A magyar kultúra napja alkalmából Katona József Álmosnak, a Magyarságkutató Intézet Nyelvtervezési Kutatóközpontja igazgatójának esszéjét olvashatják.

„Mit ünneplünk január 22-én?” – hangzik el ilyenkor a kérdés számtalan magyar iskolában. A tanárok pedig reménykednek, hogy érkezik a válasz: „A magyar kultúra napját!” A magyartanárok közül páran még talán arra is vetemednek, hogy megfogalmazzanak magukban egy másik hiú ábrándot is: egy diák majd azt is megmondja, hogy ez a Himnusz születésnapja.

És vajon mi juthat eszébe a Himnuszról annak, aki látogatja vagy valaha látogatta a magyarórákat, de távol áll tőle az irodalom? Egy olyan Kölcsey-vers, amelyet meg kellett tanulni, fel kellett mondani, hibázni nem lehetett. Ja, igen, és nagyobb ünnepeken, megnyitókon a megzenésített változatát éneklik vagy játsszák le a rendezvény elején.

De miért? És miért épp a Himnusz? Hogy függ ez össze a kultúrával? Egyáltalán mi az a kultúra? Miért több A magyar kultúra napja, mint csak egy újabb jeles nap, amelyről tényszerűen, adatszerűen lehet tudni ezt-azt?

Mi is az a kultúra...

A kultúra egy egészen nehezen megragadható fogalomnak tűnik, a fiataloknak pedig egyenesen ódivatúnak: valami olyasmi, amit az idősebb generációk, a tanárok, némelykor a szülők, a nagyszülők ismételgetnek. Valamilyen emelkedett, olykor a régmúltat idéző, homályos ideál vagy nosztalgia.

De korántsem erről van szó. A kultúra elemei ugyanis annak a civilizált világnak az alapkövei, amelyben élünk. A kultúra ezáltal pedig a társadalom alapja, és annak minden területén megjelenik, minden nap ott van minden pillanatunkban – még ha oly hihetetlenül hangzik is. A kultúra az, amit és ahogyan eszünk, amit és ahogyan látunk, amit és ahogyan hallgatunk, amit és ahogyan teszünk, és (egyáltalán nem utolsó sorban) amit és ahogyan mondunk és olvasunk.

…és hogy kapcsolódik hozzá a nyelv?

Ha jobban belegondolunk, ez utóbbi – tehát a nyelv és a nyelvhasználat – önmagában is kultúra. Nem túlzás azt állítani, hogy az ember nemcsak azzal emelkedett ki az állatvilágból, hogy két lábra állt, hanem azzal is, hogy elkezdett beszélni, létrejött a nyelv, és ennek eredménye lett egész civilizációnk: kulturális és technikai evolúciónk.

Ugyanis a tudás átörökítéséhez szükség volt a kommunikáció legalapvetőbb formájára, a hangzó, „élő” nyelvre, tehát a beszédre. Aztán később persze az írás is fontos tényezővé lett, de kiemelkedőbb szerepet alig 100-150 éve tölt be, hiszen csak azóta (a közoktatás megjelenése óta) tudnak nemcsak a kiváltságosak, hanem az embertömegek is írni-olvasni.

A tudás áthagyományozásának első formája tehát a beszéd, a szóbeliség volt. Így jöttek létre ún. hagyományszövegek is, amelyeknek elsődleges szerepe a tanítás, a tudás egymásra halmozása, a közös értékteremtés volt. Az különbözteti meg őket más, átlagos szövegektől, hogy olyan motívumok, szövegrészek (olykor pedig szövegegészek) jelennek meg bennük, amelyeket változatlanul kell továbbadni. Főként az ősidőkben csak így maradhatott meg valami eredeti formájában és funkciójában. Tehát (csak) így képes a nyelv az évszázadok, az évezredek hullámzásában is horgonyként működni: rögzíteni és összekötni.

