Volt egy fiú és volt egy lány, egy szenvedélyes és tragikus, de örök szerelem története az övék. Egy szerelemé, amely elválaszthatatlan az 1956-os szabadságharctól, egy szerelemé, amelynek szenvtelen és cinikus eltiprása a kommunista rendszer legaljasabb bűnei közé tartozik.

Ez a fiú és ez a lány megtörve és meggyötörve találkoztak egy olyan pillanatban, amikor minden remény elveszni látszott, amikor az utcák ismerős és otthonos zaját az idegen elnyomók részeg röheje, a géppuskák ropogása, a talpakat felsebző gumibotok puffanása váltotta fel. Az ő találkozásuk és kibontakozó szerelmük volt az isteni remény felvillanása, a pislákoló fény a sötétség idején.

1956. október 23-án megtörtént a csoda, amely megdöbbentette a világot. A magyar társadalmat 1944/45 óta folyamatos gyalázat érte, az idegen elnyomók természetes erkölcseiben alázták és becstelenítették meg naponta a magyar nemzetet, miközben ünnepelni kellett a hóhérokat. Az ávósok kegyetlenkedései, a pincebörtönök és internálótáborok foglyainak szenvedései, a kitelepítések és koncepciós perek ezrei mindenkit érintettek. Nem volt olyan magyar család, amelyet ne ért volna igazságtalanság, retorzió, ellehetetlenítés, megfélemlítés. 1956 nyarára széles társadalmi és nemzeti egység alakult ki a kommunista terrorral szemben, olyan kegyelmi állapot volt ez, amelyet ritkán hívott életre a magyar történelem. Senki sem akart tovább rettegni, bárhol és bármilyen körülmények között élt is. Az elnyomott indulatok felszabadult örömünneppé váltak a forradalom kitörésének délutánján, amikor többezer fiatal a hozzájuk csatlakozó munkásokkal felvonult Budapest utcáin. Ragyogó, tiszta arcok, eltökélt, reménykedő tekintetek és nemzeti jelképek sokasága: régen nem látott, felemelő pillanatok voltak ezek. De ebből a tömegből sokan hiányoztak még ekkor. Hiányzott a fiú is, Tumbász Ákos, aki a váci börtönben várta szabadulását.

Tumbász alig múlt 18 éves, amikor 1953 nyarán, az első Nagy Imre-kormány hatalomra kerülése idején letartóztatták és egy koncepciós perben 10 év szabadságvesztésre ítélték. A börtönben vált férfivá, jellemét és szellemét a nemzet színe-java edzette acéllá: együtt raboskodott a Grősz József kalocsai érsek ellen lefolytatott koncepciós eljárás áldozataival. 1956. október 27-én azonban megnyílt a váci fegyház kapuja.

Ákos Budapestre sietett és azonnal jelentkezett nemzetőrnek. A szabadságharc hátralevő napjaiban fegyveresen védte a hazáját, járőrszolgálatot látott el, élelmiszert gyűjtött a társai számára. November 4. után még napokig kitartottak, gerillaharcot vívtak a szovjet tankok ellen, november 9-én tették le a fegyvert.

A szabadság illúziója ugyan elveszett, de a fiú még szabadlábon volt, szeretett volna új életet kezdeni, tanulni, beilleszkedni a társadalomba, és ekkor ismerkedett meg a lánnyal, Forró Mariannával. Az első szerelem köszöntött mindkettejükre.

Mariannát is meggyötörte már a rendszer, ő is megjárta az Andrássy út 60. pincéit. Egy fiatal lány még kiszolgáltatottabb, még védtelenebb a pribékekkel szemben, de így is helytállt, olyan bátorságot tanúsított kihallgatói előtt, amely egy harcedzett katonának is dicsőségére vált volna. A forradalom idején sem maradt tétlen, segítette a börtönökből szabadult barátait. Ákossal is így ismerkedett össze: gyóntatója Lakos Endre atya küldte hozzá a fiút, akivel korábban együtt raboskodott. Kémiára, fizikára és algebrára kellett tanítania a fiatalembert, aki elhatározta, hogy kissé megkésve, de leérettségizik. A közös tanulásokból szenvedélyes szerelem lett, hamarosan eljegyezték egymást.

