Szerencse fel! Sótörténetek az aknaszlatinai bányákból

Szent Borbála a bányászok védőszentje, így hagyományosan az ő napján, december 4-én van a bányászok ünnepe.

Apám, aki előbb sófejtő, majd szófejtő (nyelvész) lett, emlegetett régi történeteket, babonákat, s a földiket mindig ugyanazzal a köszöntéssel fogadta: „Szerencse fel”!

Gyermekkoromban néhányszor megfordultam Szlatinán. Fényképek emlékeztetnek, hogy ott voltam elsőáldozó titokban, mert a szüleim tanáremberek voltak a Szovjetunióban, nem volt szabad nekik a templomba járás, s ezért apám Kárpátalja (akkor Kárpátontúl) legmesszibb sarkába küldött egy gyorstalpaló tanfolyamra, amikor eljött az idő, ahol én is megtanultam az imákat és szövegeket. Anyám a helyi boltban megvett néhány méter függönyanyagot, hogy megvarrja nekem fehér ruhának, s emlékszem, hogyan kötötték fel a nagy, fehér gyertyára a nagy, fehér masnit, hogy megtartsa a gyertya nyakára húzott papírgallért, amire csepeghetett a viasz. Évekig megvolt aztán az emlékbe kapott szentképpel és olvasóval együtt.

Aknaszlatina tipikus bányászváros volt a legutóbbi időkig Kárpátalján, Técsőtől 25 km-re délkeletre a Tisza jobb partján. Neve a magyar akna és a szláv zoloto (arany) főnevek összetétele, ami az itt található kimeríthetetlen sótartalékok értékére utal. A só szállítására az európai országokba egy különleges, úgynevezett „Só-út” alakult a Tiszán, ezen a sót a Nagybocskón készített hordókban tutajokon szállították Técsőn, Újlakon keresztül. A mai határ magyar oldalán is voltak sóraktárak Tárkányban, Tokajon és Szolnokon (egykor Szolnik), amely a nevében is őrzi ennek emlékét, hiszen csakhamar a só értékesítésének központjává vált.

 Mára már megszűnőben van a több évszázados múltú bányászat ezen a tájon. 

Az itt élő emberek jellegzetes beszédükben nem ejtenek hosszú hangokat, de annál inkább színezik azt ukrán és román szavakkal és kifejezésekkel. A bányásznál kedélyesebb, életszeretőbb fajtát nemigen ismerek, de a villanyt minden itteni ismerősöm felkapcsolja, ha belép a szobába, mondván, volt ő eleget a sötétben.

A vidéken háromezer éve folyik sókitermelés, évszázadokig csak külszíni fejtés volt, hiszen egész sóhegyek álltak a felszínen. Az 1200-as évek elején nyílt meg az első föld alatti bánya. Ide IV. Béla király leánya, Kunigunda is ellátogatott, amikor leendő férjéhez utazott Lengyelországba. Ezt követően a bánya a hercegnő nevét viselte. A közel 800 éve született Árpád-házi Szent Kinga (Kunigunda) a három szentté avatott királylány egyike, Lengyelország és Litvánia védőszentje. A lengyelek „szent anyjaként” tisztelik. A legenda szerint a látogatáskor az aknába esett a gyűrűje, amely azután évek múlva Lengyelország legnagyobb sólelőhelyén, a vieliczkai bányából került elő. 

A legenda egy másik változata szerint a tatárvész után jött Magyarországra atyjához Kunigunda, Boleszló lengyel herceg felesége. IV. Béla király csatlakozott leányához, s együtt járták be az elpusztult országot. Eljutottak Máramarosba is, ahol Béla leányának, Kunigundának adományozta a szlatinai sóbányát, aki mintegy zálogul bedobta a legmélyebb sóaknába a jegygyűrűjét. Kunigunda hazatért, pár év múlva pedig a gyűrűt az éppen akkor felfedezett lengyelországi bochniai sóaknában fejtették ki a bányászok.

A bányászok mindenütt a világon babonás emberek. A föld alatti világ lidércei, a bányászlámpa fényénél megjelenő árnyalakok, a kis termetű segítők, a hangok és morajlások, a csodálatos megmenekülések vagy éppen a gyakori tragédiák előidézői olyan lények, akik minden bizonnyal léteznek, mert hiszünk bennük, és a tárnában hagyott nekik szánt élelmet, aprópénzt is elfogadják.

Számos történetet ismernek a helyiek bányarémekről, bányatörpékről, bányapásztorokról, hiszen ezek sokszor beleszóltak a bányászok életébe, munkájába olyan formán, hogy megállították a bányavizek betörését, meggátolták az aknák bedőlését. A bányarém, bányamanó jóhiszemű, a szegény bányászt megsegíti, azonban az árulást, a hitegetést nem hagyja büntetlenül. A bánya szabályai ellen vétőket, az igazságtalan felügyelőket bünteti a lámpa eloltásával, kövek hajigálásával, a bányák beomlásával. Elpusztult bányákról szóló mondák szerint azokat a haragvó bányaszellem omlasztotta össze.

