1697. szeptember 11-én Zentánál Savoyai Jenő vezetésével a szövetséges keresztény sereg a visszafoglaló háborúk talán legvéresebb csatájában döntőnek bizonyuló vereséget mért a török csapatokra. Az évfordulón Tóth Sándor Máté, Klasszika-filológiai Kutatóközpontunk kutatójának írását közöljük.

A francia főnemesi családból származó kiváló stratéga és hadvezér 1683-ban hagyta el XIV. Lajos udvarát, és Habsburg Lipót császárnak ajánlotta fel szolgálatait. Még ebben az évben önkéntesként védte a körülkerített Bécset, majd részt vett a párkányi csatában. 1684-ben és 1686-ban is ott találjuk Buda ostrománál, majd 1688-ban II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem oldalán Belgrád (Nándorfehérvár) felszabadításánál. 1689 után a nyugati hadszíntéren szolgált, 1697-ben már mint a magyarországi hadsereg főparancsnoka tért vissza a török frontra. Meglátva a lehetőséget az éppen Zenta alatt a Tisza bal partjára átkelő török sereg sebezhetőségében, végre sikerült döntő győzelmet kivívnia a már hosszan elhúzódó visszafoglaló háborúban, lehetővé téve ezzel, hogy 1699 januárjában I. Lipót császár küldöttei a feltételeket diktáló félként érkezhettek megkötni a karlócai békét.

Savoyai Jenő és a szövetséges keresztény seregek sikerét Európa-szerte ünnepelték, újsághírek, röplapok hirdették a győzelmet, amelyre természetesen az irodalmi művek sem késlekedtek reflektálni, jelentős részben még latin nyelven, hiszen a neolatinitás hagyományai nemcsak Kelet-Közép-Európában, nemcsak Magyarországon (egészen a 19. század első feléig), hanem – párhuzamosan az előretörő nemzeti nyelvekkel – Nyugat-Európában is virágoztak.

A zentai csatának emléket állító, a neolatin irodalmi hagyományokat követő művek közül kiemelkedik a Collegium Romanum jezsuita rétorikaprofesszora, valamint az Árkádia Akadémia egyik alapító költője, Ubertino Carrara (1642–1716) De profligato ad Tibiscum Magno Turcarum Sultano ab armis Leopoldi I. Invictissimi Imperatoris. Epinicium (röviden csak Epinicium) című győzelmi éneke, amely 1698-ban jelent meg Rómában (továbbá ismerjük még egy 1730-as augsburgi kiadását is). Az itáliai Sora városából származó költő-professzor a csata Rómában tartott megemlékezésére írta művét, a költeményt pedig maga olvasta fel a Collegium Romanum nagytermében többek között Georg Adam Martinitz császári követ, valamint számos bíboros jelenlétében.

Carrarának a fenti munkán kívül ismerjük még egy 1661-ben megjelent, Sobieski Jánosnak a tatárok és a törökök felett aratott győzelméről szóló epikus költeményét, egy, József főherceg (a későbbi I. József császár és magyar király) születésére írt munkáját 1678-ból, valamint a fő művének tartott, 1715-ben (majd szintén 1730-ban, Augsburgban is) megjelent, 12 énekből álló Columbus-eposzát, amely legutóbb 1992-ben, Columbus történelmi jelentőségű útjának ötszázadik évfordulóján kapott némi figyelmet.

Bár egyértelműen Carrara latin nyelvű költészetének legnagyobb, egyben legkidolgozottabb vállalkozása a Columbus-eposz, nyilvánvalóan számunkra a téma választása, így a magyar vonatkozások bősége miatt a zentai csatát megéneklő költemény a legérdekesebb. A 434 hexameteres sorból álló mű magán hordozza mind a késő barokk jezsuita neolatin költészetet jellemző vergiliusi és claudianusi (hős)epika jegyeit, amelyek mellett a 16. századi mintaképek közül még Tassót említhetjük, mind – az ekkor már visszaszorult barokk allegorizálás helyett – az árkádikus klasszicista költészet sajátosságait. Az Epinicium szintén megfelel a neolatin költészetet jellemző reflexivitás általános gyakorlatának, azaz a szerző valamilyen objektív eseményt, történést, személyt költői eszközökkel helyez tágabb környezetbe, keverve ezzel a valós (historia) és a fiktív, mitologikus (fabula) elemeket. Ennek tükrében egy-egy mű – legyen szó például akár egy epigrammáról, vagy éppen egy hosszabb epikus költeményről – inspirációja lehet akár egy rövid újsághír is. E gyakorlatra keresve sem találhatunk jobb példát a törökök ellen vívott háború eseményeinél, amelyek igen nagy publicitásnak örvendtek és elevenen foglalkoztatták a közvéleményt. Sőt arról se feledkezzünk meg, hogy a pogány török elleni küzdelem költői témája több évszázados hagyományra (kiváltképp az 1456-os nándorfehérvári diadal óta) tekintett vissza.

