Az 1921-es nyugat-magyarországi felkelés kirobbanását követően Ausztria és Magyarország olasz közvetítéssel ült tárgyalóasztalhoz Velencében. 

Az 1921. október 13-án elfogadott velencei protokoll szabályozta az Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területek átadásának menetrendjét, és rendelkezett a Magyar–Osztrák Határmegállapító Bizottság (a továbbiakban: Magyar–Osztrák HMB) tevékenységének felgyorsításáról. Mindkét fél elfogadta Sopron és környéke esetében a népszavazást, valamint a határmegállapító bizottság működését azzal a kitétellel, hogy végső esetben a nemzetközi szervezet dönt a vitás kérdésekben, miközben az olasz és a magyar külügyminiszter titkos megállapodást kötött, amely szerint a határmegállapításban Olaszország a magyar igényeket fogja pártolni. Magyarországnak az Ausztriának ítélt területeken fel kellett számolnia a „fegyveres bandákat” és a szövetséges tábornoki bizottság útján nyugati szomszédjának átadnia. Az osztrákok vállalták, hogy a felkelők lefegyverzését követően nyolc nappal később Sopron és környéke népszavazáson döntsön sorsáról. Így került sor 1921. december 14–16. között a soproni népszavazásra, amelynek eredményeként Sopron nem lett Ödenburg.

Az osztrák–magyar határmegállapítás folyamata felgyorsult, az osztrák fél vállalta, hogy nem avatkozik be a munkába és elfogadja a Nagykövetek Tanácsának felügyelete alatt álló határmegállapító bizottság döntéseit, s fellebbezés esetén elfogadja a Népszövetség Tanácsának (a továbbiakban: NT) határozatát. Ígéretet tett arra, hogy az osztrák impérium alá került területeken lévő közalkalmazottakat nem érheti hátrány azért, mert esetleg részt vettek a nyugat-magyarországi felkelésben vagy magyar anyanyelvük miatt. Ez azonban nem így történt, hiszen az új osztrák tartomány, Burgenland megszervezésekor az átadott területekről 1187 fő menekült Magyarországra, döntő többségükben köztisztviselők (például Fuchs Pál monyorónyéki tanító, Auer József nagynardai plébános), az osztrák csendőrség pedig folyamatosan vegzálta a magyarságukért kiállókat.

A Magyar–Osztrák HMB – Sopron is környéke kivételével – a magyar–osztrák határt három részre osztotta, Magyarország pedig minden esetben módosítási javaslattal élt, s 23 (másutt: 96) falut követelt vissza. A Magyar–Osztrák HMB a teljes határszakaszon meghallgatásokat tartott a községek lakói számára, miközben a Pinka völgyében a megfélemlítés és az osztrák uralom ellen Németh János tanító és Hirschl Ferenc községbíró vezetésével Szentpéterfán tiltakoztak először, és az elégedetlenség több falura is átterjedt. Az osztrák csendőrök terrorizálták a magyar érzelmű lakosságot, majd Szentpéterfa községbe osztrák katonaságot vezényeltek. A Pinkavölgyben lévő falvak lakosságát német nyelvű szándéknyilatkozat aláírására akarták rávenni, de ezt a szentpéterfaiak megtagadták.

