Kerek 500 évvel ezelőtt, 1521. augusztus 29-én esett el Nándorfehérvár (Belgrád) „Magyarország kulcsa”, ahogyan a kortárs török krónikás, Dzselelzáde Musztafa írt a nagy erősségről. Egy török iródeák tollából hasonló tisztelettel ékes szavakat olvashatunk a dicső várról: „elfoglalását dicső őseink az Anka madár megfogásánál is nehezebbnek tartották”.

Az Anka madár a muszlim hagyományok mitikus madara, kit Allah tökéletesnek teremtett, majd később mégis bajt hozott az emberekre. A főnixhez hasonló, sárkányokat és földszellemeket elnyelő madár aztán eltűnt az arab pusztaságokban, senki sem látta többé. E hasonlat tán azért is találóvá vált, mert a jobb napokat megélt végvárak végvára soha többé nem nyerte el korábbi szerepét és végleg eltűnik a középkori Magyar Királyság őrzőinek sorából.

Nagyhatalmak és paktumok

A nevezetes ostromot és „Magyarország romlását” – ahogy a kortárs Szerémi György apát jellemezte – és annak előzményeit számos forrás elénk tárja, mind keresztény (Zay Ferenc, Ludovico Tubero, számos okleveles dokumentum, horvát kémjelentések), mind oszmán-török szemszögből (Dzselelzáde Musztafa, szultáni napló, Ferdi és Lutfi pasa leírásai, arab beszámoló). Országunk helyzetének bemutatása előtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az akkori világ hatalmasat változott, ezen folyamatok pedig királyságunk későbbi sorsát jelentősen befolyásolták. Az Oszmán Birodalom ugyanis megkétszerezte területét, I. Szelim szultán (1512-1520) a hódító elfoglalta Szíriát, Mezopotámiát és Egyiptomot, ugyanakkor a balkáni államok is rendre beolvadtak a birodalomba. Ezzel a török szultán lényegében a muszlim világ vezető uralkodójává vált. Eközben Európában a hatalmi egyensúly kezdett felbomlani, a francia uralkodó és a törekvő Habsburgok közötti ellentét megosztotta a korábban egységesnek ugyan nem mondható, de legalábbis törökellenes keresztény világot. A Habsburgok előrenyomulását jól érzékelteti az 1515-ben létrejött bécsi hármas királytalálkozó, mely lényegében eldöntötte Közép-Európa és így a Magyar Királyság sorsát. A találkozón Habsburg Miksa német-római császár, II. Ulászló magyar király és a lengyel Zsigmond király (Ulászló öccse) vett részt, amely fontos hatalmi felosztásról döntött. Miksa császár ígéretet tett arra, hogy az orosz cárt és a német lovagrend nagymesterét nem támogatja többé, ami a lengyel Jagellók számára kedvezőbb helyzetet teremtett pozícióik megerősítésére. Cserébe viszont Magyarországon és Csehországban biztosította a Habsburg-háznak a házassági politikával a trónutódlást. Kettős házassági megállapodás született, amely szerint Lajos (1516-26 között magyar király) 1515. július 22-én eljegyezte Habsburg Máriát. Miksa fia, Habsburg Ferdinánd pedig Jagelló Annával, Ulászló lányával kötött később házasságot 1521-ben. Így a magyar trónra áhítozó Habsburgok egy lépésre voltak álmuktól. A lengyelek ezután nem támogatták Szapolyai Jánost, aki pedig 1510-ben már az erdélyi vajda címig emelkedett, 1512-től pedig a lengyel király rokonának mondhatta magát. Ennek azért van jelentősége, mert 1505-ben a rákosi országgyűlés kimondta, hogy amennyiben nem születik fiú utóda II. Ulászló királynak, akkor nemzeti királyt választanak a nemesek az ország élére. Lajos születése ezt semmissé tette és Közép-Európa királyai is másként döntöttek.

