1741. szeptember 11-én ajánlották fel a magyar rendek „életüket és vérüket” Mária Teréziának. Ezen az évfordulón Nagy-Luttenberger István, Történeti Kutatóközpontunk kutatójának írását közöljük.

Amikor II. Károly spanyol király 1700. november 1-én örökre lehunyta szemét, és személyében az Ausztriai Ház – ahogyan a Habsburgokat akkoriban nevezték – spanyolországi ágának utolsó férfisarja távozott az élők sorából, még senki sem sejtette, hogy a család másik, ausztriai ágát is a kihalás veszélye fenyegeti. I. Lipót német-római császár és magyar király igaz már hatvan éves volt, de harmadik házassága végre termékenynek bizonyult, tizennégy gyermek látta meg a napvilágot. Bizonyára csak a szkeptikusoknak okozott gondot, hogy ezek közül mindössze három volt fiú, közülük is egyikük gyermekként meghalt, hiszen két életerős fiú biztosíthatta a dinasztia megmaradását.

A család tanácsadói azonban nem bízták a véletlenre a dinasztia sorsát. Már 1703-ban, majd 1713-ban is családi egyezségben rögzítették a trónöröklés rendjét. Az utóbbira azért volt szükség, mert 1705-ben meghalt I. Lipót, helyét idősebb fia, I. József vette át a császári méltóságban és a királyi trónokon. A kisebbik fiú, Károly a spanyol örökségért szállt harcba. A helyzet 1711-ben vált kritikussá, amikor a fiú utód nélküli Józsefet alig 32 évesen elvitte a himlő. Ez a tragédia a spanyol örökség nagyobbik részének elvesztését jelentette, habár a háború katonailag sikeresen folyt, de az európai hatalmak nem engedhették meg a spanyol és osztrák koronabirtokok egyesítését és ezáltal a franciák helyett a Habsburgok hatalmának túlterjeszkedését. A német-római császárként VI., magyar királyként III. sorszámot viselő Károly bátyja halálakor már házas volt, de még gyermektelen, így a birodalomnak nem volt fiú trónörököse.

Mária Terézia a Szent Koronával és a magyar királyi jogarral (Martin van Meytens, 1759). Forrás: Wikipedia

Az 1713-as családi egyezség rögzítette, hogy amennyiben Károlynak nem születik fia, úgy lányai öröklik a trónt. Ha lánya sem születik, akkor I. József lányai következnek a sorban. VI./III. Károly külpolitikája szinte teljes egészében a trónöröklés biztosítása körül forgott. Több nemzetközi szerződésben, illetve birodalma országgyűléseinek, tartományi gyűléseinek végzéseiben próbálta rögzíteni a trónöröklési rendet. Szüksége is volt erre, mert házassága Brauschweig-Wölfenbütteli Erzsébet Krisztinával nem eredményezett fiú trónörököst. Egyetlen fiuk, Lipót János fél évesen meghalt, két lányuk, Mária Terézia és Mária Anna élte csak túl apját.

Amikor 1740. október 20-án VI./III. Károly meghalt, azzal a csalóka nyugalommal hagyhatta itt evilági létét, hogy biztosította idősebb lánya, Mária Terézia trónöröklését. Azonban örök igazság, hogy a nemzetközi szerződések annyit érnek, amennyit szuronnyal érvényesíteni lehet belőlük. Mária Terézia „szuronyok” tekintetében azonban nem állt jól. Savoyai Eugén halálával egy korszakos hadvezér szállt sírba, méltó utódot pedig nem találtak a helyére.

Az 1730-as években a lengyel örökségért a franciákkal, illetve a Balkánon a törökökkel vívott háborúkban a hadsereg is megfogyatkozott, a kincstár is kimerült, de sikereket nem tudtak elérni egyik területen sem. Mindössze annyi halvány reménysugár maradt, hogy Mária Terézia számára egy erős, egészséges, viszonylag tekintélyes férjet tudtak szerezni Lotaringiai Ferenc István személyében, aki hajlandó volt komoly áldozatot hozni az ifjú főhercegnő kezéért. Ferenc István ugyanis lemondott szülőföldjéről, Lotaringiáról a francia király javára, amiért cserébe az agg Gian Gastone de Medici hercegségét, Toscanát ígérték neki. Az itáliai nagyherceg halála után Ferenc István rendben meg is kapta az örökséget.