A legrégibb hagyományszövegeink: meséink

A mesék, a mítoszok, a mondák voltak a legelső, még az emberré és közösséggé, néppé válás hajnalán született hagyományszövegek, és egyben a tudás „tárai”. Manapság joggal vetődik fel bennünk a kérdés, hogy mégis milyen tudást tartalmaztak? Hiszen ezeket az irodalom és a közgondolkodás is a fikcióval, a valótlannal azonosítja. Különösképp igaz ez a mesére. Nyelvünkben is számtalan fordulat utal arra, hogy a valóság és a mese ellentétes fogalmak („Ez csak mese!”; „Na, ez jó kis mese volt…”; „Hagyjuk a mesét!”, „Ezt nem meséled be nekem!”).

A régi időkben azonban a mese a valóság egyik legteljesebb képét adta: az emberi lét összes síkja egyszerre, teljes egészében jelent meg benne, mind a racionális, mind a lelki-szellemi. Az akkori ember nemhogy nem félt a csoda fogalmától, hanem megélte a csodát. Manapság ezt a nézőpontot, ezt a világlátást részben elvesztettük: nem látjuk be, hogy attól, hogy valami tudományosan magyarázható, avagy éppen a tudomány „terméke”, még bőven lehet (és van is!) neki lelki, érzelmi vetülete. Ráadásul ma az utóbbi szavaktól és tartalmuktól is ódzkodunk.

Újabb hagyományszövegeink: verseink

Visszatérve a modern időkbe: kevés a mesékhez, mítoszokhoz, mondákhoz hasonló hagyományszöveg születik ma már. De azért a nem annyira távoli múltban és még ma is jönnek létre ilyenek. Ennek a magyar társadalom szempontjából egyik legkiemelkedőbb példája a Himnusz.

A vers tulajdonképpen egy kis történelemkönyv lírába szedve: Árpád hős magzatjai, a rabló mongolok, Mátyás bús hada, Ozman vad népe, az elbukott és remélt forradalmak képe sejlik fel az egyes versszakokban. A „könyv” borítóján, elöl és hátul pedig egy megismételt jókívánság, ima, fohász szerepel – ezért lett a Himnusz első versszaka a legismertebb, legtöbbször hangoztatott rész.

És miért fontos hangoztatni, szavalni? Szerencsére részben megmaradt az ősiségből az a gyakorlat, hogy amit kimondunk, annak súlya van: a kimondott szó mágia, tett, amely elhangzása révén valósággá válik. És gondoljunk csak bele! Hány ilyen él nyelvünkben még ma is: Jó napot kívánok!; Sok szerencsét!; Áldott karácsonyt!; vagy az esküvők ceremoniális szövegei, ígéretei stb. Ezek mind hagyományszövegek, mind tetté, kívánsággá válnak, ha kimondjuk őket.

A Himnusz esetében sincs ez másképp. A magyar kultúrát, történelmet önmagába foglaló, a magyar nemzet szempontjából legjelentősebb hagyományszövegről van szó, amely a legerőteljesebb jókívánságot tartalmazza.

És kinek szólnak ezek a kívánságok?

A magyaroknak. És kik azok a magyarok? Mi mindnyájan, akiknek anyanyelve magyar, illetve valamilyen módon a magyar kultúra örökségünk. Mert be kell látni, hogy a világban sok mindent megválogathatunk, de ahogy a családunkat, úgy a származásunkat sem.

Ugyanis a kultúra, amelybe beleszületünk, a nyelv, amely anyanyelvünkké lesz, ténylegesen olyan, mint az ember családja: megtagadhatjuk, hanyagolhatjuk, avagy lehetünk túlontúl lelkesek, már-már túlzóan elfogultak, akár még közömbösek is vele szemben, de mindettől függetlenül oda tartozunk. Abba a kultúrába, amelyet az adott közösség épített fel. És ebből az évezredes építkezésből, egymásra rakódásból, egymásra halmozódásból, hagyományozódásból jutottunk el a mai mindennapokba.

Az pedig csak rajtunk múlik, hogy az elkövetkező ünnepnapokon együtt szavaljuk-e, énekeljük-e Kölcsey költeményét. Mert nem szégyen, de nem is érdem, s még csak nem is kényszer tudni a Himnuszt. Pusztán egy fontos üzenetet hordoz magával az, aki mégis tudja: én is közületek való vagyok, én is hozzátok tartozom, ahhoz a nagy családhoz, amelyet úgy hívunk: magyarság.

Ezt ünnepeljük a magyar kultúra napján.