A kódex 1982. május 22-én, évszázados hányattatások után hazaérkezett Magyarországra. Erről az évfordulóról írt cikket Kerékjártó Ágnes kutatónk.

Mintegy hétszázötven évvel ezelőtt egy ismeretlen scriptor magyar szöveget másolt írópultjánál egy latin nyelvű kódexbe. Gótikus, franciás betűi az egyik legbecsesebb magyar nyelvemléket őrizték meg a pergamenen: az első írásban fennmaradt magyar verset, az Ómagyar Mária-siralmat. 

A könyv később Leuveni Kódex (kiejtés: lőveni) néven vált ismertté. Törzsanyagát középkori prédikációk, legendák és elmélkedések alkotják. Keletkezésének pontos helyét nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy a 13. században, valamikor 1250 és 1275 között másolták valamelyik domonkos kolostorban. Sokáig, több mint száz évig használatban lehetett. A szövegeket eredetileg két kötet tartalmazta, ezeket 1400 körül kötötték egybe Szlovéniában, Pettau domonkos kolostorában (ma: Ptuj, Szlovénia). Ez a 15. századi vöröses rózsaszín bőrkötés borítja ma is. Szlovénia IV. Béla alatt Magyarországhoz tartozott, a kolostorban azonban nem éltek magyarok, tehát a kötet anyagainak máshonnét kellett idekerülniük. Pettau a régi római Borostyánkő út mentén fekszik, ez volt a legforgalmasabb út Magyarország és Itália között. Sok domonkos barát megfordulhatott erre. Valamelyikük magával vihette az eredeti, megkopott köteteket, és gondoskodott egybekötésükről.  A kódex ezután évszázadokra eltűnt.

Hosszas kallódás után 1910-ben Toszkánában bukkant fel újra. Egy német antikvárius talált rá egy régiségboltban Sermones (Prédikációk) címmel. Megvette, Münchenbe vitte, aztán 1922-ben eladta a német Jóvátételi Bizottságnak. Ez a bizottság akkoriban könyvészeti ritkaságokat keresett a német állam részére, hogy kárpótolhassák a belga Leuveni Katolikus Egyetem könyvtárát az első világháborús veszteségekért. Átadás előtt a németek szerencsére több filológusnak is megmutatták a különleges prédikációs gyűjteményt, köztük a Berlinben tanító magyar Gragger Róbertnek is, mivel látták, hogy magyar nyelvű beírásokat is tartalmaz. Az értékes kézirat az irodalomtörténész és hungarológus, Gragger személyében a lehető legjobb kezekbe került. Gragger a régi, elmosódott írás megfejtéséhez segítséget kért a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárának vezetőjétől, a nyelvtörténész Jakobuvich Emiltől. Közös munkával értelmezték a kódex magyar bejegyzéseit, és rádöbbentek, hogy felbecsülhetetlen értékű ómagyar kori nyelvemléket találtak. A felfedezést Gragger 1923-ban tette közzé a Magyar Nyelv című folyóiratban. Közben a kódexet Leuvenben egy vastag falaktól védett páncélszekrénybe helyezték. Ennek köszönhető, hogy átvészelte a következő háborút is, amelyben a könyvtár szinte teljes anyaga porig égett. Mivel 1922-től a Leuveni Egyetemi Könyvtár tulajdonában volt, Leuveni Kódexnek nevezték el.

Az 1982-es év új fordulatot hozott a könyv történetében. A Leuveni Egyetem küldöttsége, élén a rektorral, Budapestre hozta, és május 22-én egy csereegyezmény keretében átadta a magyar államnak. A kádári kulturális diplomácia sikerét kissé halványította a tény, hogy a Széchenyi Könyvtár nagy árat fizetett: 12 flamand ősnyomtatványt, valamint számos további flamand vonatkozású kéziratot és kiadványt ajánlottak fel, és adtak oda érte. A korabeli közvélemény a sajtóval együtt ünnepelte az eseményt. Az örömöt az sem csökkentette, hogy a könyv jövetelét nem hazatérésként értelmezték, hanem úgy gondolták, hogy hosszú történetében először kerül Magyarországra, minthogy valahol Észak-Olaszországban készülhetett, és ott is találták meg a huszadik század elején. Az újabb kutatási eredmények tükrében ma ezt másképp látjuk. Jóllehet pontos keletkezési helyét azóta sem ismerjük, magáról a könyvről és használóiról azóta többet tudunk.

