Szabó Magda 1917. október 5-én született a református cívisvárosban, Debrecenben.[1] Eredetileg tanárnak készült, 1940-ben végzett magyar–latin szakon a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemen.

Írói pályafutása előtt öt évig tanított, két évet szülővárosában, a műveiben oly sokszor idézett Debreceni Református Dóczi Leánynevelő Intézetben, melynek maga is tanítványa volt, három évet pedig Hódmezővásárhelyen, a Hódmezővásárhelyi Református Leánygimnáziumban.[2] 1947-ben házasságot kötött Szobotka Tibor (1913–1982) íróval. A Rákosi-korszak hallgatásra kárhoztatta, 1958-tól jelenhettek meg a művei, majd fokozatosan a kortárs magyar irodalom meghatározó alakjává vált.  

Szabó Magda írásait nem lehet eleget méltatni, hiszen generációknak jelentettek és jelentenek élményt. Számuk szinte befoghatatlan, műfajaik változatossága csodálatra méltó, az apró részletekig kimunkált női karakterei és nézőpontjuk a szerző lélektani jártasságáról tesznek tanúbizonyságot. Az íróról készült megemlékezéseket, rövid életrajzokat talán össze sem lehetne gyűjteni, annyira sokan, sokféleképpen és sokféle fórumon nyilvánultak már meg vele kapcsolatban. Születésének százötödik évfordulója feltehetőleg újabb emlékezéslavinát vált majd ki. A rövid életrajzi összefoglalók szinte kötelező kellékei a visszaemlékező írásoknak, és gyakori elemük az írónő végzettségének említése – latin–magyar szakos középiskolai tanár –, sőt szakdolgozatának címe, A római szépségápolás[3] is érdeklődésre tart számot.

Ezek az adatok önmagukban nem mondanak sokat, a mai olvasó számára inkább a kuriózum halmazába tartoznak, hiszen a latin kiszorulófélben van mind a közoktatásból, mind a felsőoktatásból. De járjuk körül egy kicsit jobban a latin iránti elkötelezettségét, hogy árnyaltabb képet kaphassunk Szabó Magda személyiségéről! Maga az író gyakran és előszeretettel hozza játékba írásaiban a saját életét, kiterjedt családját, még ha a fantázia világa és a valóság végleg összemosódik is. A latin nyelv iránti korán felébredő érdeklődéséről több helyütt is olvashatunk, most csak három nagyon jellegzetes szöveget emeljünk ki: az Ókút című kötet Iskola, férjeim fejezetét;[4] a Für Elise önéletrajzi ihletésű regényét,[5] amelyet át meg átsző az otthoni latin mint az író természetes közege; valamint A pillanat (Creusais) című regényének bevezetőjét, az Egy regény keletkezéstörténete: a Creusaist.[6]

Ezekből kirajzolódik előttünk egy a lányát rajongásig szerető apa képe, aki örömét leli a közös együttlétekben, legyen az séta, esti mese, a beteg gyerek ápolása, és azt adja hozzá ezekhez a ma minőségi időnek nevezett élethelyzetekhez, ami lényének sajátja, és amilyen nevelésben ő is részesült: a művelődés, az ókor és legfőképp a latin nyelv élvezetét. Szándékosan használom ezt a kifejezést, hiszen kettejük kapcsolatában életre kel a holt nyelv, használják, szórakoznak vele, részévé válik kis világuknak. Az apa, Szabó Elek városi tanácsos előszeretettel tanított lányának kisgyermekkorától fogva latin kifejezéseket kezdve egy-egy használati tárgy megnevezésével. Szó sincs a ma egyre több családban előforduló mesterséges kétnyelvűségről, amikor csak azért beszél a szülő idegen nyelven a gyerekkel, hogy megalapozza annak sikeresebb jövőjét. Itt játékról van szó, egy közös titkos nyelvről, amely az erős szülő-gyermek kapcsolatot tovább mélyíti. Az otthoni mikrokozmosznak köszönhetően Szabó Magda latintudásával és klasszikus műveltségével a gimnáziumban már jóval felülmúlta társait, és fölényét a számára nem túl rokonszenves latintanárnő, Móré Mária rovására is gyakran érzékeltette.