Ákos és Mariann titokban esküdtek örök hűséget egymásnak Isten előtt, házasságuk állami elismerésére nem kerülhetett sor, mert Ákos ellen időközben körözést adtak ki. Először csak hátralevő büntetése letöltésére akarták visszaszállítani a börtönbe, de végül a hatalom ördögi tervet eszelt ki ellene: a két fiatalt bele akarták keverni egy nagyobb összeesküvésbe, hogy bebizonyítsák, „bűnözők” és „lumpen elemek” lázadtak fel 1956 októberében. A kieszelt koncepció szerint Ákos és Mariann egy kémszervezet ügynökei voltak, akik adatokat szolgáltattak ki imperialista titkosszolgálatoknak. A valóságban mindössze arról volt szó, hogy Ákos verseket és esszéket írt, amiket régi rabtársain keresztül kijuttatott a Nemzetőrhöz, ezzel akart egy kis pénzt keresni, hogy valamiből megéljenek. Bujkáltak, és közben fogalmuk sem volt arról, hogy minden lépésüket figyelik. Az állambiztonság ügynököket állított rájuk, legbensőségesebb bizalmasukat szervezte be, hogy nyomon követhesse a fiatal pár mozgását. De nem érték be ennyivel: kompromittálni kellett őket, hogy a kémkedési vádat kétséget kizáróan bizonyítani tudják. Végül a Csepeli Vas- és Fémművek belső használatú telefonkönyve került Ákoshoz megőrzésre pár napra, amely a vérbírói ítélet szerint alkalmas volt arra, hogy ellenséges erők kezébe kerülve feltérképezzék a fémmű „szupertitkos” üzemeit.

Ákos és Marianna sorsa megpecsételődött. Menekülni próbáltak, de elfogták őket és börtönbe kerültek. A vizsgálati fogság idején megpróbálták szerelmüket kijátszani ellenük, vissza akartak élni egymás iránt érzett olthatatlan aggodalmukkal, de a zsarolásnak sem engedtek. Ákos és Mariann nem vallottak senki ellen, csak olyan neveket voltak hajlandók megemlíteni, akikről tudták, hogy már biztonságban vannak valahol külföldön.

A tárgyaláson, 1958. szeptember 30-án és október 1-jén látták egymást utoljára. Ákost életfogytiglan szabadságvesztésre ítélték, Mariann két évet kapott. A fiatal pár elszakadt egymástól, de azzal a hittel vonultak a celláik falai közé, hogy a távoli jövő még közös boldogságot tartogathat számukra. Forró Marianna egészen szabadulásáig nem is tudta, hogy ez a reménysugár milyen hamar kialudt. A forradalom leverése utáni vérszomjas bosszú elérte a vőlegényét is. A legfőbb ügyész, Szénási Géza nem tartotta megfelelőnek a jogerős bírósági döntést, túlságosan enyhének ítélte azt, és 1959. március 25-én törvényességi óvást nyújtott be ellene. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma még ugyanezen a napon – az alapos megfontolásnak még a látszatát is kerülve – a jogerős ítéletet megváltoztatta, és Tumbász Ákost halálra ítélte. Ákost 1959. március 28-án felakasztották. 24 éves volt ekkor. Búcsúlevelében, amelyet édesanyjának és Forró Mariannának címzett, ez állt: „Szerettem volna még élni. Tőlem telhetőleg boldoggá tenni Titeket. Szép családi életet élni. De hát másképp lett.”

Forró Marianna egész hátralévő életében gyászolt. Soha nem ment férjhez. Családjának is képtelen volt beszélni fájdalmáról, lelkében hordozta némán a borzalmakat. Hatvan évvel férje halála után őt is magához szólította a Teremtő. A 301-es parcellában nyugszik Tumbász Ákos sírjában. Halálukban végre egymáséi lehetnek újra. Én rájuk is emlékezem minden október 23-án. Azok közé az alig ismert hősök közé tartoznak, akik példájukkal gerincet adtak ennek a megkínzott népnek, akik hitükért és hazaszeretetükért a vértanúságot és a társadalmi számkivetettséget is vállalták.