Kevésbé ismert, hogy azok a „rongyosok”, akik 1921-ben kiharcolták a soproni népszavazást, újból szervezkedni kezdtek a második nyugat-magyarországi felkelés kirobbantásának érdekében, és ennek részletei Botlik József történész kutatásai révén váltak ismertté. Csoportjaikat a magyar kormány leszerelte és belügyi felügyelet alá helyezte, egyeseket az ország másik végébe telepített át. A nyugat-magyarországi felkelést támogató irredenta szervezeteket nyugati nyomásra feloszlatták, a megmaradtak közül az Ébredő Magyarok Egyesülete (a tagok sorában ott találjuk tótprónai és blatniczai Prónay Pál alezredest, Páter Bónis Lajos „Arkangyalt” és Hir Györgyöt, az efemer Lajtabánság pénzügyminiszterét) volt az, amely szembefordult a kormánnyal, miközben az osztrákok folyamatosan „bandaszervezésektől” tartottak, és fokozottan őrizték új, keleti határukat, de attól sem riadtak vissza, hogy a semleges zónáig katonaságot toljanak előre Szentgotthárd és Körmend közé. A Fertő-tó körzetében, Sarród környékén az oda visszahúzódott felkelők – kb. 300-an –, Budaházy Miklós és Szabó József századosok vezetése alatt az Esterházy-birtokon helyezkedtek el – „hivatalosan” mezőgazdasági munkásként –, de továbbra is az elszakított nyugati országrész visszaszerzésére készültek. Írásban keresték meg gróf bethleni Bethlen István miniszterelnököt, kijelentve, hogy nem akarnak a magyar hadseregbe belépni, mert ők a „cselekvő irredentizmus válogatott emberei”, és megvárják, amíg egy társadalmi szervezet alatt újból fegyvert foghatnak. A felkelők együtt tartása céljából megszervezték a Dunántúli Munkaközvetítő Hivatalt, majd jákfai Gömbös Gyula segítségével tervezték felvenni a kapcsolatot a kormányzóval és a miniszterelnökkel. A belügyi szervek ekkortól figyelték meg a Sarródon, Nyáros-majorban és a Mekszikó-pusztán lévő 380 felkelőt. 1922. január elején délnyugaton, a Körmend melletti Egervár községben 40–50 felkelő szállásolt be azzal a céllal, hogy Németújvárt visszafoglalja, ám a Honvédelmi Minisztérium VI. csoportfőnöksége felderítette szándékaikat. Erre a belügyi szervek egy százfős csendőr osztagot küldtek a térségbe, amely a szerveződést „engedély nélküli toborzásnak” minősítette, vezetőiket letartóztatta, a legénységet pedig arra kapacitálta, hogy jelentkezzen katonának. Február 6-án ismét felkelők érkeztek Körmend környékére, ám Hunyetz Károly ezredes csendőr különítménye ismét összeszedte azokat és Budapestre toloncolta.

Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány bekérette a 18 tisztből álló Felkelő Munkáselhelyezési Bizottságból Budaházyt, Szabót és Páter Bónist (aki Zadravetz István tábori püspök pénzügyi titkáraként szabadon mozoghatott az ország területén). Nádosy felszólította őket, hogy a határ környékén és Mekszikó-pusztán csökkentsék a felkelők létszámát. A csonkahonból származóknak haza kellett térniük, csupán a többiek maradhattak. Ennek eleget tettek, így márciusban már csak 114 felkelő tartózkodott itt. Közben az osztrákok tudomására jutott, hogy júliusban Héjjas Iván tartalékos főhadnagy Pomogy, Budaházy Miklós Pándorfalu, Prónay Pál pedig ismeretlen hely felé fog támadást kísérelni, ezért Ausztria diplomáciai jegyzékben követelte a felkelők eltávolítását a Fertő-tó vidékéről.

A magyar kormány attól tartott, hogy a IV. Károlyt támogató karlista erők kezdtek el szervezkedni Vas, Sopron és Moson vármegyében, ami a kisantant mozgósítását vonhatta maga után. Az újabb szervezkedés mögött azonban Hir György nemzetgyűlési képviselő és Prónay Pál állt, a legitimisták „csupán” anyagilag támogatták (például gróf alsó- és felsősurányi Sigray Antal és Windisch-Graetz Lajos herceg) és a támadás időpontját július 17-ére tűzték ki.

Az osztrákok májusban üzentek a felkelőknek: ha két héten belül nem hagyják el Esterházy Pál herceg birtokát, akkor sor kerülhet arra, hogy az arisztokrata ausztriai birtokai zár alá kerülnek. Erre a felkelők szedelődzködtek, de senki sem akarta őket befogadni, ezért a Hanságba és a Kapuvártól északra fekvő Kistölgyfa-pusztára és Osliba mentek.