Az I. Lipót császárnak ajánlott költeményben is, noha átszövik a fiktív elemek, a rétorika római professzora több alkalommal is megragadja az alkalmat, hogy történelmi eseményeket szőve az irodalmi-mitológiai szövegbe beszámoljon a csata fontosabb mozzanatairól, valamint a visszafoglaló háborúk kevésbé dicsőséges eseményeiről (ezzel is aztán tovább nagyítva a zentai győzelmet és Jenő herceg hősiességét). Különösen Belgrádnál időzik el, amelyet miután 1688-ban sikerült visszafoglalni, 1690-ben újra a török zászló került a vár bástyáira. A császári seregnek fájó volt ez mind stratégiai szempontból, mind – különösen a magyaroknak – Belgrád szimbolikus jelentőségét illetően.

A költemény hőse, Savoyai Jenő azonban egy látomásból értesül, eljött az idő, hogy beteljesítve küldetését véget vessen a kudarcoknak (pedig Carrara nem is tudhatta, hogy 1717-ben Savoyai lesz az is, aki Belgrádot visszafoglalja). Egy szellemalak lép sátrába, akiben Jenő herceg felismeri egykori vezérét és mesterét, az 1690-ben elhunyt Lotharingiai Károly tábornagyot. Károly közli utódjával, a török már hidat vert és átkelt a Tiszán, itt van hát az alkalom, hogy tehetségéhez méltóan cselekedjen. Az egykori tábornagy végül megjósolja a jövőt is: indítsa el azonnal az ütközetet, a sikerhez nem fér kétség, sőt olyan dicsőségre és hírnévre fog szert tenni, hogy soha többé nem kell harcba bocsátkoznia, mert az ellenség már neve hallatán hanyatt-homlok fog menekülni, anélkül, hogy bárki kardot rántana. Távozása előtt még átad Jenőnek egy eddig a köpenye alatt rejtegetett fegyvert, nevezetesen egy bronztükröt, amelyben Lipót császár arcképe látszik. Azonban e tükörkép nem a császár egyébként mindig jóságos arcát mutatja, hanem olyan szigorúan és fenyegetően néz, hogy a látványa magát a szultánt is meg fogja futamítani, mihelyt meglátja. Carrara mesterien szövi bele a történetbe a költemény és a csata tényleges hőse mellé a harcokból kimaradó uralkodót, bár kétségtelen, hogy ha I. Lipót közismerten nem túl előnyös vonásaira gondolunk, akár sértő, vagy, ha tetszik, komikusnak hat e rettentő, a törököket megfutamító képmásnak a leírása. Persze talán nem minden alap nélkül feltételezzük, hogy Carrarának nem ez volt a szándéka.

Lotharingiai Károly jóslata természetesen beteljesedik, Savoyai Jenő serege fényes győzelmet arat a törökökön, a csata tetőpontján pedig a kapott „csodafegyverrel” megfutamítja a szultánt és a teljes török vezérkart. A zentai győzelemmel Magyarország csaknem tizenöt éven át tartó harc után felszabadul és a Birodalomra újra béke száll.

Remélhetőleg a fentebb kiragadott néhány példából is látszik, hogyan illeszti bele a költő történelmi témáját a neolatin hagyományokat követő versszövegbe és reflektál az aktuális eseményekre. E költői megnyilvánulással a szerző persze saját örömének is hangot ad, egyben azonban propagálja is az eseményt, amely nemcsak Magyarország vagy a Habsburg Birodalom számára fontos és érdekes, hanem kihatással van a keresztény Európa egészére. E mű természetesen nem egyedülálló, számos magyar(országi), vagy éppen magyar vonatkozású neolatin szöveget találunk, ugyanúgy később is, mint a 17. század végén, amelyek amellett, hogy fontos kultúr-, és irodalomtörténeti, valamint történelmi adalékokat rejthetnek, még szórakoztatók is lehetnek.