Az 1593. június 22-én lezajlott csatának jelentős szerepe volt a tizenöt éves háború kirobbanásában. Erről írt Katkó Gáspár munkatársunk cikket.

Szulejmán szultán 1566-ban bekövetkezett halála, majd két évvel később, az 1568-ban Drinápolyban megkötött habsburg-oszmán békeszerződést követően csaknem két évtizeden keresztül béke honolt a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom határán.

Noha kisebb összecsapások és határvillongások rendszeresen napirenden voltak, ezek kezdetben nem sokat ártottak a békének. Mivel az Oszmán Birodalom hadereje a 16. század hetvenes és nyolcvanas éveiben zömmel a birodalom keleti, a szafavida állammal közös határvidékén volt lekötve, ezért a magyar-horvát-oszmán határon nem került sor jelentősebb összecsapásra.

1590 után azonban, ha fokozatosan is, de ez a nyugodt periódus hamarosan a múlté lett. A 1590 márciusában, Konstantinápolyban megkötött békével hivatalosan is véget ért az 1578 óta tartó oszmán-szafavida háború, amelynek során az Oszmán Birodalom rengeteg területet szerzett meg a perzsa állam rovására, de a harcok során az oszmánok mind katonailag, mind pedig anyagilag kimerültek.

A szafavidák elleni háború lezárulását követően a Portának új csataterek után kellett néznie, részben azért, hogy a hadsereg fölös energiáit le lehessen kötni, részben pedig azért, hogy az ürességtől kongó kincstárat feltöltsék. Ugyan potenciális célpontokból nem volt hiány, de az oszmán állam irányítói abban nem voltak egységesek, hogy melyik irányba induljanak. A több lehetőség közül, a Habsburg Monarchia elleni hadjárat mellett döntöttek a szultáni tanács tagjai, jóllehet kezdetben ez nem volt ennyire magától értetődő.

Mire 1593-ban az oszmán elit véglegesen elkötelezte volna magát a Habsburgok elleni háború mellett, addigra már több éve folyamatosak voltak az összecsapások az oszmán portyázók, valamint a magyar és a horvát végvárak katonái között. Ezek a portyázások önmagukban nem okoztak különösebb problémát, hiszen mindkét fél tisztában volt azzal, hogy ezeket az apróbb csatározásokat szinte lehetetlen megakadályozni. Egy nagyobb volumenű háború kitöréséhez ennél azért jóval többre volt szükség. Ürügyből természetesen nem volt hiány. Az egyik ilyen – ami szerepet játszott az ellentétek újbóli kiéleződésében – az volt, hogy I. Rudolf (1576–1612) az 1580-as évek vége felé a többszöri halasztás ellenére sem küldte el a drinápolyi béke szerint a Portának járó ajándékot. Ebben az is közrejátszott, hogy az 1590-ben frissen kinevezett boszniai beglerbég, Haszán pasa 1591-től kezdve egyéni akcióival egyre gyakrabban szegte meg a békeszerződést. Ezek a támadások jelentősen különböztek a korábbi évek fosztogatásaitól, miután Haszán nem egy esetben komolyabb erőket felvonultatva egyre nagyobb szeleteket hasított ki Szlavóniából és Horvátországból. A bécsi udvar tiltakozása ellenére a Porta nem büntette meg a pasát, akiknek a szultáni udvarban sok erős támogatója akadt, noha többször is felszólították, hogy tartózkodjon a további betörésektől.

Miután tevékenységének semmilyen következménye nem lett, Haszán vérszemet kapott, és 1593-ban új támadás előkészítésébe fogott. Az előző évben már megszerezte Bihácsot és Hrasztovicát, amelyeket a Habsburgok követelésének dacára nem volt hajlandó visszaadni. 1593 júniusában a Száva – Kulpa összefolyásánál található sziszeki várat vette célba, amelyet korábban már többször is megtámadott. Haszán pasa 1593. június 15-én jelentős számú, egyes becslések szerint 12–16 ezer főből álló sereggel megkezdte a vár ostromát, amely nem tartott sokáig, mert hat nappal később, június 22-én megjelent az Erdődy Tamás horvát bán, valamint az Andreas Auersperg és a Ruprecht Eggenberg vezette felmentő sereg. Noha ez a sereg csak fele akkora lehetett, mint az oszmán had, mégis fényes győzelmet aratott a törökök felett. Az ütközet során elesett Haszán pasa, s vele együtt Mehmed hercegovinai bég is. Az oszmán csapatok pedig jelentős veszteséget szenvedtek el, amelynek pontos mértékéről nincs sok forrás.

Haszán pasa vereségének a híre nem egészen két hét múlva érkezett meg Konstantinápolyba, ahol a szultáni tanács tagjai III. Murád szultán (1574–1595) parancsára szinte azonnal megtárgyalták a teendőket és július 4-én hadat üzentek I. Rudolfnak.

Ezzel a lépéssel Haszán pasa helyi magánháborújából egy hatalmas nemzetközi konfliktus kerekedett, melynek egyik legfőbb színterévé a Magyar Királyság vált. A nagyvezír, Szinán pasa vezetésével hamarosan megindultak az oszmán hadak, s az év második felében számos erődöt, köztük Veszprémet és Palotát bevették. A rákövetkező évben Szinán csapatai elfoglalták Győrt, majd Pápát is. Ugyan a váltakozó sikerrel zajló harcokban a keresztény seregek is számos győzelmet arattak, de összességében az elhúzódó háború hatalmas terheket rótt a Magyar Királyság, később pedig az Erdélyi Fejedelemség lakosságára.