Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásakor a központi hatalmakkal különbékére kényszerült Románia újból mozgósított és 1918. november 9-én hadat üzent Németországnak.

A francia segítséggel valamelyest felfegyverzett, mezítlábas román királyi hadsereg az antant jóváhagyásával nyugati expanzióba kezdett, így lett a megalázott vesztesből a Nagy Háború egyik legnagyobb területrablója, nagyhatalmi bábáskodással ekkor látott neki az általa vízionált Nagy-Románia összetákolásához.

A pacifista és baloldali eszméket hirdető, dilettáns Károlyi-kormány forradalmi tébolyba taszította Magyarországot, és területeit puskalövés nélkül adta fel a zsákmányra éhes szomszédainak. Szétverte hadseregét, és bár érvényben volt a padovai fegyverszünet, 1918. november 13-án teljesen feleslegesen aláírta a belgrádi konvenciót, amely Magyarország déli határán húzott demarkációs vonalat a Nagy Szamos–Beszterce–Maros–Mecsek–Dráva mentén. A belgrádi katonai konvencióból azonban kimaradtak a csehek, hiszen „csak a románokkal és a dél-szlávokkal szemben állapított meg demarkácionális vonalat, amelynek révén azok területi igényei, még pedig a dél-szlávoké teljesen, a románoké csak részben nyert kielégítést, mert utóbbiak szíve-vágya, mint tudjuk titokban egészen a Tiszáig kalandozott. (…) De ha a belgrádi fegyverszüneti szerződés nem szabott meg a csehekre nézve demarkációs vonalat, erre tulajdonképpen nem is volt szükség, mert hiszen meg volt az már állapítva a páduai fegyverszüneti egyezmény által: a régi magyar országhatár! Csakhogy ez persze sehogy sem tetszett a cseheknek.”[1] – állapította meg doberdói Breit József nyugállományú altábornagy. A csehek ezért fegyverrel akartak magyar területeket elvenni, amihez decemberben szolgáltatott az antant klauzulát az első és második Vix-jegyzékben. 

A csehszlovák legendárium úgy tartja, hogy 1918–1919-ben a csehszlovák hadsereg szállta meg a Felvidéket és tette Csehország gyarmatává Kárpátaljával együtt. A valóságban e műveletben olasz reguláris, cseh félreguláris és szlovák irreguláris csapatok vettek részt, azonban a „csehszlovákosítást” 1919-ben a csehszlovák hadsereg hajtotta végre, inváziójának első időszaka inkább közigazgatási művelet, semmint hadjárat volt.

„A csehek bevonulását tót lakta Felvidékünkre széleskörű propaganda előzte meg. Ez volt a leghatékonyabb fegyverük. Ezért nem is volt szükségük nagyobb előre, mert a talaj már mindenütt elő volt készítve jól fizetett és jó állásokra éhes agitátoraik által.”[2] – olvashatjuk Breit tábornok munkájában. A Felvidék bekebelezéséhez a cseheknek a propaganda mellett katonákra is szükségük volt, mivel a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács október 30-án hiába döntött az unióról, ahhoz nem csatlakoztak tömegével a törvényhatóságok és az ottani reguláris alakulatok.