A sorra kerülő nemzetgyűlési választások – május 28. és június 11. között – elterelték a figyelmet a szervezkedésről, így a felkelők folytathatták konspirációs tevékenységüket, rendezték kötelékeiket, s kihasználták, hogy az osztrákoknál is választások vannak, bevezették a felderítést és az Ausztriától való elszakadásra biztattak. A felkelők úgy vélték, önerőből nem tudják visszafoglalni az elrabolt területeket, ezért politikai támogatásra lesz szükségük, így akartak Zadravetz püspök vezetésével egy irredenta pártot létrehozni.

Közben a burgenlandi tartományi választásokon szociáldemokrata győzelem született, vagyis a felkelők joggal riogathatták a bolsevizmus rémével az ottani lakosságot. Mivel a NT július 21-én tárgyalta a Magyar–Osztrák HMB javaslatát a végleges államhatárról, a betörés időpontját július 24–25-ére tették át. A felkelők azt tervezték, ha Magyarország visszakapja a 23 települést, azonnal bevonulnak a terület biztosítására, de mivel a határmegállapító bizottság javaslatával nem értettek egyet a felek, azt elnapolták. A felkelők az osztrák monarchistákkal is keresték a kapcsolatot, számolva azzal, hogy velük együtt elérhetik a „vörös Bécs” megdöntését.

Az osztrákok tanultak az 1921. évi őrvidéki eseményekből, ezért „szövetséges” után néztek. 1921. december 16-án szerződést kötöttek a csehszlovákokkal a határok szavatolásáról és tiszteletben kölcsönös tartásáról, hogy közösen hárítsák el a felkelők várható betörését, természetesen erről a hivatalos magyar hírszerzés is tudomással bírt. A felkelők sem tétlenkedtek, júniusban a fővárosban folytattak titkos toborzást főleg a bosnyák nemzetiségűek és a pénzügyőrök között, miközben gyülekezési körleteikbe vasúton érkeztek be a pl. villamossági eszközöknek feltüntetett titkos fegyverszállítmányok. Gömbös volt az, aki végül a Hir–Prónay–Sigray-szervezkedésről értesítette a kormányt. Világossá vált, hogy küszöbön áll az új felkelés.

Július 15-én, a hajnali órákban Sopron környékén 400 felkelő szivárgott át a határon, hogy előkészítse a terepet. Nagysároslak, Monyorókerék, Németújvár környékén, valamint az Ösztörmén (Strém)-patak völgyében megrongálták a telefonvonalakat, Zurányban, Pándorfaluban és Nagysároslakon pedig kitűzték a magyar zászlót.

Július 24–25-én három irányból tervezték a támadás megindítását, amelyet három helyről akartak indítani. Az Északi-csoport (Héjjas Iván) Magyaróvár környékén, a Középső-csoport (Budaházy Miklós és Szabó József) Kapuvár, míg a Déli-csoport (Apáthy László százados) Körmend környékén gyülekezett. Apáthy azt tervezte, hogy emberei egy részével vonaton jut el Grácig, ahol báró Lehár Antal ezredes várt rájuk, ám ez nem valósult meg, ugyanis a Nyugat-Magyarországra igyekvő felkelőket sorra lekapcsolták. Dénesfán Prónay szervezkedett, ám minden lépéséről tudomása volt a magyar hatóságoknak.

Július 18-án a szombathelyi 3. vegyesdandár-parancsnokság utasítást kapott a felkelés felszámolására, amelyet a rendőrség és a csendőrség kijelölt alakulataival hajtattak végre. Először a Déli-csoportot fegyverezték le, Apáthyt letartóztatták. A Déli-csoport egy része (báró széplaki Petrichevich-Horváth Béla tartalékos főhadnagy parancsnoksága alatt 38 fő) azonban Karácsfa községnél július 18-án osztrák katonaságba botlott, s egynapi harcot követően, lőszerük elfogytával visszavonultak és egy csendőrkülönítmény lefegyverezte őket. Ez volt a második nyugat-magyarországi felkelés egyetlen fegyveres összecsapása, amelyből természetesen az osztrákok diplomáciai botrányt akartak csapni.

