Száz esztendővel ezelőtt, az 1921. augusztus 28-án kirobbant nyugat-magyarországi felkelés volt az, amely megakadályozta, hogy Ausztria akadálytalanul foglalja el a saint-germaini békében neki ígért magyar területeket. A Rongyos Gárda és más különítmények ellenállása vezetett a velencei szerződéshez, és népszavazás döntött arról, hogy Sopron és nyolc környékbeli falu Ausztriához vagy Magyarországhoz tartozzon. A Nagy Háborút követően a megcsonkított, kirabolt Magyarország talpra állását rendkívüli körülmények nehezítették, külpolitikai elszigeteltségét még inkább fokozta az első királypuccs nyomán alakulófélben lévő kisantant, amely csak arra várt, hogy lerohanhassa a csonka országot.

A párizsi békecsinálók jóvoltából Saint Germainben, 1919. szeptember 10-én a szociáldemokrata Ausztria Magyarország testéből megkapta Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati részét, beleértve Sopron városát és környékét, nehogy létrejöjjön a Balatontól nyugatra tervezett csehszlovák–délszláv korridor. A győztesek másik, nem titkolt szándéka az volt, hogy a háborúvesztes Ausztriát megjutalmazzák az Őrvidékkel azért, hogy nemet mondjon az Anschlussra.

Francia Kiss Mihály, Héjjas Iván, Prónay Pál. Mindannyian istenfélő, hazaszerető magyarok voltak, akik becsülettel harcolták végig a Nagy Háborút, vitézségük és rámenősségük révén nyertek el számos hadikitüntetést, megélték a gyászos összeomlást és a saját bőrükön tapasztalták meg a vörös rémuralmat, amelyből – érthető módon – nem kértek többet, így váltak az ún. „fehérterror” véreskezű vezetőivé. Az 1989 előtti történetírás – s persze a mai, „haladó” liberális-baloldali történészek – csupán 1919-es antibolsevista ténykedéseikről adnak számot, persze úgy, hogy azok elé igencsak görbe tükröt tartanak, ám arról már mélyen hallgatnak vagy elbagatellizálják, hogy a búrkalapot viselő, egykori 13-as Jászkun-huszártiszt, tótprónai és blatnicai Prónay Pál és fentebb említett bajtársai vezették a 100 esztendővel ezelőtt kirobbant nyugat-magyarországi felkelést és kiharcolták azon népszavazást, amelynek eredményeként Sopron és környéke megmaradt magyarnak.

Trianon után sokan vélhették úgy, hogy a háborúvesztés, a Károlyi-féle tébolyult pacifista hőzöngés, a tanácskommün vérgőzös 133 napja, a teljes kifosztással és megaláztatással egyenértékű román, szerb és csehszlovák megszállás, s a nemzet torkát átvágó békediktátum után rosszabb már nem következhet. Aztán beköszöntött az 1921. esztendő, amely újabb próbatételek elé állította a vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó vezette, külpolitikailag teljesen elszigetelt, gazdaságilag, társadalmilag, katonailag megnyomorított, csonka Magyar Királyságot.

Az akkori magyar külügyminiszter, gróf losonci Bánffy Miklós visszaemlékezése szerint „a békekötés elrendelte, hogy azonnal annak ratifikációja után végleges határok lépjenek életbe. A szerbek ki kell ürítsék Baranyának nekünk meghagyott részét, mi pedig át kell adjuk a Burgenlandot Ausztriának. Ez az átadás rendkívül fájdalmas volt. A többi országrész, amit szomszédainknak juttatott Trianon, már a háború vége óta meg volt szállva, onnan a magyar tisztviselőket már a fegyverszünet után kiűzték azok, kik birtokba vették. – Burgenlanddal azonban más volt a helyzet. Ott még mi voltunk birtokban. A magyar kormány kellett hogy rendelkezzék: ő maga kellett hogy parancsot adjon. Ő maga kellett, hogy kiparancsolja a hatóságait. Olyan volt ez, mintha valakinek lecsapták a kezét, ráadásul azt kívánnák, hogy szépen megmosva, ezüsttálcán maga szolgálja föl. Tetézte ennek fájdalmasságát, hogy nem valamelyik győző országnak kellett átadnunk Sopront és vidékét, hanem Ausztriának. Volt ebben valami szörnyen lealázó és valami pokoli gúny. Századokon át küzdött a magyarság, hogy hazáját megvédje Ausztria ellen. És most, mikor az entente széjjeltöri az osztrák birodalmat, akkor kívánja tőlünk, hogy a megmaradt Ausztriának mi adjunk át olyan földet, ami mindig a mienk volt. Kívánja ezt akkor, midőn Ausztria éppen olyan legyőzött ország, mint mi. Sőt, minket Ausztriával való kapcsolatunk sodort a háborúba. Olyan háborúba, amit Magyarországon senki nem akart. (…) És most, most azt követelték tőlünk, hogy mi Bécsnek adjunk át az ősi birtokunkból olyan földet, ami az Árpádok óta mindig magyar tulajdon volt. Valóban perverz gondolat volt ez a követelés.”