Egy birodalom romlása

Mátyás király halála után komoly kihívásoknak nézett elébe az ország. A korábban vaskézzel központosított hatalom oszlopai átalakultak. A társadalmi feszültségek felerősödtek – Dózsa-féle parasztháború, városi polgárok gazdagodása, a bárók hatalmi játszmái – és a király állandó pénzzavara mellett állandósult a török jelenlét a Balkánon. A korábban vazallusi függésbe került országok (Bosznia, Hercegovina, Rácország, Havasalföld) sorra a török iga alá kerültek. Szrebernik végvárainak és a bánság területének 1512-es elfoglalásával az első végvárvonalhoz ért az oszmán hódítás. Az elődök által kiépített hálószerű végvárrendszer évtizedeken keresztül megtartotta rugalmas és erőteljes védelmi szerepét. Az egymástól kapott segítség, jó felderítés és kémhálózat mellett a magyar ellencsapások és büntetőhadjáratok megóvták országunkat a betörő ellenségtől. A furcsa békének nevezett időszak a török-perzsa háború miatt következett be, ezalatt (1490-1521) a Portával több évre megújított békeszerződések szavatolták a magyar területeken a háború elkerülését, ugyanakkor elaltatták a nemesség tisztánlátását. 1519. március 28-án ismét sikerült megállapodni három évig tartó fegyverszünetben. A végvidéki bajvívások és állandósuló portyák azonban jelezték az egyre erősödő nyomást és a konfliktus elodázhatatlan voltát. A végvárak fenntartása és személyzetük ellátása óriási összegeket emésztett fel. A katonák zsoldja és ellátmánya több helyen késett, vagy meg sem kapták. A kulcsfontosságú Nándorfehérvár bánjának, Héderváry Ferencnek és Szabács bánjának – a kiskorú Török Bálint helyett gyámjai a Sulyok fivérek (Balázs és István) igazgatták – például több tízezer forinttal tartozott a király. Jól érzékelteti a problémákat a nemességnek az az elbizakodottsága és dölyfe, mely ezen főurak viselkedésében is megnyilvánult. Tudniillik a végveszély óráiban sem engedték be a segítségül küldött királyi egységeket, attól való félelmükben, hogy a csapatok kiszorítják őket „saját” erősségükből, és aztán tartozásukat hiába várják. Ráadásul Héderváry és a Sulyok-testvérek nem szavatolták személyes jelenlétükkel a szokásjogon alapuló irányítás példaadását, amellyel nemcsak a morált csökkentették saját harcosaikban, hanem a jól működő familiáris hálózat sem lépett működésbe. Egy-egy nagyúr személyes megjelenése és kísérete szavatolta azt a beidegződött természetes mozgósítási rendszert, mely a saját családi és szövetségi rendszerén alapult, s éltette a többi főúr részvételi szándékát is a sikeres felemelkedés, nagyobb hatalmi pozíció betöltésének lehetőségével. A várak modern lőfegyverekkel való ellátása is kívánni valót hagyott maga után, a magyar erősségek ütőképessége jelentősen elmaradt az oszmán hadsereg tűzerejétől. Jajca és más végvárak ismert adataiból kitűnik, hogy az ágyúk, szakállas puskák, a seregbontók és a lőpor mértéke mellett a megfelelő muníció száma sem érte el a hosszabb ostromokhoz kellő mennyiséget (60-70 db/lőfegyver). A végvárak ellátottsága tehát mindössze a feltartóztatás és rövidebb ostromok kivédésére volt elegendő, és a hagyományos felmentő seregek mozgósítására számítottak.

