„Eltemették pedig Szent Megváltó monostorában, amelyet ő építtetett azon a helyen, amelyet Szekszárdnak hívnak. Ez a Béla ugyanis kopasz volt és barna bőrű, ezért saját monostorát saját külsejéről Szekszárdnak nevezte el.”

Vazul hercegnek egy Tátony nemzetségből eredt leánytól három fia született: a valós sorrendet tartva Levente, András és Béla. Levente nem lett király, András szűk 14 évig, Béla nem egészen három évig uralkodott. E három fiú közül mégis Bélától, a legkisebbtől ágazott legmesszebbre az Árpád-ház családfája. Nem népmesét olvasunk, hanem XI. századi magyar történelmet. Korántsem mesés fordulat állt be, amikor István király megvakíttatta ellene pártot ütő rokonát, Vazult, és fiait elűzte az országból. Történt mindez 1031-ben, Imre herceg halála után. Mivel Vazul Istvánnak unokatestvére volt (apáik, Géza és Mihály voltak Taksony fiai), ezért Vazul három fia István fia Imre nemzedékéhez sorolható; fiatal felnőttek vagy serdülők lehettek száműzetésükkor, az 1030-as években. Előbb Levente és András tért haza 1046-ban, később Béla 1047-ben (esetleg 1048-ban). Levente korai halálát követően Béla hercegként és sikeres hadvezérként Magyarország második embere volt, majd bátyját legyőzve lépett eggyel feljebb, a legmagasabbra. A „legkeresztényibb” I. Béla király nem időzhetett sokat a trónon: 1063. szeptember 11-én hunyt el.

I. Béla azon királyaink közé tartozik, akik elődeik akarata ellenére nyerték el a magyar koronát. Az első uralkodó, aki nem akarta őt a trónon látni, éppen az első magyar király, Szent István volt. Láttuk: megvakíttatta Vazult, fiait elűzte. Levente, András és Béla előbb cseh, később lengyel földön talált menedékre. Ott Béla herceg hamar meghálálta II. Mieszko (1025–1034) fejedelemnek, hogy befogadta őket. A pogány pomeránok éppen akkor tagadták meg Mieszkótól az éves adót: csak úgy voltak készek megfizetni, ha uralkodóik megvívnak és a lengyel győz; Béla átvállalta Mieszko harci kötelezettségét, legyőzte a pomeránt, aki immár nem késlekedett leróni adóját. Mieszko „fejedelem visszatért a Béla szerezte győzelemmel, magasztalta Béla herceg vitézségét és erejét, feleségül adta hozzá leányát, és vele adta az egész pomerán adót…” – írja a Képes Krónika. A korai magyar íráshagyomány legfontosabb emléke, amely XI–XII. századi gesztákat is magába foglalt, a ’bajnok’ vagy ’bölény’ jelentésű „Benyn” jelzővel ékesítette fel Béla herceget, tisztelegve ekképp harci vitézsége előtt. Méltán, hiszen Béla később többször megcsillogtatta katonai képességeit, s azokat átörökítette fiaira. A lengyel hercegnővel kötött házassága ugyanis termékenynek bizonyult. Béla és Richeza nászából három fiú és három lány született. A majd magyar királyságra jutó két idősebb fiú, Géza és László (a későbbi Szent László) még Lengyelországban látta meg a napvilágot 1040 körül.

Leventét és Andrást feszélyezte Béla sikere. Nem akarván Bélán élősködni, elhagyták a lengyel udvart, majd a Kijevi Ruszban találtak otthonra. I. (Bölcs) Jaroszláv (1019–1054) Anasztázia nevű leánya nagyjából akkor lett András herceg felesége, amikor Béla megnősült. 1046 őszén Kijevben érte Leventét és Andrást a hazahívó szó. Ám mire az idősebb Vazul-fiak hazaértek, az országban pogány népmozgalom is kitört Orseolo Péter kudarcos uralma miatt. Béla kimaradt az első pogánylázadás leveréséből, Levente váratlan halálából, András királlyá koronázásából: ehelyett családja gyarapodásának örvendhetett; nem úgy, mint bátyja, hiszen András házasságába később érkeztek a fiúgyermekek. 

Mivel Andrásnak 1046-ra még nem született (törvényes) fia, de a német hűbéres Péter bukása miatt okkal tartott a nyugati császárság bosszújától, ezért minden támaszra szüksége volt. Hazahívta öccsét Lengyelországból, s megtette trónörökösévé. Béla 1047 táján tért vissza családjával együtt. I. András ekkor ráruházta az ország egyharmadának irányítását, létrehozva a ducatus (területi uralommal is járó hercegség) intézményét. András és Béla 1058-ig testvéri egyetértésben kormányzott. Együtt védték meg Magyarországot a német támadástól 1051-ben és 1052-ben, ami azért következett be, mert a birodalom így akarta megbosszulni hűbérese, Orseolo Péter elűzését.