A Dél-Erdélyből menekült Maderspach Viktor tartalékos huszárszázados írt arról, hogy „hivatalos katonáék nem csinálnak irredentát” és „1921. augusztus havában nyilvánvaló lett, hogy a magyar kormány elvesztette azt a diplomáciai hadjáratot, melyet Nyugat-Magyarország megmentése érdekében folytatott. Bekövetkezett az idő, amidőn hazánk ezen kulturális tekintetben pótolhatatlan értékű területének megmentésére a társadalmi szervezeteknek kellett akcióba lépniük.”

A magyar kormány szó szerint pengeélen táncolt, ugyanis nem támogathatta – csak titokban – a felkelőket. A fegyverek Ausztriából származtak, amelyeket a Rongyos Gárda még az előző év nyarán hozott el a fürstenfeldi fegyverraktárból, s a Kecskemét környéki tanyavilágban őrzött arzenált 1921 augusztusában postai küldeményként adták fel Nyugat-Magyarországra. A külföldi nyomásra betiltott Nyugat-magyarországi Liga, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Kettőskereszt Vérszövetség és más irredenta szervezetek, egyesületek kezdtek toborzásba, a Rongyos Gárda mozgósított, csakúgy, mint a soproni Ifjúsági Kör, amely a következő „felkelő-behívókat” küldte ki: „Kedves Barátom! A haza hív. Kényszer nincs. Aki teheti, önként és azonnal jöjjön el Sopronba, ahol ellátásáról gondoskodunk.”

1921. augusztus 20-án Sopronban tömegtüntetésre került sor, mert a derék „póncikterek” nem akarták, hogy Sopron Ödenburg néven legyen az osztrákok által kifundált Burgenland fővárosa. Träger Ernő visszaemlékezése szerint „öklök százai emelkedtek a magasba, és Ausztriát átkozó hangok törtek fel a tömegből. Az antanthatalmak megbízottjai megrendülten néztek körül, és meghatotta őket a Magyarország iránti hűség és ragaszkodás.” Sopront augusztus 29-én kellett átadni Ausztriának, kiürítették a magyar hivatalokat, és a Nemzeti Hadsereg is kivonult. Az átadás–átvételt magyar részről gróf alsó- és felsősurányi Sigray Antal kormánybiztos felügyelte, míg a közrendet a lovag Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy parancsoksága alatti II. csendőrtartalék-zászlóalj biztosította.

„Sopron magyar kincs, ezer éve az”, „Sopron a soproniaké” – vélték joggal a soproniak, ezért Prónay Pál alezredeshez, az 1. vadászzászlóalj parancsnokához fordultak, aki erről így számolt be: „több soproni polgár, Thurner [Mihály] polgármesterrel az élén, felkerestek Budapesten, a Nádor laktanyában, mint utolsó mentsvárukat. – Uram segítsen! Nyugat-Magyarországot át kell adni – ez már befejezett tény – csináljon valamit, legalább Sopront mentsük meg stb. (...) A föntiek hallatára azonnal megtettem úgy magában a zászlóaljban, valamint a vele összeköttetésben álló irredenta szerveknél a szükséges intézkedéseket.”