Miért szentelt mindig is a középkori Magyarország és az Oszmán Birodalom egyaránt kiemelt figyelmet e városra és erődjére? A korábbi sikertelen török ostromok (1440, 1456) egyfajta stigmaként égtek bele a hódítók tudatába, s a világbirodalommal dacoló Hunyadi János emléke elevenen élt még. A Száva és a Duna összefolyásánál épült, stratégiai szempontból kulcsfontosságú város és erősség az ősi római hadi útvonalon feküdt, és egyben pezsgő kereskedelmi főútvonal egyik csomópontjaként szolgált. Innen indultak a nagyszabású törökellenes hadmozdulatok, s amíg ez a bástya állt, nem lehetett nyugodt az országba betörni igyekvő ellenség. Addig lehetetlen volt biztosítani az utánpótlást, s egy sikeres portya után is elvághatták a visszavonulás útját. A földrajzi elhelyezkedése mellett a Víziváros és a polgári város hatalmas tornyokkal megerősített falai, a magas sziklaszirtre épült fellegvár adta meghatározó erejét Nándorfehérvárnak. A Száva felőli oldalon szinte különálló erősségként emelkedett a Kőles, a szerbek által Nye bojszának (jelentése: Ne félj!) nevezett védelmi rendszer. Helyőrségének létszáma meghaladta az 1400 főt, amely nemcsak lovasságot, gyalogságot és tüzérséget jelentett, de komolyabb hadihajók, nagyszámú naszádok jelenlétét is.

A nagy fordulat

A város sorsát egy jelentős változás pecsételte meg. 1520-ban hirtelen meghal I. Szelim szultán. Utóda, Szulejmán a padisah felséges udvarától távol, a kisázsiai Manisszába volt kihelyezve szandzsákbégnek. Ennek oka az volt, hogy a szultán megelőzze a lázadást, ugyanis saját apját II. Bajazid szultánt erőszakkal taszította le trónjáról. Az uralkodói feladatok tisztánlátása, az udvarban kialakult erőviszonyok felmérése tehát a még tapasztalatlan utódra hárult, ráadásul az európai seregeket apja már mozgósította egy újabb hadjáratra. Szulejmán a régi szokás szerint követeket küldött Budára, amelyben az újabb békeszerződés feltételeit akarta lefektetni. II. Ulászló azonban diplomáciai baklövést követett el, ugyanis a követeket lefogatta és tisztes őrizetben tartotta. A korábbi időhúzó taktika (követek visszatartása, válaszadás késleltetése) ezúttal nem vált be, az Európában is nagy meglepetést okozó ballépésnek komoly következményei lettek. A Szófiában összeülő dívánülő pasák hadjáratra biztatták az ifjú Szulejmánt, aki figyelembe vette az évek óta tétlen várakozó, harcra szomjas európai hadsereg igényeit. A pasák a hódítás irányát ugyan mindannyian Magyarország felé jelölték ki, azonban a pontos célkitűzésekben nem volt egyezség, két pártra szakadtak. Piri Mehmed, apjától megöröklött nagyvezíre Nándorfehérvárt nevezte meg elsődleges elfoglalandó célpontnak, míg Ahmed ruméliai beglerbég Szabácsot. Az ifjú szultán meglepő módon Ahmed tanácsát hagyta jóvá, kijelölte a végrehajtandó csapatmozgásokat. A hadat háromfelé osztva elindította élete első nagy vállalkozását, 1521. június 21-én megindultak a birodalom európai seregrészei. Ahmed pasa Szabács elfoglalását, míg Piri Mehmed nagyvezír egyfajta uralkodói kegyből Nándorfehérvár körülzárását kapta feladatul.

