A Magyar Tudós Társaság 1830 novemberében az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe rendes tagnak választotta Vörösmarty Mihályt. A Zalán futása után már jól ismert és a „nemzet ébresztőjeként” emlegetett költő nevéhez fűződik az Akadémia egyik legtermékenyebb korszaka.

Négy állandó szakbizottságban (a grammatikai és szótári, az évkönyvkiadási, a folyóirat-kiadási és a jutalmi bizottságban) nagy buzgalommal fejtette ki tevékenységét. Vörösmarty nyelvtudományi munkássága főként akadémiai működéséhez kapcsolódik. A nyelvtudományi osztály tagjaként annak minden munkájában részt vett, és döntően befolyásolta működését.

Az Akadémia iratai és a később általa alapított Kisfaludy Társaság jegyzőkönyvei a költő hatalmas munkabírását és a magyar irodalom- és tudománytörténetben is szinte kivételes, Kazinczyéval vetekedő szervező tevékenységét tanúsítják. A „táblabíró és ügyvéd” Vörösmarty nagy hatású költői munkássága mellett ebben az időben szótárt és folyóiratokat szerkeszt, nyelvészeti dolgozatokat ír, de különösen érdeklik a nyelvjárások, sőt maga is gyűjt tájszavakat, javasolja a népdalok összegyűjtését, ezenkívül különféle pályaművekről, színművekről ír bírálatokat, szorgalmazza a magyar színjátszás kibontakozását, valamint akadémiai reformtervezeteket fogalmaz és nyújt be. A nyelvújításnak elkötelezett híve volt, de a szabálytalan szóalkotások ellen sokszor felszólalt bírálataiban, és a saját költői és tudományos írásaiban jó ízléssel kerülte a túlzásokat; szófejtéseiben a nyelvfilozófiai iskola elveit követte.

Hazánkban évszázadokon át a latin volt a törvénykezés és az oktatás nyelve, így az akkori magyar nyelv szókincse nem volt alkalmas a tudományok művelésére; ez hívta létre a nyelvújítás mozgalmát. A magyar nyelv ügye amiatt is a politikai küzdelmek középpontjába került, mert nyilvánvalóvá vált, hogy az anyanyelv a nemzeti eszme, a nemzeti öntudat élesztésének legfontosabb eszköze.

A reformkor táplálta hazafiúi lelkesedés természetesen Vörösmartyt is a nyelv kiművelése felé irányította, aki a reformkor lelkes költőivel, íróival és államférfiaival együtt magáénak vallotta azt a nemes célkitűzést, amelyet a frissen alapított Magyar Tudós Társaság Rendszabásainak első pontja így fogalmazott meg: „A Magyar Tudós Társaság a tudományok és szép művészségek minden nemeiben a nemzeti nyelv kimíveltetésére igyekszik egyedül”, valamint „A Magyar Tudós Társaságnak egyedül csak az van téve céljává, hogy munkálkodása által hazánkban a tudományok és szép művészségek honi nyelven míveltessenek.” Ennek jegyében az 1831-ben megtartott első nagygyűlés „egy tökéletes magyar Grammatica ’s egy a lehetségig teljes szótár készítését rendeli el”.

Az egyik sürgősen megoldandó feladat a magyar helyesírás egységesítése volt. Akkoriban még nem dőlt el a fő kérdés, hogy helyesírásunkban a kiejtés vagy a szóelemzés elvét kövessük-e. A „jottisták és ipszilonisták” között kialakult harcban Vörösmarty már 1821-ben Ypsilon háború című szatirikus írásában a szóelemző Révai mellett tette le voksát (pl. adja, tanítja) Verseghy Ferenccel szemben, aki a kiejtésnek megfelelő (aggya, taníttya stb.) írást szorgalmazta. Kazinczy is ezt támogatta, így a kérdés eldőlt. Vörösmarty javaslatára rögzítette és adta ki 1832-ben a Tudós Társaság helyesírásunk főbb szabályainak első gyűjteményét, A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályait, amelynek szövegét – mint a legjobb tollú stiliszta és „nyelvi lektor” – maga Vörösmarty véglegesítette. (Azóta már a 12. kiadása van érvényben a helyesírási szabályzatnak.)

1826-tól kezdve a szabadságharcig sorra jelentek meg nyelvészeti jellegű írásai a Tudományos Gyűjteményben, amelynek öt éven át szerkesztője is volt. 1837-től 1843-ig Schedel (Toldy) Ferenccel és Bajza Józseffel együtt a másik tudományos folyóiratot, az Athenaeumot is szerkesztette. Kedvenc nyelvészeti tudományterületei voltak: a helyesírás, a lexikográfia, a grammatikán belül a névelőhasználat, a szórend, a vonzatok, a névszóragozás és a szóképzés kérdései, valamint a nyelvjárások.

