1849. február 27-én, a kápolnai csata második napjának végén a magyar fővezér, gróf Henryk Dembiński altábornagy parancsára a honvédsereg a Kerecsend előtti magaslatokra hátrált, de harci szelleme töretlen maradt. A nem várt, döntőnek vélt csata eredmény nélkül végződött, bár igaz, a csatatér a császári-királyi csapatok kezébe került. Dembiński, az importált fővezér nem vállalta a harmadik csatanapot – holott Görgei Artúr vezérőrnagy és Klapka György táborkari ezredes is erre kapacitálta –, ezért február 28-án, szerda reggel Makláron át Mezőkövesdre hátrált, utóvédként visszahagyva Kmety György alezredes hadosztályát.

A magyar fősereg Mezőkövesd nyugati széle és a Kánya-patak között vert tábort, fővezérük újabb szerencsétlen döntésének köszönhetően. Erről Görgei így írt emlékirataiban: „Mikor Dembiński ezt a táborhelyet kiszemelte, valószínűleg arra a rögeszméjére hallgatott, hogy az ellenség egyelőre meg van elégedve Mezőkövesdig való visszavonulásunkkal, és aznap nem fog minket háborgatni. Még jobban árulkodott erről a rögeszméjéről az, hogy sem további visszavonulási vonalat nem tűzött ki, sem pedig ellenséges támadás esetére nem adott ki parancsokat. Mi tehát mindent elkövettünk, hogy ha az ellenség fényes nappal rajtunk üt, ne járjon sikertelenül.”[1]

A császári csapatok reggel hét órakor indultak el Kerecsend és Füzesabony felé. Gróf Franz von Schlik zu Bassano und Weisskirchen altábornagy hamarosan értesítést küldött fővezérének, hogy a magyarok megszállták a kerecsendi magaslatokat, és nem tanácsos támadást indítani, mert „a támadás nagy nehézségekkel járna”. Herceg Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz tábornagy személyesen tartott terepszemlét, de addigra már Kmety hadosztálya is elvonult.

Dembiński szerencséjére a császáriak is kifáradtak Kápolnánál, ezért lanyhán üldözték a visszavonulókat, csupán gróf Franz Deym und Stritetz vezérőrnagy lovasdandára (7 század lovasság, 9 löveg) eredt a nyomukba. A maklári síkon Deym követte Kmetyt, s amikor az az Ostorosi-patakon kelt át, a magyar fősereg szeme láttára támadásba lendült, miközben tüzérsége is működésbe lépett. Báró Ludwig Gablenz vértes őrnagy rohama meglepte a magyar utóvédet, amely pánikba esett és rendetlenül megfutott.

A szorult Kmety segítségére Aulich és Guyon hadosztályai siettek. A 9. Miklós-huszárezred élén álló szeniczei Gáspár András ezredes ekkor rohamra kapott parancsot. Vele szemben egykori parancsnoka, Deym állt – aki 1848 júliusában hozta haza Morvaországból a Miklós-huszárokat –, de a császári lovasság tisztjei közül többen akadtak, akik 1848-ban még ezredbeli bajtársai voltak. Görgői és toporczi Görgey Kornél őrnagy indult rohamra, aki a vérteseket visszanyomta és 2 (más források szerint 3 vagy 4) löveget zsákmányolt. Az „attak”-hoz Kmety hadosztályából egy század Hunyadi- és négy század Vilmos-huszár is csatlakozott.

A vértesek a szihalomi magaslatokig futottak, ahol az időközben odaérkező Montenuovo-lovasdandár vette fel őket. A császáriak vesztesége 58 fő és 56 ló volt, súlyosan megsebesült Wilhelm Schleswig-Holstein-Glücksburg herceg, aki 1848-ban még a 9. huszárezred őrnagya volt. A kudarc Deym fejébe került, Windisch-Grätz azonmód leváltotta.

A magyar parancsnokok a támadás felújítását javasolták, ám csupán annyi történt, hogy Dembiński harcrendbe állíttatta csapatait, maradtak lábhoz tett fegyverrel, s mivel a császáriak nem támadtak, táborba szálltak.

Görgei emlékirataiban az alábbiakat olvashatjuk az ütközetről: „A Kmety-hadosztályt az az osztrák hadoszlop, mely egy ideig csupán figyelve követte, hirtelen – még mielőtt az ágyúink lőtávolán belülre ért volna – olyan hévvel támadta meg, hogy egy részét egészen meglepett táborunkig visszavetette.