A hadmozdulatok és az ostrom

Az oszmán hadsereg mozgásai egy jól átgondolt stratégia mentén és gyorsan haladtak. 1521. június 21-én indult meg a több tízezres fősereg, amelyhez június 23-án 1500 janicsár csatlakozott Tekvur Bunarinál. Külön feladatként a dunai flotta megerősítésére és Nándorfehérvár körülzárására rendelték ki őket. A török hadsereg felvonulási ideje is elgondolkodtató, ugyanis 13 nap alatt érték el a magyar határt. Tekintve, hogy Szófia és Nándorfehérvár 395 km a mai úthálózaton, a naponta megtett távolságok legalább 30 km-t tesznek ki. Ehhez járul még a szabályos hadi tábor felépítése, a hadsereg élelmezése, az ostromszerek és a málha mozgatása. A szultáni élelembeszolgáltatási rendszer szerint a bekért liszt aránya egy gyors hadjáratra enged következtetni, amely a rablott élelmiszerrel kiegészítve sem lett volna elegendő a hadsereget Magyarország belsejébe vezetni.

A sereg élelemkészletét a török források szerint tízezer teve szállította, s érdekességként érdemes megemlíteni, hogy elefántok is kísérték a padisah seregét. A boszniai bég hídalkatrészek leúsztatására kapott parancsot, a török hadigályák pedig elzárták a folyami útvonalat és az ostromágyúkat szállították felfelé a Dunán. Július 3-án körbe zárták Nándorfehérvárat, azonban a védők a tizenötezres sereget szemlélve még nem sejtették, hogy nem a szokásos portya ez, hanem nagyszabású hadjárat. A kapuk ennek megfelelően nyitva maradtak, rendszeresek voltak a kiütések, bajvívások. A július 9-én megérkezett nagyvezír birodalmi seregrészei aztán meggyőzték a magyarok vezérét, Oláh Balázst és Móré Mihály vicebánokat, illetve Both János várnagyot, hogy ez a felvonulás rendes ostromnak ígérkezik. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a Szerémség megszállása és a környékbeli várak ostroma. Július 5-én módszeresen felégették Zimony városát, amely annak idején Hunyadi támaszpontjaként nagy segítséget nyújtott a Duna túlpartjáról. Július 7-én alig kétnapos ostrom után Ahmed ruméliai beglerbég csapatai elfoglalták a mocsaras területen lévő Szabácsot. A védők ugyan nagy veszteségeket okozva több rohamot is visszavertek, azonban a pár száz fős védősereg nem tudott ellenállni a túlerőnek. Thorma András és Logody Simon vicebánok helytállása így is példaértékű volt, kevesen tudtak a biztos halálból elmenekülni. A várban talált holttestek fejét karóra tűzve ékesítette ki Ahmed a felé érkező szultán útját. Eközben Nándorfehérvár ostroma alig haladt, mivel Piri Mehmed nem kapott ostromágyúkat, azok Szabácsnál vesztegeltek. A Szendrő várából megszerzett és felhajóztatott ágyúkat akarta bevetni, azonban az éj leple alatt küszködő fehér turbános alakokat a nándorfehérvári helyőrség tűz alá vette. A további veszteségek elkerülése érdekében a nagyvezír a turbánok levételét parancsolta. A Szerémség megszállását és így a vár teljes körbevételét egy híddal akarta Szulejmán szultán megoldani. Szávaszentdemeter védői azonban előbb megakasztották a Drinán leúsztatott hídalkatrészeket, majd a később Szávára épített hidat július 19-én elsöpörte a megáradt folyó. Két teljes hét veszteglés után, az ostromágyúk védelmi sáncainak előkészítése után július 23-24. napjain indult meg a falak lövetése, közeledő árkok ásatása és az aknászok alagútjainak ásatása. A védők viszonozták a tüzet, s egy ízben 40-50 páncélos rontott ki a várból az ebédelő aszab íjászok közé, a topcsikat (tüzéreket) lemészárolták. Július 26-ra virradó hajnalban ismét nagyobb támadást intéztek az ágyúállások ellen, s az egyik ágyút beszegezték. Másik alkalommal ellenfolyosót ástak és berobbantották az aknászok alagútját. A szultán csak július 31-én érkezett a nándorfehérvári táborba, megjelenését díszlövések és az erre adott magyar ágyúk hangja jelezte.