A Csehszlovák Nemzeti Bizottság november 2-án elhatározta, hogy a szervezés alatt álló haderejét azonmód beveti az általa követelt magyar területek elfoglalására, hogy ezzel is jogalapot teremtsen országépítése számára. Ezen a napon vette kezdetét a cseh invázió: a kremsieri 25. landwehr gyalogezred tartalékzászlóaljának önkéntesei – 11 tiszt és 120 baka – Ripka főhadnagy vezetésével Hodonín felől betörtek az északi határon, elfoglalva Holicsot és Egbellt. E csapattest két nap múlva felvette a Szlovák Légió nevet, megszállta Malackát, november 6-án Szakolcát, november 7-én pedig Alois Hanačik csendőr alezredes 200 csendőrrel és Frobdák zászlós 60 katonával Nagyszombatot, amelyet 400 magyar katona adott át harc nélkül. Mindez arra ösztönözte a prágai csehszlovák ideiglenes kormányt, hogy november 8-án parancsot adjon a Felvidék megszállására, célként tűzve ki a Duna–Vác–Gyöngyös–Miskolc–Tokaj–Csap–Máramarossziget–Verecke vonal elérését. A Vlára-szorosnál a cseh 1. önkéntes ezred III. (másutt: I.) zászlóalja betört Trencsén vármegyébe, amellyel Sasvár környékén a pozsonyi magyar karhatalom vette fel a harcérintkezést, november 10-én Trencsénbe 600 cseh katona vonult be, s az előrenyomulás folytatódott a Vág völgyében, cseh kézbe került Vágújhely, Illava és Puhó. Közben a Szlovák Légió a dévénytói vasútállomást támadta meg és egy cseh csendőrszázad Szenicére vonult be. A Szlovák Légió kérészéletűnek bizonyult, ugyanis Prága utasítására a kremsieri 25-ösöket a cseh 1. önkéntes ezredbe osztották be. Az expedíciós csapatok vezetése céljából november 10-én a morvaországi Uherské Hradištéban alakult meg a Szlovákiai Csehszlovák Katonai Parancsokság, élén Jozef Štik vezérőrnaggyal, őt november 15-én František Schöbl ezredes, december 25-től pedig Luigi Piccione olasz tábornok váltotta fel, aki korábban az olaszországi Csehszlovák Légió parancsnoka, majd a csehszlovákiai olasz katonai misszió vezetője volt. Bohumín felől egy másik cseh hadoszlop (ami egy gyalogos és egy géppuskás századból, más tudósítások szerint a cseh 1. önkéntes ezred II. zászlóaljából, valamint Prága egykori háziezredének, a császári és királyi 28. gyalogezred két századából állt) is magyar földre lépett azzal a céllal, hogy Zsolnát és Kassát birtokba véve a kezébe kerüljön az ottani vasútvonal. Ezen csoportosítás a Jablunkai-hágón keresztül vonult a Kisuca völgyében, november 11-én Csacát, november 12-én Zsolnát és Ruttkát szállta meg, míg a szemben álló magyar csapatok Rózsahegyre visszakoztak. A csehek Turócszentmártonba is be akartak vonulni, de ezt a Szlovák Nemzeti Tanács helybeli nemzeti gárdája fegyverrel akadályozta meg és Ruttkáig kergette a betolakodókat. 

A cseh és a magyar fél közötti első komolyabb fegyveres összetűzésre november 12-én került sor a kralováni alagút nyugati bejáratánál, ahol a kassai 9. honvéd gyalogezred 80 honvédje négy napon keresztül tartotta magát. A magyarok végül ellentámadásba lendültek, november 13-án Nagyszombatból kergették ki a cseheket, ahová 200–250 magyar katona vonult be rezesbanda kíséretében, majd két nappal később a kouffheimi Magerl Károly ezredes parancsnoksága alatti két zólyomi karhatalmi század (egy géppuskás és egy gyalogos század) utcai harcok árán vette vissza Zsolnát és Ruttkát, a pozsonyi karhatalom pedig a határon túlra űzte vissza a cseheket. Ezen a napon Késmárkon gyűltek össze a szepességi szászok, és a derék cipszerek kijelentették, hogy az önrendelkezési elv alapján Magyarországhoz és nem Csehszlovákiához akarnak tartozni. November Zsolna mellett Csaca is felszabadult, a cseh betolakodók a morvaországi Ostraváig vonultak vissza.