Augusztus 28-án az osztrák csendőrök átlépték a történelmi határt, de Ágfalvánál Francia Kiss Mihály gyalogos őrmester, a Nagy Háborúban 9 légi győzelmet aratott oszlányi Kaszala Károly repülő őrmester és a románok által rettegett Maderspach Viktor huszárszázados „rongyosai” visszaverték azokat. Ostenburg-Moravek őrnagy kakastollasai bevonultak Sopronba, hogy megakadályozzák a város és környéke osztrák megszállását, a zászlóaljparancsnok pedig kijelentette Sigray kormánybiztosnak, hogy a várost nem adja fel és „élve nem hagyom el Sopront”.

A felkelők visszafoglalták Ágfalvát és Brennbergbányát is, s e harcokban játszottak fontos szerepet a különböző különítmények – köztük a Rongyos Gárda –, amelyekben hazafiak és antibolsevisták: a Nagy Háborút megjárt tisztek, altisztek és katonák, az egykori Székely Hadosztály tagjai, Kecskemét, Kunszentmiklós, Gödöllő környéki parasztemberek, soproni főiskolások, magyaróvári gazdászok, pesti műegyetemisták, menekült selmecbányai akadémisták, kecskeméti és győri középiskolai diákok, valamint albán és bosnyák népfelkelők is küzdöttek. 

Héjjas Iván tartalékos repülő főhadnagy emberei Sopron mellett több helyen is felszedték a síneket, hogy elvágják az osztrákok utánpótlását. A Lajta és a Pinka vidékén kitört a két hónapig tartó nyugat-magyarországi felkelés, amelynek 200 kilométeres arcvonalán öt „felkelő hadsereg” tevékenykedett, a magyar vasutasok és a cserkészek pedig mindenütt támogatták. A Sopron környéki harcokban huszonnégy felkelő esett el, egy pedig betegségben halt meg. A hősi halottak között volt a rendfenntartásra kirendelt Ostenburg-zászlóalj állományából Pehm Ferenc, Pehm József, a későbbi Mindszenty József hercegprímás rokona. Az ő emléküket is hirdeti Somogyváry Gyula És mégis élünk című regénye.

A gerillaháborút folytató felkelők – akiket az osztrákok banditáknak tituláltak, miközben a nyugati sajtó civilekről, inszurgensekről, hazafiakról és honvédőkről írt –, miután több összecsapásban megállították az osztrákokat (pl. Ágfalva, Pinkafő, Alhó, Burgóhegy) az általuk ellenőrzött területen 1921. október 4-én kikiáltották a Lajtabánságot, amelynek bánjává Doborján Pál néven Prónay Pált választották. A 4000 négyzetkilométer területű, 200 ezer lakosú, efemer államalakulat bevételei fedezésére vámot szedett, bélyeget adott ki, és már létezésével is támogatta a magyar kormányt politikai célkitűzései elérésében, hiszen a második sikertelen királypuccs után, olasz közvetítésnek köszönhetően Magyarország és Ausztria tárgyalóasztalhoz ült Velencében. A magyar fél vállalta, hogy kiüríti a felkelők kezén lévő területeket, Ausztria pedig elfogadta, hogy Sopron és vidéke hovatartozásának kérdésében népszavazás döntsön.

1921. december 14–16. között Sopron és nyolc, Sopron környéki falu – Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk és Sopronbánfalva – döntött úgy, hogy nem kér az osztrák uralomból, és megmaradt a magyar Szent Korona fennhatósága alatt. Sopron így joggal érdemelte ki a „Civitas fidelissima” címet. Ezt az 1922. évi XXIX. törvénycikk (A soproni népszavazás emlékének törvénybeiktatásáról) írta elő, amelynek preambuluma szerint: „A soproni népszavazási terület lakossága, amidőn válságos időkben az állami hovátartozás iránti hajlandóság próbára tétetett, a megtartott népszavazáson nyelvi és faji különbség nélkül az ezeréves magyar államhoz való tántoríthatatlan hűségről tett bizonyságot. A hűséges ragaszkodás e megnyilatkozása a magyar haza minden fiában megerősítette a boldogabb jövő bekövetkezésébe és az isteni igazság örök diadalába vetett reménységet.”

Sopron nem lett Ödenburg és Horthy Miklós kormányzót idézve „a lakosság 75%-a nyilatkozott Magyarország mellett. Talán ennél is fontosabb volt, hogy Magyarország békés eszközökkel törekszik revízióra, valamint az a tény, hogy a Magyarország köré font börtönfalakon megnyílt az első rés”.