„Koszorús költőnk” születésének bicentenáriuma alkalmából számos irodalomtörténeti ismertetés, történelmi méltatás lát napvilágot személyéről és munkásságáról, amelyekben vélelmezhetően csak megemlítik katonai pályafutását, (...)

(...) holott költeményeinek sorát írta egyenruhában és már 1846 végén megénekelte saját hősi halálát az Egy gondolat bánt engemet című versében, 1848-ban pedig letette a lantot, hogy szablyát kössön az oldalára. 

A ’48-as honvédsereg őrnagyaként Petőfi Sándor ismerte a katonai mesterség alapfortélyait, hiszen a heves vérmérsékletű poéta – korát elhazudva – 16 esztendősen – 1839. szeptember 6-án Sopronban öltötte fel magára a császár kabátját. A magyarországi hadkiegészítésű acélzöld hajtókás, sárga gombos császári-királyi 48. Gollner-sorgyalogezred állományában katonáskodott, ám gyakori betegeskedése („Gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajra és szívtágulásra”[1]) miatt 1841. február 28-án orvosi felülvizsgálatát követően elbocsátották a szolgálatból, obsitja szerint „tisztességesen és becsületesen szolgált”.[2] Természetesen rekruta korából is maradtak fent versei, így a Toborzó, a Bucsú, a Triolett, az Első szerelem, a Galga partihoz, a Honvágy, A Dráván, az Álom, a Kuruttyó, A visszatért és Az őrágyhoz, de későbbi verseiben is említést tett katonaidejéről, mint például a Katonaélet és a Szobámban című költeményeiben.

Tény és való, Petőfi Sándor költőnek és lapszerkesztőnek nem tartozott erényei közé a katonai regulák betartása, amelynek eredményeként 1849-ben többször is leköszönt a honvédseregben kapott tiszti rendfokozatáról.

Még a forradalmi napokban, 1848. március idusa után választották meg nemzetőr századosnak Pesten, aztán – a márciusi ifjak többségéhez hasonlóan – a haza hívó szavára október 1-jén beállt a magyar trikolór alá és a debreceni 28. honvédzászlóalj századosává nevezték ki, s a zászlóalj 2. századának parancsnokságát vette át (Érdemes megemlíteni, hogy e debreceni csapattest az előírt világoskék színű helyett szürke nadrágot kapott, amiért a bakahumor csak „egér-zászlóalj” néven emlegette). Ezen időszakból származnak A székelyekhez és A vén zászlótartó című költeményei. Csapatteste a Délvidékre vonult el, de Petőfi kétségbeesetten próbált szabadságot kérni, hogy családját biztonságba helyezze. Hosszadalmas huzavonát követően illetmény nélküli szabadságot kapott, egészen 1849. február 1-jéig. A Bucsú és a Csatadal mellett ekkor írta A nagyszombati csata, a Vesztett csaták, csufos futások!, a Buda várán ujra német zászló! és az Európa csendes, újra csendes című verseit.

Nem akart kimaradni a hon védelméből, így január 17-én saját kérésére áthelyezték az Erdélyi hadsereg állományába, s futárként indult el Erdélybe. Január 25-én Szelindeken csatlakozott a hadsereg törzskarához. A poéta és Józef Bem vezérőrnagy találkozásáról egy korabeli beszámoló így tudósított: „Az ősz vezér előtt állva és tőle szívélyes fogadtatásban részesülve, e szavakat mondotta neki:

– Tábornokom. Kardomat a rendelkezésedre bocsájtom.

– Ezzel nem érem be – szakította félbe a beszélőt Bem. – Nekem a szíved kell.

És az őket körülvevők nem kis ámulatára, kik egy pillanatra se gondolták volna, hogy a hallgatag, zord katona ily érzelem-megnyilvánulásra képes, szívélyesen megölelték egymást.”[3] Barátságuk innentől datálható. A lengyel tábornok Petőfit „fiának” hívta, a költő pedig „atyjának” szólította ősz vezérét.

