140 éve halt meg Roman Jakobson, orosz származású amerikai nyelvész, filológus, aki tudományos karrierjének túlnyomó részét Oroszországon (illetve Szovjetunión) kívül építette fel. 

Foglalkozott a strukturális, formalista nyelvleírással, kommunikációelmélettel, amit a poétika felől közelített meg. A Jakobson-féle kommunikációs modell mind a mai napig alapvető jelentőségű. Amellett, hogy röviden erre is kitérünk, ezúttal Jakobson tudományos munkásságának magyar vonatkozását tekintjük át.

Oroszországban született Roman Oszipovics Jakobson 1896. július 21-én, és csaknem napra pontosan 86 évvel később, 1982. július 18-án halt meg az Amerikai Egyesült Államokban, Bostonban. Egyetemista évei után csatlakozott a Moszkvai Nyelvészkör nevű tudományos társasághoz, amely a szintén orosz, szentpétervári Opojaz-csoporttal együtt jelentősen hozzájárult a formalista tudományos iskolához. A formalizmus fontos irodalomelméleti iskola, amelynek az a kiindulópontja, hogy a művészi szövegek a formai elemek tudatos alkalmazásával jönnek létre. A formalizmus szerint irodalmi mű befogadásakor a formát éljük át. A költői és a prózai nyelv a funkciójuk szerint különbözik.

Jakobson 1926-ban részt vett a korszak egyik legjelentősebb nyelvtudományi iskolájának, a Prágai Nyelvészkörnek a megalapításában. A Prágai Nyelvészkörbe mentette át Jakobson a Szovjetunióban ellehetetlenült Moszkvai Nyelvészkör és a formalizmus iskoláját. Ezután a legnevesebb amerikai egyetemekre hívták meg. A 20. század egyik legnagyobb tudósegyénisége volt.

Mielőtt rátérnénk Jakobson és a magyar nyelvtudomány kapcsolatára, mindenképpen szót kell ejteni legnagyobb hatású elméletéről, a Jakobson-féle kommunikációs modellről. A modell célja a kommunikációs folyamat leírása, és a poétikai, művészi szövegek megszerkesztésének és értelmezésének a formalista indíttatású leírása. A modell kiindulópontja rendkívül egyszerű, a kommunikációs folyamatmodellre alapul, megnevezi a kommunikáció hat tényezőjét: az adót, a címzettet, az üzenetet, a kódot, a kontextust és kontaktust. Jakobson minden kommunikációs tényezőhöz egy funkciót kapcsol.

Az adó funkciója az expresszív vagy emotív funkció: ez fejezi ki a feladónak az üzenet tárgyához való viszonyát. A címzett pedig a konatív funkcióval szerepel a folyamatban, azaz valamilyen felszólítást vagy akár parancsot gyakorol a folyamat a címzettre. A kontextusra a referenciális funkció irányul: vagyis a kommunikációs folyamat a külső környezetre, a külső ismeretekre, a megismerésre is irányul. A kontaktushoz, azaz a feladó és a címzett közötti fizikai környezethez és kapcsolathoz pedig a fatikus funkció kötődik. Ez a funkció kizárólag a folyamat létrehozására, fenntartására, a csatorna működtetésére irányul. A kód funkciója a metanyelvi vagy magyarázó (a nyelvről szóló nyelvi) funkció: ennek az a célja, hogy a megértést ellenőrizze. Végül a modell leglényegesebb eleme az üzenet funkciója, azaz a poétikai funkció: tehát az üzenet egy önmagában rejlő, önmagára rárakódó kifejezést, poétika réteget tartalmaz.

Roman Jakobson iskolateremtő tudós volt. Ennek köszönhetően számos kutatóval dolgozott együtt. A pályája egy ponton összekapcsolódott Lotz Jánoséval, aki magyar származású nyelvész volt, és tudományos pályáját Jakobsonhoz hasonlóan származási országán kívül, az Egyesült Államokban futotta be. Lotz Jánost Roman Jakobson javaslatára 1947-ben hívták meg a New York-i Columbia Egyetemre vendégtanárnak, és egészen 1967-ig itt tanított általános nyelvészetet. 1972-ben az MTA meghívására magyar egyetemeken adott elő, majd 1973-ban, halála évében az akadémia tagja lett.