A magyar felmentő sereg eközben még jelentősen késlekedett, a gyülekezés idejét július végére határozták meg, amelyet a hadsereg ellátása szempontjából nélkülözhetetlen gabona beszerzése befolyásolt, az aratások éppen elkezdődtek. Báthori nádor esküvőjét ülte Nyírbátorban, az ígért cseh, morva, osztrák és lengyel hadak pedig még meg sem érkeztek. Eközben a Havasalföldre küldött oszmán egységek és lengyel területre portyázó tatárok híre lekötötte az erdélyi vajda figyelmét és katonai erejét. A királyi sereg veszteglése és késői gyülekezése megpecsételte a végvárak sorsát. A felvonulást halogatták, a késve megindult hadak végül nem avatkoztak be és sorsukra hagyták vitéz katonáikat. Augusztus 1-től Szulejmán új harcrenddel, janicsárokkal megerősített szárnyakkal vette ostrom alá Nándorfehérvárat. A kétnapos sikertelen általános roham után nagyobb veszteségeket szenvedett a török sereg. Augusztus 6-án a Duna egyik szigetéről kezdték a fellegvár falait rontani, újabb hidat emeltek a Szávára, majd 8-án általános rohamot rendelt el a szultán. Ebben már Ahmed beglerbég seregét is bevetették és a várost elfoglalták a törökök. A fellegvárba visszahúzódó rácok felgyújtották az épületeket, amely fedezte visszavonulásukat. Augusztus 16-án egy újabb általános rohamot vertek vissza a maroknyi védők, majd az állandó ágyúzás után, augusztus 25-én tárgyalásokba bocsátkoztak. Az addig eltelt kilenc napot a falak megerősítésével, azok javításával töltötték. Ekkor már majd egy hónapja lóhússal táplálkoztak a védők és vízkészletük is alig maradt a Víziváros török kézre kerülése után. Miután kiderült, hogy újabb segélykérő leveleket igyekeztek a védők a királyi táborba vinni, újabb rohamot rendeltek el 26-án. Ezúttal azonban még a falakra sem tudtak feljutni az ostromlók, ismét súlyos veszteségeket szenvedtek, több pasa és bég is megsebesült. Másnap egy váratlan esemény szakította meg a török vezérek haditanácsát, az aknászok sikerrel robbantották fel a Kőlesnek nevezett erődítményrészt (Nye Bojsza torony), ahol a leomlott falakra hágtak a támadók és rendkívül nagy vérontás kezdődött. A rohamot ugyan még ezegyszer visszaverték a védők, azonban 72 sebesült katona maradt mindössze életben Oláh Balázs vicekapitánnyal az élén. Augusztus 28-án nagy sürgés-forgás volt a szultán sátra körül, a haditanács tárgyalása közben ugyanis elfogtak egy török származású, töröknek öltözött várbeli kémet, aki levelet vitt volna a felmentő sereghez. Azonban a várból kiszökött egy másik „gyaur”, az áruló Móré Mihály, aki, hogy életét mentse, felfedte a kémet. A kémet megkínozták és fejét karóba húzták. Mikor Oláh Balázs, Morgay János és Both János értesült ezen eseményekről, tárgyalásra kényszerültek, a továbbiakban értelmetlen vérontást el kívánták kerülni. A megállapodások alapján a vitézek és családjuk szabad elvonulást kaptak (más források szerint levágták őket) a vár feladása esetén, a város rác (szerb) polgári lakosságát viszont Konstantinápolyba vitték, ott külön negyedbe telepítették le őket. Augusztus 29-én 12 óra után megnyíltak a fellegvár kapui és kivonult a megmaradt védősereg. A kegyelmet kapott védők ősi szokás szerint kezet csókoltak a fenséges padisahnak és szigorú őrizet mellett elvonulhattak. Az ifjú szultán nagy tettet vitt véghez, s augusztus 29. napja ezután a szerencsés napok közé íródott be az oszmánok történetébe.