Július 20–21-én a Középső-csoport két osztagát fegyverezték le a csendőrök, az Északi-csoport semlegesítésére pedig július 27–29. között került sor. A szervezők ellen eljárás indult, míg a többieket lakóhelyeikre toloncolták. „A lázadás és tiltott toborzás” vádjával bíróság elé állítottak végül kormányzói kegyelmet kaptak, ám Apáthy a börtönben összeomlott és öngyilkosságot követett el. Erről Zadravetz István naplójában is olvashatunk: „A magyar börtönben megtört a magyar irredenta lelki egyensúlya. Cseh börtönt, oláh poklot tűrt volna, akár ítéletnapig, imádott hazájáért…, de a magyar kormány magyar börtönét nem bírta ki. Felvágta ereit, s magyar börtöne mélyén (…) meghalt.”

A felkelők nem, de a legitimisták nagy veszélyt jelentettek Magyarországra. A kormány arra hivatkozott, hogy a Déli-csoport felkelői a csendőrök elől menekültek át Karácsfánál, ám Ausztria az antanthatalmaknál jegyzékben panaszolta be Magyarországot. Követelte, hogy akadályozzon meg minden fegyveres szervezkedést, miközben azért nem zárta le nagy erőkkel a határt, mert a magyar banditák mozdulatai révén akart újabb tőkét kovácsolni magának Magyarország ellen, és számított a kisantant ellenlépéseire is.

Bethlen ügyesebbnek bizonyult, hiszen minden fórumon azt hangoztatta, hogy a magyar hatóságok léptek fel határozottan a felkelők ellen, és Magyarország nem tűr meg olyan alakulatokat a területén, amelyek nem engedelmeskednek a kormánynak. Elébe menve a kisantant vádaskodásoknak, határozottan tagadta a felkelés legitimista jellegét, így elérte, hogy a háborúvesztes országok közül elsőként Magyarország nyerjen felvételt a Népszövetségbe, 1922. szeptember 18-án.

A hamvába holt második nyugat-magyarországi felkelésnek és a karácsfai összecsapásnak más pozitív hozadéka is volt: az osztrák járomtól szabadulni akaró pinkavölgyi falvak ellenállása tovább fokozódott. Az NT szeptember 19-i döntése alapján 1923. január 10-én nyolc, Vas vármegyei község – Alsócsatár, Felsőcsatár, Horvátlövő, Kisnarda, Nagynarda, Magyarkeresztes, Németkeresztes, Pornóapáti, valamint a kőszegi erdő – visszakerült magyar Szent Korona fennhatósága alá. Az 1922. november 22-i magyar–osztrák csereegyezmény értelmében az NT 1923. március 8–9-én a magyar lelkületű, de többségében horvát lakosságú Ólmod és Szentpéterfa községek visszaadásáról döntött, amiért cserébe négy, németajkú falu: Rendek (Liebing), Rőtfalva (Rattersdorf) – amelyek eredetileg 1922. szeptember 19-én tértek vissza –, Karácsfa (Hagensdorf) és Lovászad (Luising) Ausztriához csatoltatott Magyarországtól.

A Magyar–Osztrák HMB 1924. augusztus 18-án fejezte be tevékenységét. A határmegállapítás eredményeként 19 756 hold és 5383 lakos, Sopron és környékével együtt mindösszesen 64 384 hold és 55 403 lakos tért vissza Magyarországhoz, vagyis az Ausztriának ítélt terület 16,1, a lakosság 8,1 százalékát kapta vissza Magyarország. Sopron és a környéke mellett e falvak lakói is büszkén vallhatták: „Magyarok maradtunk”!