Én éppen úton voltam Dembiński főhadiszállására, hogy őt, ha csak lehet, említett rögeszméjétől eltérítsem, mikor a kezdődő ütközetet jelző első ágyúlövések elhangzottak.

Dembiński éppen ebédnél ült, és a közelében csörömpölő evő- s ivóeszközök kellemes zajától nem hallotta a kevésbé kellemes távoli ágyúszót. Élőszóval előadott jelentésem, hogy meg vagyunk támadva, teljesen készületlenül érte; ennek ellenére legott a veszély színhelyére sietett; én pedig – egy közhuszár ügyetlenkedése miatt, akire lovamat bíztam – néhány perc múlva követtem.

Mezőkövesd nyugati kijáratánál egy hídon kell áthaladni. A hídon a Kmety-hadosztály egyik félütege jött velem szemközt gyors futásban. Parancsnoka [Kecskóczy Mihály hadnagy, az 1. tizenkétfontos ütegből] égre-földre esküdözött, hogy az egész tábor szét van verve, és ő is csak nehezen tudta ágyúit megmenteni. Annyira meg volt szegény ijedve, hogy tulajdon szemének sem hitt, különben egyetlen pillantást vetve a hídról táborunkra, meggyőződhetett volna róla, hogy távolról sem akkora a veszedelem, mint amekkorának képzeli. Megállítottam és visszafordítottam az ágyúkat.

Vagy ezerlépésnyire Mezőkövesdtől, egy másik hídon túl, amelyen keresztül Szihalomra és Kerecsendre vezet az út, csatarendben állva leltem a Kmety-, a Guyon- és az Aulich-hadosztályt, az utóbbi hadosztály lovasságát (a 9. huszárezredet) pedig éppen visszatérőben egy sikeres roham után; a Poeltenberg-hadosztály, az I. hadtest s a II. hadtest egyetlen hadosztálya gyorsan csatlakozott jobbszárnyunk éppen meginduló előnyomulásához.

Az ellenség Szihalom színvonalára visszavetve, nagy önuralommal szemlélte, hogyan bajlódik néhány huszárunk a 9. huszárezred által az ellenségtől elvett félüteg ágyúi körül, hogyan mozdítják ki helyükből a lövegeket, hogyan viszik hátra másfél ágyúlövésnyire levő arcvonalunk felé.

Dembiński – valószínűleg az ebéd félbeszakítása miatti rosszkedvében – egyre szitkozódott, de nem az ellenség támadása, hanem a mi előnyomulásunk miatt, a sikeres huszárrohamot ostobaságnak minősítette, végül pedig – miután kifakadásai ismétlésétől néhány huszártiszt borsos felelete elvette a kedvét – az egész hadseregnek mélyértelműen megálljt parancsolt.

Ott álltunk veszteg, sorban és rendben késő éjszakáig. Az ellenség pedig éppen úgy gondolkozhatott rólunk, mint az imént mi őróla, mikor tűrte, hogy ágyúit a szeme láttára elvigye néhány huszárunk.”[2]

A táborban tartózkodó szemerei Szemere Bertalan felső-magyarországi teljhatalmú kormánybiztos aznap rövid jelentésben tájékoztatta az összecsapásról az Országos Honvédelmi Bizottmányt:

„E nap rövid csata volt, de eredményes. Kmety alezredes osztályát, mely a tegnapi csatára későn érkezett, ma Szíjhalom tájékán megtámadta az ellenség. A huszárok, különösen a Miklós-huszárok és a Hunyadiak, vitézül viselték magukat, és elfoglaltunk 4 darab lovaságyút lovastul.

Sok vasas elesett, sok vasas és tüzér elfogatott, ezek közül a lengyelek már seregünkbe örvendezve ajánlkoznak.

Közülünk is esett el, de csak egy-kettő, sebesült több, két tiszt is, egyike a jeles Mezey [Károly] őrnagy, [a Vilmos-huszároktól] ki fején egy veszélytelen sebet kapott, miután még gyalog is védte magát, több vasas ellen.

