1947. március 12-én Harry S. Truman, az Amerikai Egyesült Államok elnöke elmondta híres beszédét a kongresszus előtt, amelyben meghirdette a feltartóztatás politikáját. A mai évfordulón Borvendég Zsuzsanna, az MKI Történeti Kutatóközpontja tudományos munkatársának írását közöljük.

A későbbiekben az elnökről elnevezett doktrína lényege az volt, hogy az Egyesült Államok meg fogja akadályozni a szovjetek további térnyerését, vagyis beavatkozik azon országok védelmében, ahol a kommunista erők hatalomra törnek.

A feltartóztatás szükségességének tényleges felismerője George F. Kennan, a kiemelkedő tehetségű diplomata és történész volt, aki már 1946-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a szovjet külpolitika ötvözi magában a cári birodalmi terjeszkedés hagyományát és a kommunista ideológiát, vagyis a konfrontáció a két nagyhatalom között elkerülhetetlen. Kennan szovjet nagykövetként jól ismerte az ellenfelet, tudta, hogy a kommunista diktatúra összeférhetetlen az amerikai demokráciával és politikai szellemmel, felesleges bármiféle baráti gesztus Nyugatról: a bolsevik rendszer jellegéből és világnézetéből adódóan ellenségnek tekinti a háború alatti szövetségeseit.

A Truman-doktrína meghirdetése 1947-ben elsősorban a görögországi helyzet miatt volt aktuális, hiszen a nyugati érdekkörbe tartozó balkáni államban kommunista erők polgárháborút kezdtek a hatalom megszerzéséért. Amerikai részről megtörtént a beavatkozás, csakúgy, mint később Korea és Vietnám esetében is. Az Egyesült Államok feltartóztatásra vonatkozó politikája Reagan megválasztásáig érvényben volt, ennek értelmében az USA elfogadta az 1945 után kialakult status quót, vagyis Kelet-Európát a Szovjetunió karjaiba lökte, de kijelentette, hogy további területeket nem enged át a kommunisták számára.

A szólamok és a gyakorlati megvalósítás között húzódott némi ellentmondás, hiszen ekkor fogalmazta meg Amerika az úgynevezett „demokrácia-export” alapjait, amelynek lényege, hogy saját küldetéstudatától vezérelve segítséget nyújt azon államoknak, amelyek kérik a felszabadításukat, de a már kialakult szovjet érdekszférát tiszteletben tartja. A magyarság és a környező nemzetek hiába szerettek volna tehát demokráciát és szabadságot saját maguk számára, a segítség lehetőségéből eleve ki voltak zárva.

Ez az amerikai birodalmi logika tükröződik a Marshall-segély elosztásában is. A Truman-beszéd után alig több mint egy hónappal bejelentették az USA anyagi támogatását Európa újjáépítéséhez. A pénzt azon államoknak folyósították, amelyek kérték, de nem vették figyelembe a szuverenitás teljes hiányát a szovjet megszállási övezetben. Úgy tekintettek a kialakult helyzetre, mintha a kelet-európai országok önként mondtak volna le a segélyről, és önként választották volna a diktatórikus rendszer kiépítését.