Popély Gyula rámutatott arra, hogy „a Felvidékre betörő cseh csapatok harci értéke aránylag csekély volt. Többnyire csak csendőrökkel kiegészített önkéntes vállalkozókból, szokolistákból és a felbomlóban lévő közös hadsereg szökött cseh katonáiból állították össze őket. Sajnos, magyar részről kezdetben semmilyen ellenállásba nem ütköztek. Pedig az országban uralkodó általános fejetlenség ellenére volt azért annyi szervezett katonai erő, amely képes lett volna sikeresen feltartóztatni a beszivárgó – vagy helyenként szervezetten bevonuló – cseh fegyveres csapatokat. Károlyiék azonban elmulasztották megszervezni a nemzeti önvédelmet, sőt a helyi spontán kezdeményezéseket ők maguk fogták vissza. A magyar társadalom és a nemzetileg elkötelezett sajtó lázasan sürgette az országhatárok biztosítását a szomszédok területrabló akcióival szemben – helyenként az erre vállalkozó katonai és karhatalmi különítmények szerveződése is elkezdődött –, Károlyi pacifista kormánya azonban alkalmatlan volt egy honmentő fegyveres önvédelem megszervezésére. Magyar–cseh viszonylatban történt egy-két bátortalan látszatintézkedés, de mivel erre mind Prágában, mind Párizsban felmordultak, a magyar kormány azonnal visszavonulót fújt ezen a területen is. Igaz, ezek az intézkedések kissé felbosszantották a cseheket, de a kormány a teljes fegyveres konfrontációt a Felvidék megvédése érdekében nem volt hajlandó vállalni.”[3]

A Felvidékre első ízben betört csehek nem keltettek jó benyomást, raboltak, fosztogattak és a polgári lakosságot terrorizálták. Még a csehszlovák érzelmű Ivan Hálek zsolnai orvos is elismerte, hogy „ez egy minden fegyelemnek híjával lévő csőcselék volt, és az egész környéken rossz benyomást keltett, hogy a lakosság határozottan csehellenes hangulatúvá vált.”[4] Vavro Šrobár kénytelen volt Csaca esetében megjegyezni, hogy a „cseh katonaság itt nagyon ocsmányul viselkedett.”[5]

Fiaskójukat követően a csehek rendezték kötelékeiket, majd újabb expanziójuk november 22-én indult meg – összehangolva a román hadsereg erdélyi támadásával – a Dévénytó–Stomfa–Malacka–Jablonkai alagút–Miava–Brunóc–Vágújhely–Trencsén–Bán–Illava–Puhó vonalról, de ekkor már könnyű dolguk volt, ugyanis a Károlyi-kormány intézkedései addigra a magyar karhatalom felbomlásához vezettek. Breit József altábornagy ezen időszakról írta: „A tót lakta felvidéken fellépett cseh csapatok eleinte szokolistákból, önkéntes alakulásokból, valamint propaganda útján toborzott tót katonákból és nemzetőrökből állottak. Ezeknek a megszállt magyar területen levő első csapatoknak a létszáma december elején (...) nem volt több körülbelül 4000 embernél, egy-két lovas századnál és egy-két ütegnél. E csapatok támogatására a cseh kormány a cseh forradalom után nyomban megszervezett egy cseh gyalogezredet és egy cseh tüzérezredet irányított [a] Vág völgyébe. Eközben Prágában a 28., Brünnben a 49. volt cs.[ászári] és kir.[ályi] gyalogezredet állították fel, s előbbit Trencsénbe, utóbbit Malackára irányították. A vágvölgyi tót lakosságból Trencsénben a volt 15. honvéd és a volt cs. és kir. 71. gyalogezredet állították fel. Ez az öt gyalog- és tüzérezred akként vette birtokába a Vág völgyét, hogy egyes vasúti- és útgócpontokra erősebb különítményeket toltak előre, melyek azután vagy gyalog vagy vasúton páncélvonatok fedezete alatt meglepően tovább előre tolattak. Közben mindenütt túszokat szedtek s azokat Brünnbe hurcolták el. Felvidéki tót lakosságunk eleinte mit sem akart tudni a Magyarországtól való elszakadásról, de az a kedvező hangulat és a cseh agitátorok befolyása alatt és a saját katonaság fegyelmezetlensége következtében hamarosan megváltozott. Így történt, hogy egyes városok és falvak melegen üdvözölték, sőt be is hívták a cseheket, akik a megszállott vidékeken nyomban hozzáláttak a cseh–tót közigazgatási rendszer kiépítéséhez, mi végből az országba betört katonaságot egész sereg cseh hivatalnoki kar követte. Így jutottak a csehek aránylag könnyűszerrel, gyönge erőkkel, rendszeresen megszervezett katonaság nélkül, jóformán csak a propaganda fegyverével, óriási előnyökhöz. Bár a betörésre és a terjeszkedésre sem a páduai, sem a belgrádi fegyverszüneti szerződés nem jogosította fel őket, egyszerűen fait accompli-t teremtettek és a helyzetet az antantnak szóló jelentéseikben valószínűleg úgy világították meg, hogy a tót lakta felvidék a »népek önrendelkezési jogán« hozzájuk csatlakozott, a magyar közigazgatási közegek helyüket elhagyták, a hadsereg fegyelmezetlen, a rendet fenntartani nem képes, ennek folytán a cseh csapatok által való megszállás már a bolsevista üzelmekre való tekintettel is sürgősen szükséges. Az antant sajnos, elhitte mindezeket a híreszteléseket és némi tétovázás után nemcsak igazat, hanem jogot is adott a cseheknek, hogy az általuk kijelölt területekre benyomuljanak (...)”[6]