Most minden nap nagy eseménynek lehet szülőanyja.”[3]

Gáspár ezredes 1849. március 15-én Hernádnémetiben írt jelentésében rögzítette mezőkövesdi harccselekményüket: „Február 28-án az Aulich tábornok úr parancsnoksága alatti hadosztály azt az utasítást kapta, hogy Maklárról Szikszó-pusztára vonuljon, s ott állást foglaljon, amint a hadosztály ideérkezett, azonnal Mezőkövesdre kellett indulnia. Az oda vezető út közben azt a jelentést kapta a hátvédtől, hogy az ellenség utána nyomul, azonban a hadosztályt menet közben nem érte támadás, s délután 2 óra tájban Mezőkövesdre érkezett, ahol tábort ütött. Alighogy ideérkezett, hadseregünk centrumát és balszárnyát támadás érte, mire, midőn az ellenség heves ágyúzással a centrum ellen felfejlődve, előnyomult; alulírott is azon utasítást kapta, hogy a 9. huszárezreddel támadólag előnyomuljon, ezzel egy időben a lovasüteget előretolták és elég jó sikerrel lőni kezdte az ellenséget. Amint az ezred ügetésben felállításunk magasságába ért, a hadsereg centrumát lövő üteget oldalba fogta, és két osztály máris a lövegekre tört – Görgey őrnagy úr a következő szavakkal kérte tőlem, hogy rohamozhasson: »Ezredes úr, engedje meg, hogy megrohamozhassam az üteget«; mire, amint megadtam az engedélyt, megtörtént a roham, amihez később más osztályok legénysége is csatlakozott, s üldözte az ellenséget. – E roham alkalmával rögtön két löveget és 2 lőszereskocsit zsákmányoltunk fogatostul, és pedig 20 lovat, valamint egy feldőlt löveget fogatolás nélkül, amit később táborunkba szállíthattunk, ezen kívül 29 fogoly, köztük egy tiszt került a kezünkbe. – E tény alkalmával különösen kitüntette magát Görgey őrnagy úr, valamint [verebélyi] Marzsó [János József fő]százados, aki a bátorság és hősiesség próbáját alattam már gyakran tanúsította, így ebben az ütközetben is; és Kiszling [Antal] őrmester, aki hasonlóképpen különösen megérdemli, hogy teljesen kitüntetőleg említtessék, ezen kívül meg kell említenem, hogy valamennyi tiszt úr és az egész legénység bátran és hősiesen viselkedett.

Az ágyúk elfoglalása után, s mivel az ellenség a szihalomi magaslatokon állást foglalt, az üldözést abbahagytuk és az ezred korábbi állásába tért vissza. Az ellenség nem támadott meg újra, az előnyomulásra nem kaptunk parancsot, ezért a hadosztály nem került újabb ütközetbe.”^[4]

Görgei tábornok öccse, görgői és toporczi Görgey István, a Zólyom vármegyei 51. honvédzászlóalj századosa is megörökítette a mezőkövesdi eseményeket: „Kevéssel délután, épen mikor Kmethy hadosztályának gyalogsága a mező-kövesdi csatarendbe a számára kijelölt felállitásba bevonulna: a Vilmos-huszárezredet, mely legutól a visszavonulást fedezte, menetközben egy osztrák lovas dandár (vasasok és chevaux legérsk) [azaz könnyűlovasok] Szihalomtól jövén, hadseregünk szeme láttára nagy erővel megrohanja, mig az országutnak legmagasabb pontjára felállitott 3 darab 6 fontos ágyúja s egy vetágyú szaporán tüzelni kezdenek.

Ekkor Gáspár András ezredes, az országút jobb szélén felállitott Miklós-huszárezred parancsnoka, – ezen ezredből Görgey Kornél őrnagyot küldi a maga osztályával segitségül. Utána egy század Hunyady-huszárt [August] Thomstorff őrnagy [pontosabban: főszázados] alatt.

Dembinski a mező-kövesdi vendéglőben éppen ebédnél ült. Arthur bátyám szintén kevéssel az ellenséges támadás kezdete előtt belovagolt a táborból a fővezérhez, arra figyelmeztetni őt, hogy czélszerűtlen, rosszúl van választva állódásunk.

Az első ágyúszóra bátyám lóra kap és visszasiet a táborba.

