Napokkal a forradalom kirobbanása előtt szovjet katonai csapatmozgások kezdődtek a magyar–szovjet határ közelében, így a budapesti megmozdulások hírére azonnal bevethetőek voltak: már október 24-én hajnalban támadást intéztek a főváros ellen.

A lengyel események hatására a szovjetek Magyarországon is erődemonstrációra készültek, vagyis október 23-a a hadseregüket mozgósítás közben érte, így a budapesti megmozdulások hírére azonnal bevethetőek voltak: október 24-én hajnalban támadást intéztek a főváros ellen.

A magyar szabadságharcosok október 30-ig elkeseredett harcot vívtak a szovjet tankok és az államvédelmis karhatalmisták ellen Budapest utcáin, amelynek legtragikusabb napja október 25-e, a véres csütörtök volt. A rádió arról tudósított, hogy „a forradalmi bandákat lényegében” felszámolták, a kijárási tilalmat feloldották, és felszólították az embereket a munka felvételére. A hír hallatán spontán tüntetőcsoportok szerveződtek, akik a Kossuth tér felé vették az irányt. A több ezres tömegre váratlanul lövést adtak le, ezután elszabadult a pokol és a fegyvertelen embereket több irányból is tűz alá vették. A halálos áldozatok száma száz fölött volt, pontos adatokat mai napig nem ismerünk. A fegyveres harcok új erőre kaptak. A felkelők ellenállása végül kikényszerítette a politikai változásokat és az október 28-i fordulatot.

Az új „Nemzeti Kormány” október 28-án tette le az esküt. E testület a jelentős személyi változások ellenére sem tekinthető koalíciósnak, a miniszterek többsége az MDP reformista vonalához tartozott. A kormányváltás ugyanakkor fordulatot hozott, a miniszterelnök rádióbeszédében az eseményeket nemzeti demokratikus mozgalomnak minősítette, bejelentette, hogy azonnali tűzszünetet rendel el, és tárgyalásokat kezd a szovjet haderő teljes kivonásáról. Másnap közölte, Magyarország semleges államként ki akar lépni a Varsói Szerződésből és ehhez nemzetközi támogatást kér.

Október 28-án győzött a forradalom. A következő napon feloszlatták a kommunista terror gyűlölt szervezetét, az ÁVH-t, majd október 30-án Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszűnését, és a szovjetek is kivonták a csapataikat Budapestről. Ezt követően sorra alakultak a demokratikus pártok. November 1-jére az országban megindult a munka és megkezdődött a romok eltakarítása.

Mindeközben újabb haderő érkezett az országba és a szovjet csapatok megkezdték a katonailag fontos objektumok (pl. repülőterek) körülzárását. Míg Nagy Imre az ország semlegességét igyekezett elismertetni, Kádár Jánost november 1-jén titokban Moszkvába szállították és közölték vele a forradalom leverése utáni feladatait. November 2-án I. Sz. Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka berendezte főhadiszállását Szolnokon: a jelentősebb városokat bekerítve a szovjet hadsereg készenlétben állt, miközben a magyar kormány a csapatkivonásokról kezdeményezett és folytatott tárgyalásokat. November 3-án este a magyar haderő vezérkarának képviselőit, köztük Maléter Pál vezérezredest, a magyar kormány honvédelmi miniszterét a tököli szovjet bázisra hívták a tárgyalások folytatására. A szovjet titkosszolgálat letartóztatta a küldöttség tagjait, így november 4-én hajnalban a szovjet haderő a lefejezett magyar honvédelem ellen kezdte meg támadását. A Forgószél hadművelet megindítása után elkeseredett harcok folytak a főváros utcáin, november 11-re az utolsó szabadságharcos csoportot is felszámolták. Véres megtorlás kezdődött.

1956 novemberében Kádár János hiába határolódott el a sztálinista terror bűneitől, a munkástanácsokkal kudarcba fulladt egyezkedés nyilvánvalóvá tette: agresszióval tudja csak elnémítani az ellenállást. December elejétől újra sortüzek dördültek az ország több pontján. A szovjetek már november 4-e után megkezdték a letartóztatásokat, és a következő hetekben megszülettek a jogi megtorlás levezényléséhez szükséges rendeletek. Felállították a rögtön ítélő bíróságokat, gyorsított eljárást vezettek be, a halálbüntetés kiszabásának és végrehajthatóságának korhatárát leszállították 16 évre, visszaállították az internálás intézményét.

Az 1956-os forradalomban való részvételért elítéltek többségét nem politikai, hanem köztörvényes bűncselekményekben találták bűnösnek: a szabadságharcosok tiltott fegyverviselés, vagy emberölési kísérlet miatt álltak a bíróságok előtt. A köztörvényesítés célja a forradalom és a forradalmárok besározása volt. Mivel az 1963-as amnesztia rendelet csak a politikai foglyokra vonatkozott, a köztörvényes bűncselekményekért elítélt forradalmárok közül sokan még a hetvenes évek elején is börtönben ültek. A megtorlás áldozatainak száma máig ismeretlen. A fegyveres harcokban nagyjából kétezer ember vesztette életét, húszezren sebesültek meg. A végrehajtott halálos ítéletek száma 230 fölött van, ami az 1948/49-es szabadságharc utáni halálos ítéletek kétszerese, több mint húszezer embert börtönöztek be, közel ugyanennyi az internáltak száma. Kétszázezer magyar hagyta el a hazáját, és százezrek szenvedtek el valamilyen hátrányt az életük során, amiért ők vagy szüleik támogatták a forradalmat.