Incze Kálmán munkáját idézve: „A felvidéki szlovák lakosság eleinte semmit sem akart tudni a Magyarországtól való elszakadásról, a híres turócszentmártoni gyűlés csak egy szélsőséges politikai árnyalat kívánságát fejezte ki. A szlovákok hangulata azonban a cseh agitátorok befolyása alatt, a magyar katonaság fegyelmezetlensége miatt hamarosan megváltozott, s ennek következtében több felvidéki város és megye melegen üdvözölte a cseheket, sőt be is hívta őket. Bár a cseh betörésre és a Felvidék elfoglalására sem a padovai, sem a belgrádi fegyverszüneti szerződések a cseheket nem jogosították fel, azonban ők a népek önrendelkezési jogának ürügye alatt mégis betörtek Felsőmagyarországba. Egyben azt hozták fel ürügyül, hogy kötelességük gátat vetni a bolsevizmus terjedésének és a Felvidék békés lakosságát a magyar hadsereg túlkapásaitól és a közigazgatás zaklatásaitól megvédeni. Az antant vezető körei kezdetben elzárkóztak e kérés előtt, azonban csakhamar jogot adtak a cseheknek Felsőmagyarország megszállására »az európai kultúra és szabadság érdekében, a népek önrendelkezési joga alapján«.”[7]

Nagyszombat november 24-ének éjjelén jutott a csehek birtokába, miután Szenice felől egy oszlopuk lerohanta a várost. Pozsony irányába egy másik oszlopuk haladt, de november 28-án Ciffernél elakadt. Vágújhelyről a cseh zöm haladt dél felé a Vág folyó völgyében, november 29-én Verbót, Nagykosztolányt, Pöstyént elfoglalva. November 30-án Lipótvár is harc nélkül jutott a csehek birtokába, de a Bécs–Pozsony vasútvonal ekkor még nem került kezükbe, december 2-án a marcheggi hídnál megakadt támadásuk. December 3-án egy másik cseh oszlop Radosnát, Bánt, december 5-én Vágkeresztúrt és Nyitraszeget foglalta el. Az inváziós csapatok ekkor már a Dévénytó–Stomfa–Pernek–Nagyszombat–Galgóc–Vágújhely–Ölved–Trencsén–Vágbeszterce–Thurzófalva vonalon álltak. December 6-án Galgócot, Zsolnát, Csacát, december 7-én Ciffert, Ruttkát, december 10-én Turócszentmártont hódoltatták meg. Mivel a lakosság átmenetinek vélte a cseh–szlovák megszállást, békésen fogadták a „birodalomépítőket”, s ellenálló csoportok előbb Érsekújvár, aztán Deáki és Pered térségében kezdtek működni.

A románok sem tétlenkedtek, saját forrásaik szerint már november 10-én átlépték Gyergyótölgyesnél az ezeréves magyar határt. „November 13-ától 20-áig a románok a Felső Moldvából Erdélybe vezető 4 szorost (Tölgyes, Gyimes, Uz és Ojtoz) (…) gyenge oszlopokkal birtokba vették és e szorosok kijáratait különítményekkel megszállották, majd az Olt és a Felső Maros völgyébe járőröket toltak előre. Az ezekkel jött tisztek érintkezésbe léptek a román nemzeti tanácsokkal, akikkel egyetemben erős román propagandát fejtettek ki.”[8] – olvashatjuk Breit tábornoknál.