Mikor Arthur bátyám az országútról a csatakészen álló arczvonal elé befordult: akkor mind a két lovas rohanat, jobbra is balra is a töltéstől, körülbelől 2000 lépésnyi távolságban, hol az összecsapások történtek, szemlátomást el vala már döntve, az osztrák lovasság véres fővel vissza verve, ágyúi utolsót szóltak. S a jövő pillanatban végkép el is tűnt az ellenség a közel magaslati láthatár mögött. Csak holtjai és sebesültjei maradtak ott a csatatéren, meg a 4 darab ágyúja s ezek lőszerei, melyeket Kornél bátyám foglalt el és ime épen most hoz haza Miklós-huszárjaival. Ez történt a jobb centrumban. – Balra az országúttól Kmethynek Vilmos-huszárjai térnek vissza a szintén győztes balszárnyi rohamból. Mind a két visszatérő csapatot harsány éljen! fogadja, mely az egész magyar hadseregen végi harsog!

S a jövő pillanatban, még mielőtt Arthur bátyám valamely parancsot adhatott volna: az egész magyar hadsereg egy önkéntelen mozdulattal arczmenetben mint egy ember megindul előre…

Soh sem voltam ennél magasztosabb, lelkesitőbb látvány szemtanúja!

Ekkor jelent meg Dembinski az előre nyomulóban lévő harczél centrumában.

Egritől [azaz az elfogyasztott egri bikavértől] és haragtól kigyulladt aczczal »haltot« parancsol. »Micsoda ostobaság ez?« Ki mer itt előre nyomúlást vezényelni az ő tudta nélkül?! Kiált Arthur bátyámra. Azt a törzstisztet pedig ki az ő parancsa nélkül el merte foglalni azt a 4 ágyút – tehát Görgey Kornélt – főbelövetéssel fenyegeti.

Az »Állj!« parancsszóra az egész hadsereg rögtön megállapodik.

De Dembinskinek utóbbi méltatlan fenyegetéseire Gáspár ezredes ott fülem hallatára összeszidja a »polyáknak a teremtését« …!

Az arczvonal előtti tér, a kettős lovas rohanat szinhelye, felette élénk és változatos képet mutatott. Az országúttól jobbra ott állt a 4 elfoglalt osztrák ágyú – közülök azonban az egyiknek a vetágyúnak a lafettája vörös-fehér-zöldre festve. Gazdátlan lovak neki szilajodva száguldoznak szerte széjjel: az elesett vasasok alul elszabadultak vegyest az esett huszárok lovaival. Egyes huszárok terelik felénk, vagy hozzák vezetéken ezredökhöz.”[5]

Ekkor történt, hogy egy honvédtiszt vágtatott visszafelé, ám a Vilmos-huszárok feltartóztatták. A tiszt erre még Kmetyt is keresetlen szavakkal illette, mire az lefogatta. A „holt részeg” százados nem akarta megmondani a nevét – aki egyébként kisjókai Udvarnoky Géza, a szombathelyi 44. honvédzászlóalj századosa, Klapka egyik legjobb barátja és testőr bajtársa volt –, a lóról pedig kiderült, hogy az egyik Vilmos-huszár elszabadult hátasa volt. A borgőzös tisztet négy huszár kísérte hátra, aki szembe szállt őreivel, mire egyikük karabélya tusával próbálta jobb belátásra bírni. „Erre a felizgató látványra bátyám – írta Görgey István –sarkantyúba veszi a lovát és az őrkiséret közelébe érve, rárival[l] a 4 huszárra, hogy nem szabad tiszt urat ütni, lökni.  »De ha nem engedelmeskedik: szökni akar, « szól az egyik huszár. »Ha megszökik a fogoly, lődd le; ez kötelességed: de ütni nem szabad!« Ezzel bátyám ismét hátat fordit és meglátván közel Dembinskit, hozzá vágtat jelentést tenni a kellemetlen eset felől. Én önkéntelenül utána nézvén az egyre távolodó őrkiséretnek, látom, a mint a boldogtalan fogoly egy ujabb hirtelen mozdulattal szétüt kisérői közt és kiszabadulva közülök, tova iramodik Mező-Kövesd felé – a halálba! Egy lövés – a szökevény felbukik….

