Lénárd Sándor (1910. március 9. – 1972. április 13.) a XX. századi magyar kultúrtörténet egyik legkülönösebb egyénisége volt, akiről mindenképp fontos megemlékezni halálának 50. évfordulóján azért is, hogy életműve jobban belekerüljön a köztudatba

(...) de különösen azért, mert egy olyan kérdésre segít válaszolni, amely a sok helyütt szórványban élő, hazájától elszakított magyarság számára különösen fontos: lehetséges-e a nemzetet, a magyar értékeket gyarapító életművet alkotni a magyarság nyelvi és társadalmi közösségéből kiszakadva, messze idegenben? Lénárd sorsa azt mutatja: bár nehéz körülmények közt és sok küzdelem árán, de lehet, sőt az is, hogy így szerezzünk megbecsülést a magyarságnak az azt szinte egyáltalán nem ismerő idegen közegben.

Még különösebb, hogy Lénárd Sándorban a magyar identitástudat minden bizonnyal éppen külföldön, felnőtt fejjel erősödött meg. Német–magyar kétnyelvű családban született, apja fiatalon került Magyarországra, s bár itt talált igazi hazára, mégis elhagyni kényszerült Magyarországot – pontosan nem tudjuk, miért, de bizonyára a trianoni tragédiával összefüggésben. Az ugyanis nem teljesen ismeretes, 1918–20 közt hol élt a család, de az biztos, hogy 1919-ben a családfő Fiuméban dolgozott. 1920-tól viszont Bécsben élnek, Lénárd Sándor itt nő fel, és a 2. világháborúig úgy tűnik, osztrákként fogja életét élni (bár többször látogatott haza Magyarországra). Ráadásul nem is különösebben jelentős személyiségként: a két háború közti időszak jellegzetes kallódó értelmiségijének látszik, aki semmiben nem tud kiemelkedni. Bár elvégzi az orvosi egyetemet, ismeretlen okból nem diplomázik le; bár kiváló képességekről tesz tanúbizonyságot irodalom, zene, klasszika-filológia terén is, sem íróként, sem zenészként, sem klasszika-filológusként nem tűnik fel. Anyanyelvi magyartudását azonban nem veszti el, amiben bizonyára része van természettől kapott különös tehetségének (később állítólag tizenhárom nyelven beszélt, legalább négyen anyanyelvi szinten), és élete végéig magyar állampolgár maradt.

Az Anschluss után Bécsből Olaszországba, Rómába menekült, ahol 14 évig élt – mivel csak egy háromhónapos beutazási vízuma volt, és magyar iratai rég lejártak, lényegében illegálisan. Rendkívüli találékonysága mellett a római magyarok segítsége tette lehetővé, hogy így is túléljen, és így került újra intenzív kapcsolatba a magyar kultúrával – Rómában a magyar szellemi élet kiválóságaival is ismeretségbe és barátságba került, és ettől kezdve akárhová került, a magyar szórvány szellemi tekintélyei között volt. Íróként azonban ekkor még németül és olaszul alkotott.

Azon nem nagyon lehet csodálkoznunk, hogy 1945 után sem Magyarországra, sem Bécsbe nem kívánt hazatelepülni, annál meglepőbb, hogy 1952-ben családostól Brazíliába költözött és élete végéig ott maradt, de ott is a világtól egyre távolibb, egyre kisebb településekre húzódott. Ebben minden bizonnyal eleve magányhoz vonzódó, visszahúzódó természete és az Olaszországban megszokott állandó bujkálás kényszere is szerepet játszott.

Magyar irodalmi műveket Brazíliában kezdett alkotni, de Magyarországon csak élete utolsó öt évében jelentek meg kötetei; legismertebb művei félig-meddig önéletrajzi jellegű elbeszélések, félig-meddig kultúrtörténeti esszék, ez a különös műfaj népszerű is lett, de az irodalmi értéken túl a számunkra ismeretlen és sokszor megismerhetetlen kultúrákat is tudta közvetíteni felénk. A nyugati magyar irodalom egyik jelentős alkotójának tekinthetjük, és főműve, a Völgy a világ végén (Budapest, 1967), az anyanyelv és a magyar haza közösségéből kiszakadt honfitársaink életsorsának nagy költői erejű dokumentuma. Világhírű természetesen nem magyar íróként lett, hanem félig-meddig klasszika-filológusi munkával, egy egészen különleges, kezdetben mindenkinek csak őrült hobbinak tűnő területen: a modern világirodalom latinra fordításával. Legnagyobb sikere a Micimackó lefordításának volt, amelyet először egyedül egy brazíliai magyar kiadó, Landy Dezső mert vállalni, összesen 110 példányban jelent meg 1956-ban – majd két év múlva kapta fel a hír, és ekkor már nagy amerikai kiadók sokszázezres példányszámban tudták terjeszteni. A magyar kiadónak „természetesen” semmi haszna nem lett a könyvből, a különös gondolkodású magyar író nevét azonban az egész világ megismerte, és elmondhatjuk, hogy a mai napig nagy megbecsülést szerzett a magyar nemzetnek a föld minden országában azok között, akik még tanulnak latinul.