Október 31-e a reformáció ünnepe. Ezen a napon arról emlékezünk meg, hogy Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes 1517. október 31-én tűzte ki 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára.

Luther szimbolikus cselekedete, az egyház megreformálására tett kísérlete a reformáció kezdete. Emellett a reformáció története tele van olyan kiemelkedő személyiségekkel és emlékezetre méltó eseményekkel is, amelyek bennünk, magyarokban erősíthetik a protestantizmus történelmünkbe ágyazottságát. Ilyen a gályarabnak elhurcolt protestáns prédikátorok története, amely a hazai protestáns emlékezet ismert toposza.

A magyarországi katolikus megújulási folyamat részét képezte egyes jelentős főúri családok rekatolizálása, ugyanakkor nagy szerepe volt benne a bécsi udvar helyi szintű beavatkozásának is, amely által a katolikus jelenlét erősödött a szabad királyi városok vezetésében. A folyamat jelentős pontja volt a Wesselényi-összeesküvés elbukása. Bár az összeesküvés kezdeményezői a katolikus arisztokráciából kerültek ki, legfőbb bűnbaknak protestáns lelkészeket és tanítókat állítottak, amit csak megerősített az üldöztetések elől főként Erdélyben és a Hódoltság területén bujdosók támadása 1672-ben, felső-magyarországi célpontok ellen. A főleg végvári katonákból, lelkészekből és protestáns nemesekből álló, eredetileg körülbelül nyolcszáz fős csapatot az Oszmán Birodalom támogatta: csatlakozott hozzájuk ötszáz török lovas is, illetve tömegesen hajdúk, végvári vitézek és parasztok is. 

Az események hatására Szelepcsényi György esztergomi érsek a bécsi udvar fokozatosan növekvő támogatása mellett 1674. március 5-ére nagyszabású pert készített elő Pozsonyban, amellyel a hazai protestantizmus felszámolását célozta. A per során, amely 1674. április 4-ig tartott, válogatás és bizonyítékok nélkül, koholt vádak alapján több mint hétszáz embert idéztek bíróság elé az ország minden pontjáról. Közülük mintegy háromszáz fő – főként a Dunántúlról és a Felvidékről – vett részt a pozsonyi tárgyaláson, ahol a halálos ítélet alól az alábbi feltételekkel menekülhettek meg: önkéntes száműzetéssel; a katolikus vallásra való áttéréssel; vagy lelkészi állásukról és hivatásukról való lemondással. Akik kitartottak a hitük mellett, azokat a környező várak tömlöceibe szállították. Végül negyvenkét foglyot a várbörtön embertelen körülményei és a hosszú kínzások sem tudtak megtörni.

I. Lipót időközben a halálos ítéletet gályarabságra módosította, így a továbbra is ellenálló negyvenkét rabot gyalogosan hajtották Triesztig, ahonnan hajón érkeztek Nápolyba, majd a közülük életben maradt harminckét főt eladták gályarabnak 1675. március 10-én, egy évvel a pozsonyi per után. Az esemény híre Európa protestáns országaiba is eljutott, gyűjtést rendeztek a váltságdíjukra, majd a tárgyalássorozatok és a bécsi udvarra nehezedő nemzetközi politikai nyomás hatásának köszönhetően lehetővé vált a kiszabadításuk. A fejenkénti 100 talléros váltságdíjat a bécsi holland nagykövet fizette ki, a még életben maradt rabokat pedig a holland nemzeti hős, Michiel de Ruyter admirális szabadította ki, és szállította el a hajóhadával 1676. február 12-én. A huszonhat túlélőt összesen tizennégy holland hajóra osztották szét, ahol a flotta lelkészei foglalkoztak lelki gondozásukkal. 

A túlélők közül többen írásban emlékeztek meg a velük történtekről, egyesek levelekben tájékoztatták kortársaikat, míg mások összefoglaló jellegű írásokban számoltak be szenvedéseikről és megszabadulásukról; sokan közülük visszatérve Magyarországra folytatták eredeti hivatásukat iskolákban, gyülekezeteknél, újra hirdették Isten igéjét, kifejezték hitüket Benne, ragaszkodásukat Hozzá, amelyet a rabság és a méltánytalanság borzalmai sem tudtak megtörni. Történetük nem csak a protestánsoknak példa.