Az itáliai nagyhercegség mellett azonban Ferenc István reménykedhetett a német-római császári méltóság elnyerésében is, mivel ezt nő nem tölthette be, így Mária Terézia erre nem tarthatott igényt. A német-római császárt hagyományosan választották, mégpedig a választófejedelmek. Ahogyan a nemzetközi szerződésekhez sok szurony kellett, úgy a német-római császári címhez még több pénz. Mária Teréziának egyikből sem volt sok, így nem lepődhetünk meg, hogy egyiket sem sikerült biztosítani. A császári címért – francia támogatással és jelentős mennyiségű francia pénzzel a háta mögött – I. József kisebbik lányának férje, Károly Albert bajor választófejedelem szállt versenybe, aki a teljes örökségre igényt tartott.

Mária Terézia helyzetét tovább súlyosbította, hogy az ifjú porosz király megzsarolta, támogatásáért a birodalom egyik leggazdagabb tartományát, Sziléziát kérte cserébe. A makacs Mária Terézia nem engedett a zsarolásnak, de a tartományt nem tudta megtartani, az a poroszok hatalmába került. A bajor választófejedelem pedig francia segélycsapatok élén pedig a Duna mentén indított támadást, Felső-Ausztria rendjei pedig behódoltak neki.

Ebben a kétségbeejtő helyzetben Mária Teréziának alig maradt támasza. Szinte egész Európa ellene készülődött, egyedül Anglia biztosította támogatásáról, ami pénzügyi támogatást ugyan jelentett, de katonailag ez egyelőre nem sokat ért. Mária Terézia számára kulcsfontosságú lett a magyar rendek támogatása, ezért 1741 őszére országgyűlést hívott össze.

Az 1741. szeptember 11-én megnyíló országgyűlés kezdetén a legenda szerint Mária Terézia fekete ruhában a csecsemő Józseffel a kezében könnyes szemmel fordult a magyar rendekhez támogatásért. Ugyan a valóságban a későbbi II. József ekkor még nem ért Pozsonyba, de a történet többi része igaz. A könnyek ugyanis az ifjú királynő mellett az országgyűlés résztvevőinek szeméből is potyogtak. Az általános üdvrivalgás közepette hangzottak el az ismert latin mondatok: „Vitam et sanguinem!” (Életet és vért!), „Moriamur pro rege nostro Maria Teresia!” (Haljunk meg királyunkért, Mária Teréziáért!). Rossz nyelvek szerint egyesek még azt is hozzátették, hogy „sed avenam non” (de zabot nem), de az országgyűlés a patetikus jelenetek mellett valódi katonai és gazdasági támogatást nyújtott a fiatal királynőnek.

Habár az 1741-es évben és a következő év elején Károly Albert még komoly sikereket ért el, elfoglalta Linzet, Prágát, cseh királlyá koronázták és német-római császárrá választották, a magyar támogatásnak köszönhetően Mária Terézia hadai ellentámadást indítottak. Alkalmas fővezért ugyan nem sikerült találni – a hadak élén Ferenc István öccse, a katonailag rendkívül tehetségtelennek bizonyult Lotaringiai Károly állt –, de a poroszokkal sikerült békét kötni, így a bajor hadak ellenében sikerült visszafoglalni az elveszett területeket.

A háború ugyan még egészen 1748-ig elhúzódott, de Mária Terézia trónja már nem került veszélybe. Sőt, Károly Albert halálával a német-római császári címet sikerült Lotaringiai Ferenc István számára biztosítani. A háborút lezáró aacheni békében kisebb területi engedményekért cserébe Mária Terézia és férje elnyerte a nemzetközi támogatást, és sikerült stabilizálniuk birodalmuk helyzetét.

Mária Terézia viszonya uralkodása alatt a magyar rendekkel nem volt ugyan végig felhőtlen, de sohasem felejtette el a magyaroknak, hogy a krízisben kiálltak mellette. A magyar arisztokrácia udvari integrációja és befolyása felerősödött, nem utolsó sorban Lotaringiai Ferenc István egyik legjobb barátjának, gróf Esterházy Ferenc magyar kancellárnak köszönhetően. A magyar történeti emlékezetben Mária Terézia az egyik legjobb Habsburgként jelenik meg, egyfajta anyaként őrködve gyermekei – alattvalói – jóléte felett.