Különleges időket élünk, rendhagyó Nagyhét és húsvét ünnepe is. Másodjára maradunk Nagyhéten a templomok falain kívül. Egyes ajtók megnyittatnak ugyan, de az igazi, élő Istentiszteletek és Szentmisék élményét elveszi tőlünk a járvány. A krisztusi szenvedéstörténet lényegének, a feltámadás csodájának meg- és átélése azonban nem a kitárható földi ajtók számától függ, hanem csak attól, képesek vagyunk-e mennyei „hullámhosszra” kapcsolni?

Ebben a ráhangolódásban bizonnyal segítenek nekünk az idén 100 éve született Erdélyi Zsuzsanna népzenekutató műfajmentő imagyűjtései, ám ehhez újra fel kell fedeznünk, és nyitott szívvel olvasnunk kell őket Hegyek hágék, lőtőt lépék című archaikus népi imádsággyűjteménye a világhálón szabadon hozzáférhető és letölthető.

Különleges időket említettem, s valóban különlegesek ezek az imádságok is: keresztények a kereszténységnek mindmegannyi, részint ősi és misztikus rétegével, ám számos darabjuk jól érzékelhetően kereszténység előtti elemeket is őriz, olykor az ősi magyar hitvilág nyomait. De nemcsak ettől apokrifak, hanem különös személyességüktől is, mivel ebben a formájukban sosem voltak közösségi, jóváhagyott templomi imádságok. Még ha némely darabjuk kis is állná az egyházi dogmatika próbáját, való köntösükben már a „titkos” folklór részei: a legszemélyesebb Istenkeresést és Istenélményt hordozzák, és ezt is adták tovább nemzedékről-nemzedékre, míg a nagy szekularizálódásban meg nem szakadt ezen népi hagyomány folytonossága. Habár már nincsenek köztünk átörökítő nagyanyák és nagyapák, – ki tudja, egy-egy Kárpát-medencei rejtettebb zugban még lehetnek, – azért még örökségünkről nem kell lemondanunk.

Ma már nemcsak Erdélyi Zsuzsának említett, több bővített kiadást megért Hegyet hágék, lőtőt lépék-ét vehetjük kézbe egy-egy (nagy)pénteki imára. Új szellemi és lelki felfedezésekhez a műfajmentő nagyasszony számos követőjének, részint tanítványának gazdag gyűjtéseiből is szemezgethetünk. Az utóbbi negyedszázadban például Tánczos Vilmosnak, Silling Istvánnak, Harangozó Imrének, Takács Györgynek több szép kötete is megjelent a témában.

Hogy is kezdődött e mentés, a feledésre ítélt, szunnyadó archaikus imádságok Kárpát-medencei feltérképezése? Erdélyi Zsuzsanna így emlékezett erre gyűjteménye előszavában: „A Somogy megyei Nagyberényben 1968. december 17-én népzenegyűjtés során Babos Jánosné 98 éves asszony ismeretlen, hosszú szöveget mondott. Imának nevezte, melyet kicsi leány korában édesanyjától tanult.” Kevéssel alább így folytatta: „1969 őszén terepre mentem. A próbagyűjtések minden várakozásomat felülmúlták. Ezért novembertől nagy tempójú munkába kezdtem, 1972. december elejéig párhuzamaival együtt kb. 6000 darabból álló szakrális témájú anyaghoz jutottam.”

E fokozatos feledéstől megmentett világgal nemcsak a vallási néprajz gazdagodott Somogytól Csángóföldig. Juhász Ferenc népköltészetünk legfénylőbb darabjai közé sorolta az imákat. Ahogy írta „szépségük és erejük nemcsak tartalmaikban van, de nyelvükben is, mert hallván őket, oly erővel ráz meg népem beszélt nyelvének gyönyörűsége, bátorsága, tisztasága és látomásossága, hogy költő-szívemben ámuldozva és szégyenkezve csak édesdeden mosolyogni és könnyezni tudok...”.

A költői szó erejénél magam sem mondhatok többet, mégis visszakanyarodnék egy gondolatig az imádságok nyelvéhez. Erdélyi Zsuzsanna sok mindent láttató, megértető, helyenként bizarr, szokatlan szövegeknek tartotta az imákat, és talán, teszem hozzá, ez a „bizarrság”, ez a századokon, sőt korokon és világformákon átívelő felfokozott (véres-aranyos színek), majd az imák zárlatában lelki békévé csillapított szakralitás a varázsuk igazi kulcsa. Olvasásukkal megmerítkezünk az időben, egymásra rakódott rétegeikkel a nyelvtörténeti időben is. Ezek a szövegek számomra akkor is véresen valósak és látomásosan igazak, amikor legarchaikusabb nyelvi rétegeik feslenek fel. Talán éppen akkor a legigazabbak, mert ezekben sejlik fel, micsoda időbeli mélysége, történeti és nyelvtörténeti mélysége van egy-egy gyönyörű könyörgésnek.

Befejezésül, e különleges Nagyhéthez valóban különleges szöveg lehet Erdélyi Zsuzsanna kiterjedt imádsággyűjtő-levelezésének egy moldvai darabja, egy 1971-ben 58 éves klézsei asszony, Pezsán Jánosné imája. Grál dicsfénye ragyog be mindent, ősi, és következetes múltidőhasználata pedig még inkább kiemeli a könyörgés személyességét. Lelki szemeink előtt valóban megjelenik a mennyeknek aranyas kápolnecskája a dicsfénytől övezett Istenanyával, aki fia elvesztésén kesereg. Szűz Mária, – mily megható sajátja ez számos archaikus imának, – formailag a fohászt mondó asszony kérdésére válaszol, aki az ima zárlatában az üdvözülés, az örök élet reménységét is felidézi. Mert ahogy kereszt sincs a sírkamrától félregörgetett kő nélkül, pénteki ima sincs a feltámadás reménye nélkül.

Én fölkelék én ágyamból

Én fölkelék én ágyamból

Kimenék az ajtóm eleibe,

Letérbélék térgyig vérbe,

Könyökig könnyűbe,

Föltekinték napjövetre

Napjöveten vala két kápolnecska,

Följül aranyos, alul irgalmas,

Ott vala asszonyunk Szűz Mária,

Mit sírsz, mit keseregsz?

Honne sírjak, honne keseregjek,

Harmadnapja az én áldott szent fiamat nem láttam,

Pokol zsidók kergették,

Kűlábakhoz kötözték,

Vaskesztyűkvel markeslák.

Bizony, bizony szót mondok:

Ki ezt az imáccságocskát elmondhassa

Este regvel

Úgy mene mennyországba, mint három koronázott angyal.

[...]

Fontosabb Erdélyi imaszövegkiadások:

Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Magvető, Budapest, 1976.

Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Kalligram, Pozsony, 1999.