Huszonöt évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el a kiváló orientalista Schütz Ödön, a magyarországi armenisztika legnagyobb alakja.

Bár a magyarországi örmény diaszpóra értelmisége már a XIX. század utolsó harmadában igyekezett a magyarországi örmény tárgyú tudományos kutatások alapjait lerakni, azonban joggal tekinthetjük Schütz Ödönt a nemzetközi színvonalú magyarországi armenisztika megalapítójának. Az armenisztika az egyes bölcsészettudományi ágak (nyelvészet, történettudomány, irodalomtudomány, régészet, néprajz stb.) örményekre vonatkozó kutatási területeit foglalja magában. 

Schütz Ödön 1916. március 29-én született Budapesten, polgári családban. A Fasori Evangélikus Gimnázium elvégzése után a Pázmány Péter Tudományegyetem német-magyar szakára iratkozott be. Elsősorban a magyar nyelvészet érdekelte, amelyet olyan hírneves nyelvészektől tanult, mint Gombocz Zoltán és Zsirai Miklós. A török jövevényszavak vizsgálata révén kerültek látókörébe a kipcsak-török nyelvek. Turkológiai tanulmányait két máig is világhírű altajista, Németh Gyula és Ligeti Lajos egyengette.

A török népek közé tartozó kipcsakok története után kutatva bukkant olyan XVI. századi kipcsak nyelvű dokumentumokra, szövegekre, amelyek örmény írással készültek. A különleges formájú betűk annyira megragadták, hogy lelkesen érdeklődni kezdett az örmény kultúra iránt is. Kivételes nyelvtehetségének és rendkívüli szorgalmának köszönhetően önállóan elsajátította az örmény nyelvet. Munkásságának legfontosabb részévé az örmény-kipcsak nyelvnek és beszélőinek minél alaposabb feltérképezése vált. A szakirodalomban örmény-kipcsak nyelvnek nevezik azt a középkipcsak nyelvet, amelyet a XVI. század végén és a XVII. század elején a Krímből ukrán, majd lengyel területekre áttelepült, – a liturgia kivételével – nyelvet váltott örmények használtak. Az örmény-kipcsak nyelvészeti érdekességét többek között az adja, hogy nyelvileg igen közel áll a XIV. század első felében keletkezett Codex Cumanicusban megörökített kun nyelvjárásokhoz.

Schütz 1949-ben az MTA frissen megalakult Történettudományi Intézetében kezdett el dolgozni, és húsz évig volt az intézet munkatársa. Történelemtudományi kutatásai közül az örmény diaszpórák kialakulásának vizsgálata mellett Belső-Ázsia és Kelet-Európa mongol korszakával (XIII–XIV. sz.) kapcsolatos munkássága számít jelentősnek. 1969-ben Ligeti Lajosnak sikerült megszerveznie az ELTE Belső-Ázsia Tanszékén az Akadémia égisze alatt működő Altajisztikai Kutatócsoportot, ahova az elsők között hívta munkatársként Schützöt, aki egyébként már 1957-től tartott órákat az egyetemen. Az armenisztika oktatását mind Németh Gyula, mind Ligeti Lajos erősen szorgalmazta, mivel úgy vélték, hogy az V–X. századi örmény krónikák fontos adatokat tartalmazhatnak a magyar őstörténetre vonatkozóan.

Schütz az 1970-es évektől rendszeresen járt külföldre előadásokat tartani. Többször szerepelt vendégoktatóként az Indiana Egyetemen Bloomingtonban is, ahol Sinor Dénes az akkori nyugati világ elsőszámú altajisztikai oktatási-kutatási műhelyét hozta létre. Schütz amerikai megbecsültségét jelzi az is, hogy 1997-ben Bloomingtonban kiadták cikkgyűjteményének reprintjeit.

Schütz Ödönnek a magyarországi armenisztika számára kulcsfontosságú munkáiból ki kell emelnünk az 1995-ben megjelent Hajk és Bél harca című irodalmi antológiáját, amely A régi örmény irodalom kincsestára I. alcímet viseli. Schütz nemcsak a bevezető történeti-kultúrtörténeti fejezeteket írta, hanem saját maga válogatta, és nemegyszer fordította is az irodalmi szemelvényeket. A kötet az ősi örmény krónikák, az egyházi irodalom, valamint a népköltészet és műköltészet segítségével kalauzolja végig az olvasót a XIX. századig, átfogó képet rajzolva az örmény irodalom történetéről, műfajairól. A második kötetben Movszesz Khorenaci V. századi krónikáját (Nagy-Örményország története) tervezte közreadni a saját fordításában, jegyzetekkel és történeti esszével ellátva. Halála sajnos megakadályozta ennek és további jelentős terveinek megvalósulását.

Nemzetközileg legjelentősebb művének tekinthető az 1968-ban megjelentetett An Armeno-Kipchak Chronicle on the Polish–Turkish Wars in 1620–1621 című monográfiája, amely lényegében az 1964-ben sikerrel megvédett kandidátusi értekezésének angol nyelvre átültetett változata.

Tudósi és emberi nagyságát jól tükrözi, hogy Schütz Ödön személyét és munkásságát egyidejűleg értékelte nagyra az egyébként egymással szinte kibékíthetetlen ellentétben álló örmény és török tudós társadalom. Többek között egyszerre lehetett az Örmény Tudományos Akadémia külső tagja és a Musztafa Kemál Atatürk által életrehívott Türk Dil Kurumu (Török Nyelv Társasága) tagja. Ezenkívül, a hidegháború korszakában egyszerre tudott jó kapcsolatokat ápolni a keleti és a nyugati örmény tudományos intézményekkel.

Rendkívül értékes könyvtárát a végrendeletében az ELTE Belső-ázsiai Tanszékére hagyományozta, ahol egy armenisztikai kutatóközpontot szeretett volna létrehozni. Sajnos, ez a terve meghiúsult; jelenleg Zsigmond Benedek próbálja az örmény és kaukázusi tanulmányokat széles spektrumú órameghirdetéseivel életben tartani a tanszéken.

1986-ban Schütz nyolcvanadik születésnapját az Örmény Tudományos Akadémia a tiszteletére rendezett tanácskozással ünnepelte meg. Ugyanebben az évben itthon átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. 1997-ben neki ítélték oda a nyugati örmény diaszpóra legrangosabb kitüntetését, a Garbis Papazian-díjat.

Baski Imre értékelése szerint: „Schütz Ödön tudományos tevékenysége az egyes diszciplínák – úgymint armenisztika és turkológia – keretein belül is rendkívül sokrétű volt: az irodalomtól a nyelvészeten keresztül a történettudományig terjedt. Szűkebb szakterületén, az örmény-kipcsak átírásos nyelvemlékek feltárásában ért el úttörő jelentőségű eredményeket, s ezen a tudományterületen talált követőkre is mind a hazai, mind pedig a nemzetközi turkológiában.”1