Szegény bolond; ezt is a jó egri bor mivelte benne!”[6]

A tábornok öccse a csatatéren megnyilvánuló bajtársiasságot is megemlékezett: „Sosem hittem volna, ha szememmel nem látom, mekkora vágások telnek ki egy ember-kartól. Láttam kardvágást – nem egyet, vasason, huszáron – mely a koponyát orrtövig hasitotta ketté. Láttam olyat, mely fültől fülig szolgált s mind a két fület széltében ketté vágta…

Most hozták elé a sebesülteket, közembereket, tiszteket. Utóbbiak közt kivált kettőnek véres alakja még most is élénk emlékezetemben van. Iszonyúan össze valának vagdalva. Az egyik: Schmidt Albert százados a Vilmos-huszároktól (…) tán 19 sebet kapott. Százada élén, ahol legsűrűbb volt az ellenség, bevágván, halott gyanánt maradt a síkon; csak huszárjaink ragaszkodása, kik holttestét nem akarták ottan hagyni, mentette meg benne az élet szikráját, a mennyiben a gyorsabb orvosi vizsgálatot és segélyt ez tette lehetővé. – A másik súlyos sebesült a Hunyady-huszárok egyik osztályának parancsnoka, a holsteini születésű Thomstorff őrnagy volt. – Ennek koponyáján vasas és huszár kardok versenyt járták volt a kopogást. Ennek pedig az a története, hogy az összecsapás pillanatában a mi lovagias Thomstorffunk a szemközt jövő osztrák vasas vezértisztben – a maga szeretett »souverainjére« Holstein herceg trónkövetelőre ismert s ennek életét saját huszárjaitól megmentendő, hamar rá vetette magát, és testével fedezte…”[7]

Répászky István Vilmos-huszár visszaemlékezése is érzékletes képet festett rohamukról: „Midőn Schlick serege a kápolnai ütközet után űzőbe vett és megkezdte az ágyuzást a még menetközben lévő csapatunkra. Erre a mi hat ágyunk az országut mellett tüzvonalba fejlődött és vissza ágyuzott az ellenségre. Az ágyuzás alatt a dragonyosok attaqueban közeledtek ágyuinkhoz, de nem sikerült nekik a támadás, mert mi huszárok Károlyi gróf [Helyesen: Mezey Károly őrnagy] vezénylete alatt rájuk törtünk, mire közülök igen sokan elestek és futásnak eredtek. Mi utánuk egészen az ellenség táboráig és két ágyut elfoglalva, nagy örömmel tértünk vissza Mezőkövesdre. Ezen ütközetben a mi czigány kürtösünk [Helyesen: trombitásunk] egy vágással leteritette az ellenség élén lovagló őrnagyot. A csata után, a csatatéren táboroztunk.”^[8]

Windisch-Grätz hadjárata csupán egy eredményt ért el, a magyar fősereg a Tisza mögé hátrált. A hadászati kezdeményezés mindkét fél kezéből kicsúszott, így nem lehetett tudni, melyik fog előbb támadást indítani.

A Tiszafüredre való retirálás komoly bizalmi válságot eredményeztett a honvédseregben Dembiński személyét illetően, így Görgey István nem véletlenül tette fel a kérdést: „Ez az ember vezessen bennünket győzelemre? Ez fogja hazánk ügyét kivivni?!”[9]

 

 

[1] Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. I–II. Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Katona Tamás. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1988. (A továbbiakban: Görgey 1988) I. 392.

[2] Görgey 1988, I. 392–393.

 [3] Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok – Okmánytár. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta, az okmánytárat, a jegyzeteket és a mutatókat összeállította: Hermann Róbert és Pelyach István. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1990. 403–404.

[4] Hermann Róbert: Gáspár András honvéd tábornok. Kecskemétiek a szabadságharcban IV. Katona József Múzeum, Kecskemét, 2005. 90.

[5] Görgey István: 1848 és 1849-ből. Okiratok és ezek magyarázata. Tanulmányok és történelmi kritika. I–III. Franklin Társulat, Budapest, 1885–1888. (A továbbiakban: Görgey 1885–1888.) I. 277–278.

[6] Görgey 1885–1888, I. 278–279. 

[7] Görgey 1885–1888, I. 279–280.

[8] Répászky István: Ebből áll a köszönet. In: Hohenauer Ignác (szerk.): A Szabadságharcz Emlék-Albuma. 2., bővített kiadás. Kazinczy-kör, Kassa, 1898. 189–190.

[9] Görgey 1885–1888, I. 282.