Bem február 8-án Debrecenbe küldte Petőfit, mint futárt (ekkor írta meg Négy nap dörgött az ágyu… című versét). Jelentkezett pacséri Mészáros Lázár altábornagy hadügyminiszternél, aki igencsak meglepődött, amikor a költő kávébarna honvédtiszti atillájára „petőfisen” kihajtott inggallérral, nyakravaló és kard nélkül jelent meg nála. Jótékonyan megfeddte Petőfit, aki másodszorra is hasonló öltözékben jelent meg, amit a több évtizedes katonai drillhez szokott Mészáros már nem nézett jó szemmel. Az ügy eredménye ismeretes, hiszen Petőfi február 17-én nyilvánosan köszönt le rangjáról: „Megfontoltam a’ dolgot, mellyért tegnap magához hivatott Ön, s’ annak következtében jelentem, hogy kapitányi egyenruhámat levetettem, miután azt nyakravaló nélkül egyáltaljában nem lehet viselni, s’ miután a’ nyakravalónemhordás végett több leczkéztetést, vagy pláne kényszerítést nincs kedvem tűrni. Én tettem már annyi szolgálatot a’ hazának, hogy nekem meg lehetne azt engedni, hogy a’ hazát nyakravaló nélkül védhessem; ha Önöknek máskép tetszik, ám legyen meg az Önök akarata. Egyébiránt: Önök letéphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot... teljesíteni fogom hazafiúi kötelességemet, egyszerű polgári öltözetben mint közkatona, csak arra bátorkodom Önöket figyelmeztetni, ne iparkodjanak a honvéd-egyenruhából kirázni az ollyan tiszteket, kik minden erejükkel arra törekszenek, hogy e’ ruhának elveszített becsületét visszaszerezzék, mert az illyen emberek ugy is nem nagy számmal vannak. Különben maradok Hadügyminiszter Úrnak polgártársa – Petőfi Sándor.”[4]

Azután vitriolba mártotta tollát, és február 18–20. között Debrecenben megírta gunyoros hangvételű Nyakravaló című költeményét, holott katonaviselt emberként tisztában kellett lennie azon igazsággal, miszerint minden hadsereg – mégha forradalmi is – alapja a rend, a fegyelem és az előírások feltétel nélküli betartása.

Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat?

            Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez!

Honszeretet, bátorság s más, mind kófic: az a fő

            A katonában, hogy nyakravalója legyen.

Mészáros Lázár, akitől én ezt tanulám, s ő

            Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló,

Mert hisz az ő hada, mely hősleg megfutamúlt volt,

            Egytül-egyig mind, mind nyakravalóba' vala.

Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül...

            Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló!

A fenti esetről a kóficnak titulált Mészáros hadügyér emlékirataiban is olvashatunk: „Debrecenben történt Petőfivel, eredeti nagy költőnkkel is ösmert bajom, kit az egyenruhai szabály ellenére nyakravaló nélküli megjelenéséért saját verseivel figyelmeztettem, kinek mivel az »à la Hamlet divat« elnevezés nem tetszett, — goromba kifejezéssel nyilvánítá megvetését s honvéd-ruhájunak [sic!] és honvéd tisztnek többé nem akart ismertetni. E goromba levele sajtó útján nyilváníttatott, mire Petőfi, beléesvén szokott szerepébe, egy jó satyrát irt a hadügy ér ellen, melyen jót kacagtam s melyet a becstelenitett honvéd-tisztek is jónak találtak. És ez szép volt, s még szebb volt az, hogy Bem őt ezért őrnagygyá nevezé ki.”[5]

Nyughatatlan természete ismét Erdélybe sodorta, Kossuth futáraként. Március elején Medgyesen jelentkezett Bemnél, aki visszaadta századosi sarzsiját és április 8-án mellére tűzte a magyar katonai érdemjel 3. osztályát (Ezen időszakból származnak alábbi versei: Csatában, Bizony mondom, hogy győz most a magyar…, Péter bátya, Az erdélyi hadsereg, Ki gondolná, ki mondaná…, Vajdahunyadon, A székelyek). Bem május 3-án őrnaggyá léptette elő: „Százados urat jó szolgálatjáért, ’s az ellenség előtt kitüntetett bátorságáért kinevezem ezennel őrnaggyá, ’s ezen kineveztetést egyszersmind a’ Kormányhoz megerősités végett feljelentem. – Rangja Május 1-től kezdődik ’s továbbra is segédtisztem leend.”[6]

