-ben felkérte Hell Miksát, hogy vegyen részt Vardø szigetén egy tudományos, csillagászati expedícióban, Hell pedig Sajnovicsot választotta útitársául, és 1768-ban útra is keltek. Sajnovics – Hell biztatására – ekkor kezdett foglalkozni a magyar és a lapp nyelv esetleges rokonságával, hiszen az expedíció remek alkalomnak tűnt az anyaggyűjtésre és a kérdés tisztázására. Kiindulópontként egy egyetemi professzor, Knud Leem lapp nyelvtanát és szójegyzékét használta. A vardø-i expedíció után, 1769-ben még nem indult haza: Koppenhágában látott hozzá a szakirodalom feldolgozásához és értekezése megírásához (ekkor már feltett szándéka volt a két nyelv rokonságának bebizonyítása). A készülő művet 1770-ben többször is bemutatta a dán királyi tudományos akadémia tagjainak, és ebben az évben be is fejezte. A címe „Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse” lett.

Sajnovics számos, ma is érvényes összehasonlító nyelvészeti alapelvet szögezett le az értekezésben. Kimondta például, hogy a magyar és a lapp nyelv között anélkül is fennállhat rokoni kapcsolat, hogy beszélőik megértenék egymást (hiszen nem értik meg egymást az egyértelműen rokon nyelvet beszélő dánok és a hollandok sem, sőt a tengeri és a hegyi lapp nyelvjárást beszélők sem). Azt is felvetette, hogy a nyelvek szókincse folyamatosan változik, így az a tény, hogy két nyelv rokon egymással, nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy szókincsük nagyban eltérjen egymástól. Tisztázta továbbá, hogy két rokon nyelv egy-egy, közös ősre visszavezethető, azonos jelentésű szava (pl. dán Vand és német Wasser) nem feltétlenül hangzik ugyanúgy; rokoni kapcsolatukról úgy győződhetünk meg, ha pontosan megvizsgáljuk a különbségeket. Arra is kitért, hogy az eltérő helyesírások (vagyis az a tény, hogy a különböző nyelvek különböző betűkkel jelölik ugyanazt a hangot) semmiben sem befolyásolják a nyelvek közti rokoni kapcsolatot. (Az értekezésben egyébként Sajnovics a magyar helyesírást követve írta le a lapp szavakat és állított össze szójegyzékeket.)

A második fő fejezet a magyar és a lapp nyelv – Sajnovics szerint – közös, ősi szavait tartalmazza. A jegyzék ismertetése előtt Sajnovics itt is megfogalmaz néhány alapelvet, amelyek szerint eljárt. Két forrást használt: Knud Leem szójegyzékét és Szenczi Molnár Albert szótárát, vagyis saját gyűjtésére nem támaszkodott. (E döntés megértéséhez figyelembe kell vennünk a kort, amelyben Sajnovics élt, valamint annak szellemét: a kutató azért fordult már kiadott anyagokhoz, hogy senki se vádolhassa az általa gyűjtött adatok meghamisításával.) Kihagyta azokat a szavakat is, amelyekről feltételezte, hogy jövevényszavak – például a vallás, az állami élet vagy a földművelés témakörébe tartozó számos kifejezést. Alapul vette viszont – többek között – a testrészek neveit és a természethez kapcsolódó szavakat, és ezek között sok egyezést talált (pl. lapp kit és magyar kéz, lapp oalge és magyar váll; lapp talve és magyar tél, lapp jign és magyar jég).

A következő, nyelvtani fejezettel Sajnovics azt az elvet szemléltette, hogy két nyelv rokonságának igazolásához legalább annyira szükséges a nyelvtani egyezések bemutatása, mint a szókincsbeli azonosságok feltárása. Sajnovics a magyar és a lapp nyelv több, a korban már ismert összefüggésére hívja fel a figyelmet, de számos új elemet is bemutat. Ilyen például az azonos többesszámjel (pl. lapp guole-k és magyar hala-k), a középfokjel (pl. lapp nuorab és magyar fiatalabb), továbbá annak a megállapítása, hogy egyik nyelv sem egyezteti számban és esetben a jelzőt és az azt követő jelzett szót. Sajnovics arra is kitér, hogy mindkét nyelv gazdag kicsinyítő képzőkben, valamint azonos eredetű számneveket (pl. lapp kuökte és magyar kettő), névmásokat (pl. lapp mii és magyar mi) és birtokos személyjeleket (pl. lapp ačča-m, ačča-d és magyar atyá-m, atyá-d) is bemutat. Az igékkel kapcsolatban leszögezi, hogy a ragozás sokszínűsége miatt elsősorban a töveket érdemes egybevetni (pl. lapp él-am és magyar él-ek), majd kitér a jelek és a segédigék rendszerére, végül pedig felhívja a figyelmet arra, hogy mindkét nyelvben nagy számú származékszó található és ezek képzésmódja is sokban hasonlít.

Az értekezés 1770-ben jelent meg Koppenhágában, majd hamarosan elkészült a magyarországi (nagyszombati) kiadás is. Ez utóbbi bizonyos értelemben bővített változatnak is tekinthető: tartalmazza Hell Miksának a magyar őshazával kapcsolatos nézeteit, valamint legrégebbi összefüggő nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés teljes szövegét is. Ezt a szövegemléket nem sokkal a nagyszombati kiadás előtt fedezték fel, megjelentetése a Demonstratióban pedig kultúrtörténeti jelentőségű: ez az első teljes közlése, és Sajnovics a betűhív átirat mellett latin fordítást, valamint értelmezést is csatolt hozzá (ez Faludi Ferenc munkája). Ezzel – tudtán kívül – eleget tett a százötven-kétszáz évvel későbbi modern tudományos szövegkiadás követelményeinek.

Sajnovicsot még az értekezés megjelenése előtt tagjai közé fogadta a dán akadémia, később pedig a trondheimi Tudós Társaság is. Összehasonlító nyelvészeti módszereit elsőként Gyarmathi Sámuel vette át a finnugor nyelvrokonság vizsgálatához, a XIX. században pedig Budenz József fejlesztette tovább. Maga Sajnovics azonban nem sokkal hazatérése után felhagyott a nyelvészeti kutatásokkal. 1771-ben visszakerült Nagyszombatra, és 1773-ig, rendje eltörléséig az ottani csillagászati intézetben dolgozott. 1773-ban – már az esztergomi egyházmegye papjaként – a budai csillagvizsgáló adjunktusa, majd másodcsillagásza lett; itteni működése alatt írta „Idea astronomiae…” című művét, mellyel a csillagászatot akarta népszerűsíteni. 1785. május 4-én hunyt el Budán.

(Forrás:
Lakó György: Sajnovics János; Budapest, Akadémiai Kiadó, 1973. Online elérhető: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MuMaTu-a-mult-magyar-tudosai-1/sajnovics-janos-5719/ )

Eőry Zsófia ügyvivő szakértő

Nyelvtervezési Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet