A vörös gróf és elvbarátai által kierőszakolt 1918. november 13-i belgrádi katonai konvencióban (...)

(...) megszabott magyar haderő felállítása során szerveződött a magyar néphadsereg hadrendje szerinti erdélyi 38. hadosztály, amely 1919. január 20-án vette fel a Székely Hadosztály elnevezést. E seregtest alapját képezte az erdélyi 38. honvéd gyaloghadosztály, amely az olasz hadszíntéren felmondta az engedelmességet és 1918. november 10-én elindult zárt kötelékben, hogy hazatérve, megvédje szülőföldje határait. E seregtest – amelynek fegyelmét addigra már kikezdte a forradalmi téboly –, valamint az erdélyi katonai kerület parancsnokává nevezték ki szentkereszthegyi Kratochvil Károly ezredest. Amikor december 1-jén a Gyulafehérvárra csődített, alkoholmámoros román delegációk kinyilvánították elszakadási akaratukat, Kolozsvárott épp megindult a hadosztály szervezése. A románok által már megszállt Székelyföldről érkeztek az önként jelentkezők, akikből létrehozták a Székely Zászlóaljat, majd az 1. Székely Ezredet, de a kötelékszervezésekhez a Nagy Háborút megjárt székely alakulatok keretét is felhasználták, így szolgált itt alantos tisztként az udvarhelyi 82-es „vasszékelyek” egyik tartalékos hadnagya, a később gyulafehérvári püspökké lett Márton Áron is. A katonák büszkén viselték sapkájukon a „SZÉKELYHADOSZTÁLY” feliratú, a székelyek Nap és Hold szimbólumát ábrázoló, pajzs alakú kék-arany zománcozású jelvényt.

„A hadosztály felállításának célja az volt, hogy az erdélyi magyarok és székelyek Magyarországhoz való ragaszkodását fegyverrel is bizonyítsuk. Erdélyi magyar és székely önkéntesekből, az elérhető helyőrségekben feltalálható hadianyagból, egyelőre három gyalogdandárból álló hadosztály megszervezését terveztük. (…) Kisebb alakulataink azonban már december közepén sikerrel szálltak szembe Tövisnél román nemzeti gárdistákkal.”[1] – írta visszaemlékezésében – az 1943. január–februári doni visszavonulás során hadtestét feloszlató – gróf Stomm Marcel altábornagy –, aki a Székely Hadosztály vezérkari tisztjeként szolgált századosi rendfokozatban, csakúgy, mint Jány Gusztáv vezérezredes – aki pedig a magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokaként volt Stomm felettese a Donnál.

Kétheti várakozás után a románok folytatták nyugati irányú előrenyomulásukat és december 24-én bevonultak Kolozsvárra. Erről Koréh Endre, a Székely Hadosztály tábori lelkésze a következőket írta: „Gyászos nap mindörökre Kolozsvár életében. Ma vonultak be Erdély szívébe, Kincses Kolozsvárra Mátyás és Bocskai szülővárosába az oláh hordák. (…) Rongyosak, mocskosak voltak. A hódító sereg legfeljebb hatszáz szalmakalapos, mezítlábas és bocskoros ember. Gherescu tábornok kezében nádbot, tisztjei kifestett képűek. A seregnek alig van fegyvere, négy rongyos ágyút hoznak, de töltényei nincsenek. Tüzérei fején ócska vasfazekak... Lelkünk gyűlölettel telik el e csürhe népséggel, és barátaival, a nyugati államokkal szemben. A természeti világban a parazitákat pusztítani szokták. Az antant hatalmasokká teszi őket!"[2]

A dr. Apáthy István erdélyi főkormánybiztos, valamint Henri Berthelot tábornok, a francia Dunai Hadsereg parancsnoka és az antant bukaresti katonai missziójának vezetője által december 31-én megkötött egyezmény egy időre gátat szabott a román területnyerésnek, hiszen az összecsapások elkerülése véget semleges övezetet hozott létre a Nagybánya–Kolozsvár–Déva–Maros vonalon. Balkáni mentalitásukból adódóan a románok sajátságosan értelmezték az egyezményt, ugyanis már 1919 januárjának derekán átlépték a Maros vonalát, ám január 14. és 20. között a seregtest Zilahnál, Cigányinál és Bánffyhunyadnál sikerrel harcolt ellenük. Január 24-én az ellenség elfoglalta az Erdélyi-szigethegységet, miáltal a történelmi Erdély román uralom alá került. Velük szemben a magyar csapatok a Técső–Szinérvéralja–Szilágysomlyó–Csucsa–Vaskóh–Maros vonalat tartották a Tisza torkolatáig. A számbeli fölényben lévő románok e vonalat nem tudták áttörni, ugyanis a székelyek, ahol csak tudták, lassították beszivárgásukat. Így került sor összecsapásokra Zilah, Zsibó, Cigányi és Bánffyhunyad térségében, sőt rövid időre (február 22–26.) még Zilahot visszafoglalták.

1919 márciusának elején Székely különítményre változott elnevezése – alakulatait pedig három dandárcsoportba (1., 21. és 24. Székely Csoport) sorolták –, ami abból eredt, hogy Belgrádban csupán hat gyalog- és két gyaloghadosztály felállítását engedélyezte az antant, de a különítmény elnevezés a valóságban egy rejtett, hetedik gyaloghadosztályt jelentett.

Még február 1-jén történt Szatmárnémetiben, hogy a székely legénység letette esküjét: „Mi székely katonák ünnepélyesen esküszünk, hogy a Magyar Köztársasághoz és alkotmányához és székely szülőhazánkhoz hűek leszünk, teljes függetlenségét megvédjük, a köztársasági kormánynak és az általa kinevezett minden elöljáróknak és feljebbvalónknak engedelmeskedünk, azokat tiszteletben tartjuk és védelmezzük, rendeleteiket és parancsaikat minden szolgálatban és minden körülmények között teljesítjük, alárendeltjeink minden ügyét szívünkön hordjuk, róluk gondoskodunk és minden erőnkkel a Magyar Köztársaság és abban a székely szülőhaza javát, szabadságát és haladását fogjuk szolgálni.”[3] Akkori zászlószentelésükön Károlyi gróf képviseletében Kossaczky László kormánybiztos „Nem, nem, soha!” jelmondattal ütötte be a zászlószeget, Nagy Pál ezredes, dandárparancsnok pedig kijelentette: „Nem székely ember az, aki nyugodtan tud aludni, pihenni, amíg a Székelyföld nem szabad!”[4] Ugyanő volt az, aki nem sokkal később Szatmárnémetiben, a hadosztály nevében üdvözölte a köztársasági elnököt, és emlékeztette arra, hogy a zászlószentelés alkalmával „Nem, nem, soha!” jelmondattal ütötték be képviseletében a zászlószeget, mire Károlyi válaszbeszédében a fegyveres honvédelem lehetőségét vetette fel, amelyben maga sem hitt, hiszen úgy vélte: „Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Slavonia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek és Pest- Pilis-Solt-Kiskún vármegyékből fog állani az ország, mire király leszek.”[5]

A Székely Hadosztály felszerelésével és utánpótlásával mindvégig gondok adódtak. Károlyi és Kun Béla elszabotálta utánpótlásukat, holott a 13 ezer fős hadosztály egyedüli intakt erőként tartóztatta fel hónapokon keresztül az Erdélybe betörő román királyi hadsereg csapatait, pedig „a ruházat és felszerelés felette hiányos volt. Így a tábori eszközök, – gyalogsági ásó, a sátorlap – tábori takaró, sőt a köpeny is sok embernél hiányzott. A lábbelik nagy része elhasznált volt. A lőszerkészlet csak néhány csatanapra volt elégséges.”[6]

A seregtest hadrendje szerint rendelkezett gyalogsággal, lovassággal, tüzérséggel, egy repülő századdal és két páncélvonattal (IV.a-b). Gyalogság: 21. és 24. székely gyalogezred, 33. székely vadász-gyalogezred, 4 ½ önálló székely zászlóalj, 3., 4. és 39. gyalogezred, valamint a Verbőczi Kálmán százados vezette Verbőczi-csoport (hadapródiskolásokból, csendőrökből, tiszti különítményekből és az erdélyi nemzetőrség részeiből felállított 13 önálló század). Összesen: 19 zászlóalj és 13 önálló század. Lovasság: 1. székely huszárosztály. Összesen: 1 huszárszázad. Tüzérség: 1. székely tábori tüzérezred, 1. székely tábori nehéztüzérezred, 1. székely hegyi tüzérosztály, 1., 21. és 24. székely csoport tüzérosztály, 132. tüzérek. Összesen: 16 üteg (68 löveg). Létszáma: 64 tiszt és 12.438 legényég, 993 ló.

Fernand Vix francia vezérkari alezredes, a budapesti antant-misszió vezetője március 20-án nyújtotta át a harmadik Vix-jegyzéket, amely keleten új demarkációs vonalat jelölt ki a Tisza–Vásárosnamény–Debrecen–Dévaványa–Gyoma–Orosháza–Hódmezővásárhely vonalon. Ezt még Károlyi is túlzásnak tartotta, megtagadta aláírását, leköszönt a Berinkey-kormánnyal együtt, átadva a hatalmat Kun Bélának és elvtársainak. A tanácskommün kikiáltása merőben új helyzetet teremtett, mire a románok a „magyarországi bolsevizmus letörését” hangoztatva folytatták előnyomulásukat. Berthelot tábornok túllépte hatáskörét és engedélyezte a románoknak, hogy megszállják a Vix-jegyzékben rögzített zóna keleti határát. Gheorghe Mărdărescu hadosztálytábornok meg sem várta a békekonferencia jóváhagyását, és csapatait, az 1. és 2. vadász-, a 6. és 7. gyalog-, illetve a 2. lovashadosztályt – mintegy 64 gyalogzászlóaljat, 28 lovasszázadot, 152 üteget, 2 műszaki zászlóaljat, 5 páncélvonatot és 3 repülőszázadot, kb. 50 ezer katonát – támadásra rendelte, miközben két, erdélyi románokból szervezett seregteste, a 16. és 18. gyaloghadosztály tartalékban maradt.

A bolsevik hatalomátvétel a Székely Hadosztályt sarokba szorította, amelynek parancsnoka és katonái e kritikus helyzetben Pogány József hadügyi népbiztos likvidálásától, sőt, még attól sem riadtak volna vissza, hogy Budapestre menjenek rendet tenni. „A székely hadosztálynak minden katonája becsületesen teljesítette kötelességét – írta Jancsó Benedek – a Nagybányától Zámig húzódó hosszú fronton. Panasz nélkül, szilárdan állott őrhelyén az egész télen, fölötte gyenge hadifelszereléssel, hiányos ruházatban. Sokan közülük köpenyeg nélkül, egyetlen szál blúzban, kiszakadt talpú bakancsban húzták ki az átlag 4–6 fokos hideg téli időt. De tűrtek, szenvedtek abban a reményben, hogy kiűzzék őseik földjéről a belopózkodott ellenséget. Bíztak önmagukban. (…)

A székelyek époszának március 21-én vége lett. Megkezdődött a székelyek tragédiája, amelynek során a szenvedés, a nyomor, a fájdalom, a könny és vér áradata borította be ezt a népet, Magyarország keleti végvárának sok századon át hűséges és vitéz őrzőit.”[7] 

A Székely Hadosztály vezérkari főnöke, siménfalvi Siménfalvy Tihamér vezérkari őrnagy is érezte, hogy március 21. után elfogyott körülöttük a levegő: „A székely hadosztály szervezését a Budapesten garázdálkodó katonatanácsok minden módon megakadályozták; ugyannyira, hogy a hadosztályparancsnokság fegyvert, lőszert, ágyúkat az ország más területein veszteglő vasúti kocsikból volt kénytelen a szó szoros értelmében ellopatni, hogy a hadosztályt legalább némileg felszerelje. A legénység ruházata olyannyira hiányos és kevés volt, hogy a legénységnek igen nagy százaléka polgári ruhában, sőt egyes helyeken a hideg időjárásban szalmakalapban teljesítette előőrs szolgálatát. E szerint a székely hadosztály az 1919. év első hónapjaiban támadó hadműveletekre abszolute nem volt alkalmas. Csakis az emberekben élő hazafias érzés és az oláhok elleni gyűlölet képesítette a hadosztály csapatait az állásokban való kitartásra és a kisebb járőrharcokban és incidensekben való helytállásra.”[8]

A Hadügyminisztériumban szolgáló nagybaczoni Nagy Vilmos vezérkari százados is látta székely testvérei nehéz sorsát: „A székely különítmény és a szovjetkormány között a viszony állandóan feszült volt, mivel ez volt az egyedüli seregtest, amelyben agitátorok aknamunkája sehogy sem tudta a tisztek és a legénység közötti összhangot megbontani; itt az elrendelt parancsnoki választásokat nem hajtották végre; itt a tisztek nem voltak »elvtársak«. A szovjet emberei állandóan reszkedtek a székelyektől és érezték azt, hogy ha hazafias elkeseredésüket nem fogják egy Erdély felszabadítására megindítandó hadművelettel levezetni, a székelyek csakhamar ellenük fognak fegyveresen fordulni. Ezért húzódott oly soká a székelyek felszerelése. Amíg a budapesti ezredek, továbbá a nemzetköziek és a többi gyülevész népség vadonatúj ruhában járkált, addig a székely katona sok helyen ing nélkül állott őrt elrabolt hazája határán és ott viselte sapkáján nyíltan a megtépett, megpiszkolt, drága »piros-fehér-zöld« színeket vagy a fehér »Székely zászlóalj« felírású szalagot. Sokat kellett nekünk, akik Budapestről irányítottuk a székelyek szervezkedését, hazudnunk és alakoskodnunk, hogy elaludjék a szovjet vezetőség bizalmatlansága és a székelyek számára kiutalják a lőszert, fegyvert és ruházatot. A székelyek Kolozsvárról tudomásom szerint csak 4 löveget hoztak vissza magukkal Szatmárra, végeredményben azonban a székely különítménynek 1919. évi április közepén 52 lövege volt, igaz hogy még nem teljesen harckész állapotban, mert a szervezés még nem volt befejezve. A lövegek jórészét a hadügyminisztérium tudta nélkül kellett kilopni a raktárakból. A vesztegetésekhez szükséges pénzt a »Székely Nemzeti Tanács« adta.”[9]

Most is a Székely Hadosztály fejtett ki szívósabb ellenállást, halogató harcokat vívott, de miután két tűz – a vörösök és a románok – közé került, hadosztályparancsnokuk, Kratochvil ezredes értelmetlennek vélte a további vérontást, így katonái zömével együtt április 26-án Demecsernél letette a fegyvert a románok előtt. Búcsúparancsában a következőket írta:

„(…) Ti székelyek és erdélyi magyarok hónapok óta hősiesen és becsülettel harcoltatok a legnehezebb viszonyok között Erdélyért, a szép székely földért.

Most 10 nap óta egyedül Ti védtétek Magyarországot az entente csapatokkal szemben. Nagyhangú ígéretekkel biztatott benneteket a jelenlegi kormány a jelenlegi harcra, segítséget erős vörös csapatokban is ígérve Erdély felszabadítására. A kormány azonban semmiféle ígéreteket be nem tartott. Ti sem ruhát, sem felszerelést nem kaptatok. Azok az úgynevezett segítő vörös csapatok ahelyett, hogy hálásan elismerték volna hónapok óta tartó nehéz küzdelmeiteket és segítségre siettek volna, ellenséges érzülettel viseltettek irántatok.

Hogy hogyan dolgoztatok és viselkedtetek Ti, ezt Ti magatok tudjátok legjobban.

A Székely hadosztály részére biztosított élelmiszer vonatokat a vörös katonák kirabolták, éppúgy a 21. székely csoport gazdasági hivatalát pénzzel és élelmezési cikkekkel együtt. Azt a pénzt és élelmet rabolták el, mely a székely katonák részére volt szánva. A hős székely sebesülteket bántalmazták, titeket kigúnyoltak, tisztjeiteket megalázták, vádakkal illettek benneteket, hogy az ellenség elől gyáván megfutamodtatok, géppuskákkal támadtak meg székely katonákat. Rosszabbul viselkedtek veletek szemben, mint az eddig harcban volt ellenségeitek.

Ti haza akartok menni. Mivel a kevés számban beérkezett vörös csapatok az ellenség elől gyáván, rabló módra megfutamodtak, ti egyedül harcoltatok többszörös túlerővel szemben és idővel minden eredmény nélkül elvérezve, a derék, becsületes, tisztességes székely és erdélyi magyar, kimerülten és fáradtan mindennemű segítség nélkül, ruha nélkül, fázva, áll szemben a túlerővel. Az ellenség túlereje ajánlatot tesz nektek, hogy életetek biztonságban lesz, pénzetek, magánvagyonotok épségben marad és aki nem kommunista, békésen visszatérhet lakóhelyére Erdélyországba vagy az Entente csapatok által megszállott területekre, de követelik, hogy a fegyvert tegyétek le.

Mérlegelve a reménytelen általános helyzetet, nem vállalhatok felelősséget azért, hogy tovább vért ontsak ilyen körülmények között. Válasszatok Ti, melyik utat akarjátok és eszerint járjanak el a parancsnokok, kik közvetlen ellenséggel állanak szemben. Én, aki annak idején Kolozsvárt szerveztelek benneteket, cserben hagyni nem foglak; ha a harcot választjátok, a végső küzdelmet veletek harcolom, ha pedig az entente ajánlatát elfogadjátok, veletek maradok, hogy ígéretüket betartsák.

Felhatalmazom a parancsnokokat arra, hogy a csapatokat minden felesleges vérontástól megkímélve, ha a csapat az entente ajánlatát elfogadja – hadikövet útján az ajánlat szellemében tárgyalhassanak.”[10]   

A Vörös Hadsereg szedett-vedett egységei megállás nélkül hátráltak Budapest alá, nyomukban a románokkal, akik Tiszafüred és Szolnok kivételével birtokba vették a Tisza vonalát. A román Nagyvezérkar parancsára a román hadsereg ekkor lábhoz tette a fegyvert, hiszen 1916 óta dédelgetett álmuk látszott megvalósulni, elérték az általuk megálmodott România Mare nyugati határát.

A románok nem bántak úriemberként a fogságukba esett székelyekkel, szándékaikat fegyverszüneti feltételeik is jól mutatták:  

„(…) a) azonnali fegyverletétel,

1. b) a csapat és a tisztek internálása azon időpontig, míg a jelenlegi magyarok elleni – akció nincs befejezve,
2. c) biztosítva van életük, vagyonuk és teljes szabadságuk, ha rendeleteinket és törvényeinket tiszteletben tartják,
3. d) azonnal, amint az e pillanatban folyamatban levő harcok befejeződnek, szabadon lesznek bocsátva és tűzhelyeikhez mehetnek.”[11]

A legénység hadifogolytáborba került, tisztek pedig a brassói fellegvárba, ahonnan csak 1920 nyarán engedték ki őket. Akik nem adták meg magukat, azok a Székely Dandár kötelékében voltak ott a magyar Vörös Hadsereg felvidéki hadjáratában. 1919 augusztusában anabázisuk révén sikerrel csatlakoztak a Dunántúlon lévő Nemzeti Hadsereghez. Antant nyomásra 1919 szeptemberében a dandárt feloszlatták. Közülük többeket átvett a Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg, de az 1921 nyarán kirobbant nyugat-magyarországi felkelésben is a Székely Hadosztály számos, egykori katonája vett részt.

