1382. szeptember 10-én elhunyt I. (Nagy) Lajos király, a középkori Magyar Királyság 25. uralkodója. 

Halála ahhoz hasonló anarchiába döntötte az országot, mint amit a Szent István nemzetségének utolsó aranyágacskájának nevezett, hozzávetőlegesen 80 évvel korábban eltávozott III. András király (1290–1301) halálakor élt meg. Mindkét esetben a dinasztia folytonosságának megtörésével állt szemben a magyarság: 1301-ben a fiági, 1382-ben pedig a trónra emelt leányági leszármazottak fiági magszakadásával kellett szembenéznie, pedig a várakozás az új, női ágon hatalomra jutott dinasztia tekintetében erős volt.

Igaz, hogy I. (Anjou) Károly (Róbert) a királyságot nehéz küzdelmek árán szerezte csak meg, de fia, Lajos már zökkenőmentesen vette át tőle az ország kormányzását. Beszédesen szólnak erről a korabeli források. Miközben Károly Róbert háromszor is kénytelen volt megkoronáztatni magát, hogy a magyar szokásjognak megfeleljen, a halála után országbírója, Nagymartoni Pál, aki még csaknem egy évtizedig szolgálta Károly fiát is azonos tisztségben, több oklevelében is fontosnak tartotta megjegyezni azt, hogy Lajos apja trónjára és koronájához a következőképpen jutott: „ Károly néhai király […] elsőszülöttje, Lajos a bárók, főpapok, elöljárók, és az ország nemeseinek egyhangú akaratából felemeltetett, hogy a magyar nemzet születés jogán rá háramlott országát kormányozza, és a magyarok első királyának, Szent Istvánnak Istentől adatott koronájával Székesfehérváron a székesegyházban [ti. 1342.] július 21-én ünnepélyesen megkoronáztatott.”

A sors mégis úgy hozta, hogy Lajosnak csak leányai születtek. A negyven éven át regnáló király azonban nem hagyta a véletlenre az utódlás kérdését. Akkori elsőszülött leányára, Máriára kívánta hagyni birodalmát, és halálakor nyugodt is lehetett abban, hogy mindent időben elrendezett. Később mégis úgy alakult, hogy a magyar-lengyel perszonálunió megszűnt, a magyar trónra az idősebb leány, Mária, a lengyelre az ifjabb, Hedvig került. Fiú utód hiányában Lengyelország előtt ugyanis a király halálával új politikai lehetőségek nyíltak meg, noha – miként Bertényi Iván fogalmazott – a „lengyel urak valószínűleg komoly huzakodás nélkül tudomásul vették volna Lajos fiának trónöröklését. Ez más környező országok történetét is szükségképpen megváltoztatta volna.”

A Lengyelországban távolléte miatt némiképp idegennek számító, emiatt ott Magyar Lajosnak is nevezett uralkodó megítélése saját korában kettős volt, az utókor mégis pozitívra állította a mérleget. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez volt az egyetlen olyan terület a korabeli Európában, ahol Lajossal szemben kritikus hangvételt ütöttek meg. A kortárs feljegyzések – még az itáliai hadjáratairól szólók is – elismeréssel nyilatkoznak róla, a legnagyobb uralkodók közé emelik személyét. Számtalan forrás tanúskodik arról, hogy Lajos azon kevés uralkodók egyike volt, akit már életében elismertek. Így volt ez hazánkban is. Tótsolymosi Apród János küküllői főesperes, a király jegyzője (ismertebb nevén Küküllei János) krónikájában a következőképpen jellemezte őt: „készséges és bőkezű meg jóindulatú volt, és ezért mindenki módfelett szerette”, „tündökölt az ország trónján”, „az igazság őre volt”. A király közvetlen környezetéhez tartozó, számtalan birtokadományban részesült Kükülleinek felróható lenne ugyan a részrehajlás, Lajos emlékezete azonban erre rácáfol.

Lajos halála után ugyanis megfogalmazódhatott olyan igény, hogy vele a Szent Királyok sorát gyarapítsák. Knauz Nándor 1876-ban megjelent, Kortan hazai történelmünkhöz alkalmazva című munkájához felkutatott olyan 15. és 16. századi naptárakat és misekönyveket, amelyek Lajos király halálának napját a szentek megülendő évfordulói közé vették fel, ami alapján azt a következtetést vonta le, hogy „a magyar nép szentként tisztelte”. Nagy Lajos hosszasan fennmaradt kultuszára utal Szalay László (1813–1864) történész 19. században lejegyezett megfigyelése, amely szerint „Királyaink közűl István és László, a védő szentek után szokta említeni a magyar nép ma is…”

Talán külföldön is megjelenhetett vele kapcsolatban hasonló jellegű tisztelet. Az Anjou-kor egykori, máig nagy hatású szakértője, Pór Antal (1834–1911), Lajos király első újkori életrajzírója (1892) „Nagy Lajos király halálos betegsége” címmel 1902-ben értekezést jelentetett meg a Századok című folyóirat hasábjain. Írásában feltételezi, hogy igaza lehet Pietro della Gazzata reggioi apátnak, aki „Nagy Lajos királyról azt írja, hogy halálát hosszantartó poklosság, lepra előzte meg”. E tudósításból talán nem is annak valóságtartalma a lényeges, hanem az, hogy Lajosról Itáliában az a hír terjedt el, hogy ebben a betegségben szenvedett. E kórról maga Pór is megjegyzi, hogy akkoriban „Isten kegyelmének s a megszentesülés egyik eszközének tekintették”. Lajos azonban – akit még apjának nagybátyja, Magyarországi Mária fia, Toulouse-i Szent Lajos után kapott neve is predesztinálhatott volna erre – „csak” a Nagy és a lovagkirály jelzőket kapta meg az utókortól, hivatalosan nem léphetett a szentek sorába.