Sajátos, gyerektől szokatlan műveltsége időnként kínos, bár a komikumot sem mellőző helyzeteket eredményezett: „Nagybátyám egyházkerületi közgyűlésre érkezett, […] engem csak csecsemőként látott még. Érkezése idején én már ismertem a betűrímet is, apai segítséggel összeállítottam istenhozott gyanánt egy csupa b hanggal kezdődő sort, mikor megérkezett, ahogy a küszöbön átlépett, elébe toppantam, rákiáltottam, »Áve, pontifex!«, aztán mikor láttam, hogy értetlenül néz rám, rákezdtem szavalni a köszöntésére összerakott verssort: »Béla bátya bánja beteg békája bús brekegését. Fak rámán szánám fore!« A záradék mondatot apám tanította meg, persze ismertette, mit kiáltok: a bácsi gyógyítsa meg azt a beteg békát! A hatás váratlan volt és heves, pap nagybátyám felháborodott. Én tapsot vártam, gratulációt, valami megérdemelt elismerést, ehelyett a vendég saját eszköztáramból keresett választ, nem csókolt meg, apámat sem ölelte át, hanem ő is visszatért a hajdani köröstarcsai tanulószobába, ahol minden fiút egyformán készítettek fel a káplánok és a nevelők, és jó hangosan […] azt kiáltotta az arcomba: »Bűngyártó butaság bénító balga beszéded, sztultisszima sztulta!« Apám elpirult, én csúnyán néztem rá, miféle válasz és mi a sztulta, nem ismertem a szót. »Kvid id sztulta?« – kérdeztem tőle ingerülten, apám rám szólt: táceász, hallgassak. Dehogy hallgattam, megint megkérdeztem, mi az az új fogalom, amit nem értek, »dik latine, intellego« – mondtam a nagybátyámnak, ami túlzás volt, mert csak szavakat ismertem, a nyelvtan oktatását apám ráhagyta a még nem látogatott iskolára, néhány igét ugyan ismertem, de ragozni nem tudtam volna. »Kvid id eszt? – mennydörgött istentiszteleti hangján a nagybátyám – eszt hülye, makutyi, tökfej.« Megállt keringésében a világ: engem magasztalás helyett leostobáztak. Anyám arra lépett be, hogy ordítva tiltakozom: »Ego non, tu sztulta, lokvor lingva, latro!« Apám mechanikusan, azonnal javította a hibát, rám kiáltott: »ő férfi, non sztulta, sztultusz«, mire ráeszmélt, hogy a nyelvtani egyeztetés kedvéért már meg ő mondja ostobának a testvérét, a lánya meg lebitangozza, nem tudott többet szólni […]”[7]

A latin iránti rajongása több, mint egy tudományos témakör iránt érzett érdeklődés, benne rejlik mindaz, amit a neveléslélektan szülői példának nevez. A család mint elsődleges csoport primer nevelési tényező, a legkorábbi életszakasztól hat, és érzelmi kötelékei hosszan tartó hatása megkérdőjelezhetetlen. A szülői minták utánzását, interiorizálását és a velük való azonosulást erősíti a szeretetteljes szülő-gyerek kapcsolat, amelyet Szabó Magda esetében az együtt töltött jelentős mennyiségű idő is elmélyített, hiszen beteges természetű lévén sokat hiányzott az iskolából. Így még több időt tölthetett imádott szüleivel, akik igyekeztek mindig tartalmassá tenni az együttléteiket. Abban, hogy később a latin szakot választotta, a szülői példa és az apa által nyújtott érzelmi biztonság feltehetően kulcsszerepet játszott.

[1] Szabó Magda életéről, műveiről és a hozzá kapcsolódó szakirodalomról átfogó képet nyújt a Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális Irodalmi Akadémia című adatbázisa: https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/szabo-magda#digitalizalt-muvek

[2] Nevelési elveiről lásd: Kőszegfalvi Ferenc: Szabó Magda, a vásárhelyi tanár. Vásárhelyi Látóhatár. Online: https://www.vasarhelyilatohatar.hu/index.php/rovatok/essze-tanulmany/81-koszegfalvi-ferenc-szabo-magda-a-vasarhelyi-tanar

[3] Szabó Magda: A római szépségápolás. Debrecen, Beke, 1940. Online: https://oszkdk.oszk.hu/DRJ/3443

[4] Szabó Magda: Iskola, férjeim. In Szabó Magda: Ókút. Online: https://reader.dia.hu/document/Szabo_Magda-Okut-1109

[5] Szabó Magda: Für Elise. Online: https://reader.dia.hu/document/Szabo_Magda-Fur_Elise-2014

[6] Szabó Magda: A pillanat. Online: https://reader.dia.hu/document/Szabo_Magda-A_pillanat-995

[7] Szabó Magda: Für Elise. Európa Kiadó, Budapest, 2002. 16–17.