Gondolatvilága, sajátos spiritualitása alapján tudjuk, hogy a kódex erősen kapcsolódik a domonkos rendhez. A 13. században a domonkosok kimagasló intellektuális színvonalat képviseltek. Rendjük, a „Prédikáló Testvérek Rendje” hitt a szó erejében, a tanításban. Prédikációik a korabeli Európa legmodernebb gondolatait közvetítették Magyarországra. Ez így igaz a Leuveni Kódex esetében is. Vizkelety András irodalomtörténész – akinek sikerült a szövegek 70%-át szerzőhöz, illetve származási helyhez kötni – megállapította, hogy valamennyi azonosított szerző domonkos rendi szerzetes, korának nagyhírű gondolkodója.

A latin szövegek gyöngybetűs írásképe arra mutat, hogy a scriptorok többsége olasz anyanyelvű lehetett. Ez jól beleillik a történelmi képbe, hiszen az első domonkosok Olaszországból érkeztek Magyarországra, s bizonyára hoztak magukkal prédikációs gyűjteményeket, vagy akár magyar földön is másolhattak ilyeneket.  A rend 1221 óta jelen volt az országban, a rendtartomány alapítója Paulus Hungarus (1180-1241) jogtudós, a bolognai egyetem neves tanára magától Szent Domonkostól kapott megbízást, hogy alapítson kolostorokat hazájában. A 13. században a tatárjárás véres cezúrát húzott történelmünkben, de a domonkosrendi mozgalmat nem törte meg. 12 évvel később, 1254-ben IV. Béla király meghívására az újonnan épült budai Szent Mikós templomban és kolostorban tartották meg általános rendi gyűlésüket, a nagykáptalant. Ekkor tette le szerzetesnői fogadalmát Humbertus de Romanis rendfőnök előtt a király leánya, Árpád-házi Szent Margit. 

Volt valaki a kódex másolói között, akinek az anyanyelve magyar lehetett. Aki másfajta betűkkel, tört vonalvezetésű, franciás, gótikus írással írt, amellyel a régi magyar okleveleket írták: a Mária-siralom bejegyzője. A vers a tartalomjegyzékbe is bekerült. Az oldalszéleken, sorközökben fellelhető egyéb magyar nyelvű beszúrásokból, utalásokból is arra következtethetünk, hogy a kódexet magyar nyelvű közösségben használták. Megerősíti ezt a feltevést, hogy a Szent Domonkos életéről szóló prédikációban az ismeretlen író/másoló hazánkról mint „nostra Hungaria” (a mi Magyarországunk) emlékezik meg.

A magyar nyelvű magyarázó glosszák és a Magyar Piétának is nevezett Mária-siralomnak a kódexbe való felvétele a fentieken túl azt is nagyon valószínűvé teszi, hogy a könyvet apácák, méghozzá magyar anyanyelvű apácák forgatták. Szent Domonkos nagyra értékelte a nők szerepét az evangélium terjesztésében, ezért rendje női kolostorokat is alapított mindenfelé, így Magyarországon is.  Az apácák azonban alacsonyabb szintű oktatásban részesültek, és nem értettek elég jól latinul. Szívesebben olvastak, elmélkedtek és imádkoztak saját nyelvükön.  A latin nyelvű szövegekhez anyanyelvű magyarázatokra volt szükségük. E tekintetben sokatmondó az a 14. századi latin legendarészlet, mely leírja, hogy Árpád-házi Margit királylány húsvét ünnepe előtt a Passió történetét „anyanyelvén olvastatta fel és magyaráztatta magának.”

Könnyen elképzelhető, hogy a Leuveni Kódex anyagainak magyar bejegyzéseket tartalmazó része a legnevezetesebb magyar apácakolostornak, a Nyulak szigetén élő domonkosrendi apácáknak tulajdonában volt, és ott kerültek bele a magyar nyelvű beírások. Eredeti, egybekötés előtti formájában akár maga Szent Margit is kezébe vehette.

A fentieket átgondolva, azt mindenesetre nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a Leuveni Kódex magyar bejegyzéseket tartalmazó része, benne a magyar nyelv második legrégebbi összefüggő szövegemlékével, 1982. május 22-én nem első alkalommal került hozzánk, hanem évszázados hányattatások után hazaérkezett nostrae Hungariae, a mi Magyarországunkra.

Irodalom

• Bárczi Géza: A Leuveni Kódex történetének legújabb szakasza, Magyar Nyelv XLIII (1947), 301–305.
• Gragger Róbert: Ómagyar Mária-siralom, Magyar nyelv XIX (1923), 1–13.
• Madas Edit – Monok István: A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1730-ig, Balassi Kiadó (1998)
• Vizkelety András: Az európai prédikációirodalom recepciója a Leuveni Kódexben, Akadémia Kiadó (2004)