A testvérek közötti meghasonlás jórészt éppen a magyarok és a németek békéje miatt tört ki. A Német-római Birodalom belátta, hogy nem tudja alávetni a Magyar Királyságot, ezért vezetése kiegyezett I. Andrással. A békének azonban formája és ára volt. A bevált forma új dinasztikus kötelék létesítését jelentette. I. Andrásnak és Anasztáziának 1053 körül végre megszületett fia, Salamon, röviddel utóbb Dávid. IV. Henriknek volt egy nővére, Judit, akit 1058-ban eljegyeztek Salamonnal. Így állt helyre az a viszony, amely I. (Szent) István (997–1038) és II. (Szent) Henrik (1002–1024) idején érvényesült, kettejük sógorsága és szövetsége révén. A béke ára az lett, hogy I. András ágán kellett folytatódnia az Árpád-háznak: Salamon és Judit a magyar–német kapcsolatban azt a szerepet kapta, amit annak idején Szent István és Boldog Gizella. Ezért András király felmondta a Béla hercegnek tett trónöröklési ígéretét. Béla nem nyugodott bele kisemmizésébe. Noha fiatalabb volt Andrásnál, de az ő két első fia, Géza és László, láttuk, idősebb volt Salamonnál és Dávidnál, ekképp helyzeti előnnyel fordult rá a testvérháborúra menő hadi útra, amelyben I. András trónját, majd életét vesztette.

Béla szűk három esztendeig volt Magyarország királya. Uralkodói erényeit hosszasan magasztalja a Képes Krónika: jó és tartós pénzt veretett, az András pártján állókkal kegyesen bánt. Akadt azonban egy olyan intézkedése is, ami a királyi jó szándék dacára balul ütött ki, és a következmények helyszíne éppen Székesfehérvár volt.

„A legkegyesebb király kikiáltókat is küldött az egész Magyarországra, hogy minden helységből hívjanak meg két ékesszóló öreget a királyi tanácsba. Ennek hallatára nemcsak azok, akiket hívtak, hanem jóformán az összes paraszt és szolga Magyarország köznépének összességével együtt eljött a királyhoz Fehérvárra. A király, valamint a püspökök és a főurak a mérhetetlen sokaság láttán megrémültek, hogy azok esetleg rájuk törnek. Ezért visszavonultak a városba, s onnan figyelték a tömeget.” A tömeg nem volt békés, bár akaratát követek útján terjesztette a király elé: „Hagyd meg nekünk atyáink szokását, hogy pogány módra éljünk; engedd, hogy a püspököket megkövezzük, a papokat kibelezzük, az egyháziakat megfojtsuk, a dézsmaszedőket fölakasszuk, az egyházakat szétromboljuk, a harangokat összetörjük!” Az erőszakos válasz éppen a királytól jött: Béla háromnapos gondolkodási idő után katonáival verte le az elégedetleneket. Székesfehérvár földjét halottak és sebesültek vére áztatta. Az egyik pogány jósnőt, „név szerint Rasdit a legkeresztényibb Béla király elfogatta, és addig tartotta börtönbe zárva, míg le nem rágta saját lábát, és meg nem halt.” Az itt leírt események 1061-ben történtek.

„Az országot békességben kormányozta, az ellenség zaklatása nélkül, és népe javát kereste. Hozzáértésének bizonyítékául többek között nagyméretű pénzérméket veretett színezüstből, és az áruk értékét meghatározott mérték szerint állapította meg különleges bölcsességre valló igazságos mértéktartással… Mindazoknak, akik Salamon királyt követték, a feleségét, fiait és mindenüket, amijük volt, érintetlenül és sértetlenül megőrizhette, hogy önként visszatérjenek hozzá és békében élvezzék saját javaikat.  Ezért közülük nagyon sokan a hívei lettek és hazatértek. Kegyességében könnyítette a magyaroknak a kötelező szolgálatból eredő terhét: enyhítette a szokásos beszolgáltatásokat és a régi adókat. Ezért Magyarország roppant meggazdagodott és fejét az összes környező ország felé emelte; fölülmúlta őket gazdagságban és dicsőségben. Akkoriban a szegények meggazdagodtak, a gazdagok pedig dicsőkké váltak.” A Képes Krónika iménti általános helyzetértékelése nyilvánvalóan kegyes túlzás, ami – a soron következő Salamon kivételével – minden további Árpád-házi király ősévé lett I. Béla emlékét megszépítette: ennyi uralkodói érdemet ténylegesen csak hosszú évtizedek országlása alatt lehetett volna elérni, amire neki nem adatott elég idő. Az viszont kétségtelen, hogy vele egy rátermett, a csatatéren és a kormányzásban egyaránt bizonyított király került a trónra.

I. Béla erejét jelzi, hogy az ő idején szünetelt a ducatus intézménye. A Salamon révén előállt külpolitikai válsághelyzetet azonban nem tudta kezelni. IV. Henrik 1063-ban sereggel jött Magyarországra, hogy sógorát trónra segítse. Béla súlyos sérülten kelt hadra megvédeni királyságát: a krónika egy talányos tudósításából annyi derül ki, hogy Dömösön összeomlott trónszéke. A félholt király a németek ellen vonult, de a Répce patak tájékán 1063. szeptember 11-én kilehelte lelkét. Fiai – Géza, László és a már itthon született Lampert – reménytelennek látván helyzetüket, Béla végső nyugalomra helyezése után Lengyelországba menekültek.