Petőfi őrnagy újabb futárszolgálattal bízatott meg. Hivatalos iratokat kellett Debrecenbe vinnie, valamint a magyar táborba került, ismeretlen eredetű nyersaranyat. Ezen útja is úgy végződött, mint februárban: leköszönt rangjáról. Ennek hátterében az állt, hogy a Görgei Artúr tábornok hadügyminisztert helyettesítő Klapka György vezérőrnagy felelősségre vonta a Bem által írt, tábornoktársát, gróf Vécsey Károlyt elmarasztaló levél közreadásáért és őrnagyi rangjának jogtalan használata miatt. Az eldurvult vitát azzal zárta le Klapka, hogy elrendelte az ügy kivizsgálását, amelynek lezárultáig Petőfinek Debrecenben kellett maradnia. Erre Petőfiben felbuzdult a hév, megint sutba vágta sarzsiját és sértetten leköszönt. Afférjukat rímbe is szedte (Egy goromba tábornokhoz), majd fogta magát és „szabad polgárként” családjával Pestre utazott beteg édesanyját felkeresni, de arra még volt gondja, hogy Szolnokon levelet írjon Klapkának, amelyben nemes egyszerűséggel megfenyegette a tábornokot az őt ért sérelem miatt és sorait így zárta: „Uram! Ezek olyan dolgok, amelyekért békés időben személyes elégtételre hívtam volna s tán lelőttem volna Önt, mint a verebet.”[7] Uniformisban kereste fel a budai várat ostromló honvédsereg főhadiszállását, ahol Klapkával találkozott – vesztére. Összezördülésük úgy végződött, hogy Klapka lefogatta és a budai Óra-villa egyik szobájába csukatta. „Klapka Petőfit bezáratta, de mivel annyát betegnek jelenté, Görgei Klapkának megírta, hogy most eressze el. Istenem, istenem, hogy az embereknek mindég kell veszekedniök. De mi a manónak is jött ide Petőfi?”[8] – tájékoztatta az esetről Ludvigh János kormánybiztos Kossuthot.

Május 28-án Nagyszalontán újfent bejelentette leköszönését – megjelentetve azt a Közlöny hasábjain –, amelyet június 28-án a Hadügyminisztérium elfogadott és minden további szolgálat alól felmentett. Úgy tűnt, Petőfi végleg szakított a hadsereggel, bár június-július folyamán írta meg A huszár, A honvéd, a Föl a szent háborúra! és a Szörnyű idő… című verseit.

Az orosz intervenció hírét véve július derekán Bemhez sietett, aki maga kérte, hogy Petőfi csatlakozzék hozzá. Az erdélyi harcok forgatagában július 25-én a háromszéki Bereckben érte utol Moldvából visszatérő vezérét. Visszakapta segédtiszti beosztását, és július 30-án – Bem tilalma ellenére – civil ruhában, fegyvertelenül, tényleges beosztás nélkül ő is követte a sereget Segesvár és a végzete felé…

Holtteste sosem került elő, de a nemzeti emlékezet és a hazai történettudomány úgy tartja számon, hogy a szabadságharc költője az 1849. július 31-i segesvári ütközetben esett el a „harc mezején”.

[1] Közli: Kedves Gyula – Ratzky Rita: Csataterek Petőfije. Dokumentumok, Petőfi-művek hadtörténeti és irodalomtörténeti-poétikai elemzésekkel. Timp Kiadó, Budapest, 2009. (A továbbiakban: Kedves–Ratzky 2009) 23.

[2] Közli: Kedves–Ratzky 2009, 23.

[3] Közli: Kovács István: Bem tábornok. Az örök remények hőse. Magyar Napló, Budapest, 2014. 159.

[4] Közli: Kedves–Ratzky 2009, 97.

[5] Mészáros Lázár emlékiratai. Az eredeti köziratokból közrebocsátja Szokoly Viktor. I–II. Ráth Mór, Pest, 1867. II. (1849) 172.

[6] Közli: Kedves–Ratzky 2009, 139.

[7] Közli: Kedves–Ratzky 2009, 143.

[8] Közli: Kedves–Ratzky 2009, 146.