Jakobson és Lotz közösen is publikáltak a költői nyelvről, a verstanról. Közös elméletük a Jakobson–Lotz-axiomatika. Ennek az a kiindulópontja, hogy a vers ritmikájának, metrikai rendszerének a leírása csak a versszövegen keresztül történhet, ezért olyan verstanra van szükség, amelyik a szöveg nyelvi és metrikai sajátosságait általánosítható szabályszerűségeken: azaz axiómákon keresztül írja le. Jakobson és Lotz ezt a szabályrendszert a mordvin verselés tanulmányozásán keresztül dolgozta ki.

Az elmélet megértéséhez az szükséges, hogy „explicit módon felsoroljuk az összes primitívet (ezek a rendszer definiálatlan terminusai),” majd „axiomák (szabályok) segítségével lefektetjük az összes fennálló viszonyt ezek között az alapvető alkotórészek között”. A definiálatlan elemek, amelyeket a szerzőpáros „primitíveknek” nevez a nyelvrendszer nyelvi és metrikai összetevői. A nyelvi összetevők azok az egységek, amelyek a költészettől, a verstől függetlenül is fennállnak, ezek a következők Jakobson és Lotz szerint:

• szótag,
• szó,
• tag (az egymáshoz legközelebb álló két szintaktikai szünet közé eső rész, azaz egy szerkezetileg összetartozó szakasz),
• mondat,
• egész (a szerzőpáros magyarázata szerint „a nyelvben a közlés, a költészetben a dal”, vagyis a teljes szöveg).

A metrikai összetevő, tehát a versben létrehozott tényezők pedig a következők:

• ütem,
• sor.

Miután ezeket az összetevőket felsorolják, meghatározzák az elrendező szabályokat: axiómákat. Ezzel biztosítanak egy objektív keretrendszert. Az I. alaptételnek nevezett axióma így szól: „A metrikai rendszerben valamennyi összetevő úgy rangsorolható, hogy minden következő a közvetlen megelőzőkből egész számút (azaz egyet vagy többet) tartalmaz. A sor a következő tényezők egész számú többszöröseiből áll össze: szótag, szó, ütem, tag, sor, mondat, »egész«.” Ezek után a mordvin költészetből származó példaanyag metrikai sajátosságaiból kiinduló alaptételeket határoznak meg. A rövid tanulmány módszertana olyan világos, objektív és áttekinthető, hogy könnyen alkalmazható bármilyen költői szöveg metrikai szerkezetének elemzésére. Később Lotz János tovább finomítja, pontosítja az elméletet.

A szerzőpáros maga is felvet néhány problémát az elméletükkel kapcsolatban. Leírják, hogy a variációk nagy száma lehetséges, és ezeket vizsgálni kell, azaz az alaptételeket tovább kell részletezni. Vizsgálni kell továbbá a metrumok szemantikai értékét, azaz a metrumok poétikai műfajok szerinti eloszlását és az eloszlás belső okait. Tehát a merő formalizmus mellett a szerkezeti elemek műfajokhoz és kontextushoz kötődő jelentése, funkciója is fontos. Továbbá a szomszédos nyelvekkel való összehasonlító elemzések szükségességét szorgalmazzák.

A versrendszer axiomatikájáról szóló rövid dolgozat mellett a Jakobson-Lotz szerzőpáros publikált egy francia fonémarendszerről szóló tanulmányt is. Az axiomatiokát és a fonológiai tanulmányt tartalmazó kis kötetet a magyar alkalmazott nyelvtudomány egyik legnagyobb alakja, Szépe György szerkesztette és A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai című sorozatban jelent meg magyarul 1968-ban. Az első megjelenés adata a szerzőpáros szerint a következő: „Egy 1941. április 8-án a Stockholmi Magyar Intézetben elhangzott előadás tézisei”.

Felhasznált irodalom:

Jakobson, Roman – Lotz János: Két tanulmány. (Egy versrendszer axiomatikája – a modrvin népdalok alapján; Megjegyzések a francia fonéma-rendszerről) Szerk.: Szépe György. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 119., Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1968.

Jakobson, Roman: Hang – jel – vers. Gondolat Kiadó, Budapest, 1969.

Kiefer Ferenc: 100 éve született Lotz János. Magyar Nyelv 109. évfolyam, (2013) 4. szám, 469–471.