Úgy mesélik, hogy volt egyszer egy sóvágó, aki sok gyermekét igen nehezen tudta nevelni, így éjjelenként lejárt a bányába dolgozni, hogy keresetét ezzel is növelje. Munkája közben lépteket hallott, föltekintett, s egy öreg, ősz hajú embert látott maga előtt egyszerű ruhában. A sóvágó majd szörnyethalt ijedtében. De az öreg, ősz hajú bányapásztor csendes hangon bátorítani kezdte a bányászt, hogy menjen haza, ne erőltesse magát annyira, majd ő elvégzi helyette a munkát. A sóvágó kételkedett ugyan, hogy az öreg jobban bírná a sóvágást nála, de azért engedett a kérésnek, és hazament. Másnap reggel, amikor visszatért a vágatba, a munkahelyén egy nagy halom vágott sót talált. Az öreg, ősz hajú kis emberke csodálatos módon megszaporította azt.

Aki fütyül vagy káromkodik a bányában, azt a bányamanó meghajigálja, megkergeti, megveri, elhurcolja, megfojtja, vedrét kiönti, lámpáját eloltja, szerszámait hasznavehetetlenekké teszi. Ha nagyobb sértést, bántalmat követtek el ellene, a bányát vízzel elárasztja, a tárnákat beomlasztja. A szorgalmas, józan és a szokásokat tisztelő bányászokkal szemben azonban jóindulatú: olajat tölt kiégett mécsesükbe, segít nekik dolgozni, éjjel a részükön tovább dolgozik, az igazságtalan felügyelőket megbünteti, az omlásra vagy vízömlésre figyelmeztet, utat mutat a menekülőknek, az eltemetetteknek segítségükre siet. A segítségért cserébe ennivalót és ruhát kér. A megsegített vagy figyelmeztetett ember köteles hallgatni róla, és ha a tilalmat a figyelmeztetés ellenére is megszegi, a szerencséje elvesztésével, netán még súlyosabb következményekkel számolhat.

Egyszer két testvér leszállt a József-akna legsötétebb zugába, de észrevették, hogy mécsesükben kevés az olaj. Nem tudták eldönteni, hogy mihez kezdjenek. Ekkor váratlanul megjelent a bányamanó, és a saját lámpájából megtöltötte olajjal a két bányász mécsesét. De rájuk parancsolt: el ne árulják senkinek, hogy ő segített. Ennek viszonzásaként az olaj évekig tovább égett a mécsesükben. Egyszer azonban a két bányász egy vasárnap társaival együtt a kocsmában mulatott, részegségében kifecsegte találkozását a bányamanóval. Amikor másnap le akartak szállni az aknába, észrevették, hogy üres lett a mécsesük. Ezentúl mindennap olajat kellett vásárolniuk.

Azt is emlegetik, hogy egyszer régen a Krisztina-bánya mélyén egy folyosóelágazásnál letelepedtek a bányászok pihenni. Egyszerre csak a sötétség töltött be mindent, mert a légáramlat eloltotta a lámpát, amely fölöttük világított. Az egyik sóvágó félbehagyva az evést odalépett a lámpáshoz, hogy meggyújtsa. Kisebb méretű sótömbre lépve próbálta elérni a lámpát, amikor lépések zajára lett figyelmes, és kisebb huzat hangját is hallotta. Amikor oldalra nézet, többlépésnyire egy bányászt látott sisakkal a fején, aki egyik kezében lámpást tartott. Zsákutcából haladt a folyosó felé. Megijedve tőle segítséget kért a többiektől: – Hahó, hahó, bányászok, ti is látjátok, amit én? – Nem láttunk egyebet, mint a pislákoló fényt a ködben ‒ válaszolt az egyik sóvágó. – Arról beszélek, hogy valamilyen bányász közeleg felénk a lámpással. Eredjünk utána, nézzük meg! ‒ mondta a sótömbön álló sóvágó. Az alak csakhamar befordult egy oldalvágatba. Utána mentek, de ő továbbhaladt, és amikor a falhoz értek, akkor is látták továbbhaladni, míg hirtelen nyoma nem veszett. Az egyik öreg néma bólogatás után így szólt: – Minden bányász tudja, hogy a bányák mélyén alacsony termetű bányaszellemek élnek. Viszont ha megjelennek, csak egyet jelentenek: hogy mentsük az életünket.

A bányászat elmúlik lassan, de a vele kapcsolatos történetek, a bölcsesség, a jóban való hit és az életszeretet továbbra is benne lesz minden köszöntésben, amikor a bányászok így köszöntik egymást: „Szerencse fel!”

Dr. Zékány Krisztina, Magyarságkutató Intézet
a Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpont tudományos főmunkatársa