Stomm altábornagy a Székely Hadosztályról és volt parancsnokáról így vélekedett: „(…) A hadosztály felállítása teljes mértékben megfelelt az erdélyi magyarság érdekeinek. Annak, hogy ne essék egész Erdély román kézre. Amit a székely hadosztály 1918. december végétől 1919. április 20-ig teljesített, hatalmas volt. Magában véve már az a tény is, hogy folytonos anyagi hiánnyal küzdve, forradalmi miliőben, megmételyezett országban, Budapest ellen is harcolva mégis megszerveződött, és hadosztályszellemet tudott teremteni. Megvoltak a harci sikerei is. A hadadi ütközetben 70 főből álló székely század visszaverte a 16. regátbeli román gyalogezred két zászlóaljának támadását, és egy – biztosítás nélkül előrenyomuló – teljes zászlóaljat is foglyul ejtett. (…)

Nem tudok meghatottság nélkül emlékezni volt hadosztályparancsnokomra, Kratochwill [sic!] Károly ezredesre, a melegen érző emberre, és alárendeltjeinek érdekeit szívósan védő vezetőre, akinek a hadosztály felállítása, harcos szellemének fenntartása és emelése terén hervadhatatlan érdemei voltak. Büszke vagyok rá, hogy mellette szolgálhattam, a hadosztály-parancsnokság vezérkari osztályába beosztva, s működhettem Erdélyért, melyet már a háború alatt, 1916-ban megismertem és megszerettem (…)”[12]

A hadosztály szellemének és emlékének ápolására a Székely Hadosztály román fogságba esett tisztjei Brassóban megalapították a Szent László Székely Rendet, majd 1930-ban a Székely Hadosztály Egyesületet, amelyet aztán az 1944/45-ben szovjet szuronyok árnyékában visszatérő, magyarul beszélő moszkovita kommunisták több más szervezettel együtt megszüntettek.

[1] In: Móricz Béla: Stomm Marcel altábornagy. „E parancsot én nem tudom nektek továbbadni…” Szabad Tér, Budapest, 2006. (A továbbiakban: Móricz 2006.) 60.

[2]  Koréh Endre: „Erdélyért” A székely hadosztály és dandár története 1918–1919. I–II. Az 1929-ben megjelent kiadás reprintje. Magyar Ház Könyvek, Budapest, 2000. 110–111.

[3] Közli: Gottfried Barna – Nagy Szabolcs: A Székely Hadosztály története. Második, bővített, javított kiadás. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2018. (A továbbiakban: Gottfried–Nagy 2018.) 113.

[4] Közli: Gottfried–Nagy 2018, 114.

[5] Közli: Székely Nép, 1944. június 23. 2.

[6] Kratochvil Károly, szentkereszthegyi: A Székely Hadosztály 1918–19 évi bolsevistaellenes és ellenforradalmi harcai a székely dicsőségért, Erdélyért, Magyarország területi épségéért és Európáért. A második kiadás újra kiadása. Attraktor, Máriabesnyő, 2017. (A továbbiakban: Kratochvil 2017) 46–47.

[7] Jancsó Benedek: A román irredenta mozgalmak története. Kárpátia Stúdió, Köröstárkány–Kápolnásnyék, 2019. A szöveget gondozta, szerkesztette, lábjegyzetekkel ellátta Köő Artúr és Szakács Árpád. 515.

[8] Közli: Breit 2011, 112.

[9] Közli: Breit 2011, 111–112.

[10] Kratochvil 2017, 62–63.

[11] Kratochvil 2017, 60.

[12] Közli: Móricz 2006, 70–71.