Az antant Keleti Hadseregének parancsnoka, Franchet d'Esperey tábornok november 16-án engedélyezte, hogy a románok előrenyomuljanak a belgrádi katonai konvencióban meghatározott demarkációs vonalig, ám erről Károlyiékat nem értesítette. Azonban a románok csak akkor mertek tovább nyomulni, miután a német Mackensen-seregcsoport visszavonult Romániából. A csehekkel egy időben, november 22-én kezdték meg expanziójukat, a román 6. és 7. gyaloghadosztály részei Gyergyótölgyesnél, Gyimesbükknél és Ojtoztelepnél hatoltak be Székelyföldre. Napok alatt elözönlötték a Felső-Maros és az Olt völgyét, november 24-én megszállták Csíkszeredát, Háromszék zömét, és egy zászlóaljuk Maroshévízig merészkedett előre. November 30-án Gyergyószentmiklóst és Szászrégent, december 2-án pedig Marosvásárhelyt érték el. Ekkor még engedélyt kértek, hogy átlépve a demarkációs vonalat, csapataikat az Arad–Dés–Kolozsvár–Máramarossziget–Nagybánya–Nagykároly–Nagyvárad–Szatmárnémeti vonalra zárkóztathassák fel. A békekonferencia ezt december 2-án távirati úton jóváhagyta azzal, hogy ezen döntést nem kell a magyarok tudomására hozni és „Románia elismertetett mint az entente szövetséges hatalma, és hadserege részt vesz a fegyverszüneti szerződésben megállapított területek megszállásában éppoly címen, mint az entente többi nemzetei.”[9]

Addigra a Székelyföld nagyrésze román impérium alá került – december 6-án Székelyudvarhely, december 10-én Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely –, a magyar csapatok pedig a Marosnál álltak. December első napjaiban a román 2. vadászhadosztály a Tömösi- és a Vöröstoronyi-szoroson keresztül jutott Dél-Erdélybe, megkezdte Brassó, Fogaras és Szeben vármegyék elfoglalását: december 5-én Brassóba, másnap Nagyszebenbe vonultak be.

December 1-jén – Károlyiék hallgatólagos beleegyezésével és támogatásával – a Gyulafehérvárra csődített erdélyi románok képviselői, az alkoholtól felbátorodva kimondták Erdély, Bihar, a Bánság és Máramaros Romániához való csatlakozását. Ugyanezen a napon reménysugár csillant az erdélyi magyarság számára, hiszen szentkereszthegyi Kratochvil Károly ezredes, az erdélyi katonai kerület parancsnoka Kolozsvárott hozzáfogott a Székely Hadosztály szervezéséhez, amely egyedüli erőként tartóztatta fel hónapokon át az Erdélybe betörő a románokat.

A cseh és a román területrablás ezzel korántsem ért véget, 1918 decemberében tovább folytatódott.

[1] Breit József, doberdói: A magyarországi 1918/19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története. In: Furkó Zoltán (szerk.): Vörös Háború. Filmkapu, Budapest, 2011. (A továbbiakban: Breit 2011) 119.

[2] Breit 2011, 116.

[3] Popély Gyula: Felvidék 1914–1920. Magyar Napló, Budapest, 2010. (A továbbiakban: Popély 2010) 178.

[4] Közli: Popély 2010, 180.

[5] Közli: Popély 2010, 181.

[6] Breit 2011, 117–118.

[7] Incze Kálmán, szárazajtai: Háborúk a Nagy Háború után. A béke háborúi. I–II. Franklin Társulat, Budapest, 1938. I. 26.

[8] Breit 2011, 126.

[9] Közli: Raffay Ernő: Erdély 1918–1919-ben. Második kiadás. JATE Könyvkiadó, Szeged, 1988. 197–198.; Szijj Jolán–Ravasz István (szerk.): Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs. Petit Real, Budapest, 2000. 155.