1844 októberétől hivatalos nyelvvé vált a magyar, sürgős szükség mutatkozott tehát új iskolai tankönyvekre; ezek létrehozásában természetesen Vörösmarty is közreműködött. Czuczor Gergellyel közösen nyelvtankönyvet írtak a középiskolák számára (Elemi Magyar Nyelvtan), de Vörösmarty részt vett a „nagyobb” akadémiai nyelvtan, A magyar nyelv rendszere (1846) munkálataiban is. Ebben néhány fejezetet ő írt, de kisebb tanulmányaiban is sorra foglalkozik például a „betűtannal” (hangtan), a nyelvjárásokkal, a szóképzéssel, a ragozással és egyéb grammatikai kérdésekkel.

Vörösmarty szótárírói és -szerkesztői munkássága is figyelemre méltó. Az Akadémia első nagygyűlésén kitűzött rendkívüli feladat, A magyar nyelv nagyszótára munkálatait irányító bizottság Toldy Ferencet és Vörösmartyt kérte fel, hogy külföldi minták alapján készítsenek tervet egy „a lehetségig teljes szótár” létrehozására, de annak szerkesztésében Vörösmarty már nem vett részt. A hatkötetes nagyszótár munkálatait 1845-ben Czuczor Gergely és Fogarasi János kezdte el, és a hősies vállalkozást végül Fogarasi fejezte be 1874-ben. A lassan haladó nagyszótári munka mellett Vörösmarty és Toldy elvégezte egy kisebb terjedelmű német–magyar és magyar–német zsebszótár szerkesztését is (Magyar Tudós Társaság Zsebszótára), amelynek megvalósítását Széchenyi István is támogatta. A szótár első kötete 1835-ben, a második pedig 1838-ban jelent meg. Ez a kitűnő munka szolgált a későbbi akadémiai nagyszótár – a „Czuczor–Fogarasi” – alapjául.

Vörösmartyt mindig is érdekelték a nyelvjárások; különösen a dunántúli (amit jól ismert) és a palóc nyelvjárás keltette fel az érdeklődését. Sok kisebb-nagyobb írásában veszi sorra ezek fonetikai és alaktani jellegzetességeit. Leírásuknál olyan műszavakat használ, mint a betűk (értsd: hangok) felcserélése, betűszaporítás és elhagyás, betűáttétel, segédbetűk, hanghosszítás, rövidítés, olvadás vagy hangugratás. Leírja a palatalizáció, a hasonulások, az ő-zés stb. jelenségeit is. Külön foglalkozik a zárt ë kérdésével, és jelzi jelentésmegkülönböztető szerepét a „mentek” négyféle kiejtésével. Javasolja, hogy ezt a betűt különböztessük meg, de csak a nyelvtanban és a szótárban. A Czuczor–Vörösmarty-nyelvtan és a Czuczor–Fogarasi-szótár így is jár el: a zárt ë-t egypontos ė-vel jelöli. Sürgeti a nyelvjárási adatok gyűjtését és megjelentetését, mert – amint írja – „nyelvünknek dialectusait az iskolai tanítás ’s míveltség’terjedése lassanként elfogja enyészteni”. A Tudományos Gyűjtemény hasábjain közzétett nagyszámú népnyelvi közlést gyűjtötte egybe az 1838-ban megjelent Magyar tájszótár, amelynek a Magyar Tudós Társaság megbízásából Vörösmarty Mihály és Döbrentei Gábor voltak a szerkesztői.

A napokban elhunyt Szathmári István nyelvészprofesszor – Vörösmarty munkásságának kiváló ismerője és ismertetője – teszi fel egyik tanulmányában a sokunkban szintén felmerülő kérdést: „Nyelvtudós, nyelvész is volt-e Vörösmarty? Természetesen válaszol is rá: „Azt hiszem, az eddigiek összegezéseként máris nyugodt lélekkel megállapíthatjuk: a költő Vörösmarty nyelvész is volt, ha mindjárt inkább a szónak szélesebb értelmében.”

Bár a Szózat, az Előszó és a Vén cigány költőjére elsősorban sodró erejű költeményeiből, eredeti képalkotó tehetségét csodálva emlékezünk, nem feledkezhetünk meg évtizedes nyelvészeti munkásságáról sem, aminek nyomán 1872-ben megindulhatott a Szarvas Gábor szerkesztette Magyar Nyelvőr.

Felhasznált irodalom

Szathmári István: Vörösmarty és a magyar nyelvtudomány. Magyar Nyelv 96 [2000]: 310–316.