Február 25-én a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Ezen az évfordulón Dr. Borvendég Zsuzsannának, az MKI Történeti Kutatóközpontja tudományos munkatársának írását közöljük.

1947-ben ezen a napon hurcolták el a szovjetek jogtalanul Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, majd fogva tartották kilenc éven át. Nyolc évet a Szovjetunióban kellett raboskodnia, részben a Gulágon.

Letartóztatása szimbolikus dátum, hiszen a nyílt szovjetizálás megkezdését fűzzük ehhez a naphoz, de azt gondolni, hogy 1947-ig volt némi remény a demokrácia kiépítésére, naivitás lenne. A Vörös Hadsereg attól a pillanattól kezdve, hogy átlépte a magyar határt, megszállóként és nem felszabadítóként viselkedett. Engedélyezett volt a szabad rablás és a legyőzöttekkel szembeni brutális „szokásjog”, amelynek következtében asszonyok és lányok ezreit becstelenítették meg. A Vörös Hadsereg is beismerte a tömeges erőszak alkalmazását azzal, hogy 1945 februárjában bevezettették a magzatelhajtási tilalom felfüggesztését. A „szép új világ” egyik első rendelete volt ez.

A civilek szenvedései itt nem értek véget. A front átvonulása után százezrével hurcolták el a munkaképes korú embereket a Gulágra, ahol embertelen körülmények között kényszerítették rabszolgamunkára őket. A kommunista szuperhatalom fizikai erejük kihasználásával építtette azt a rendszert, amely nemcsak őket tartotta rabságban, hanem hazájukat, nemzetüket is.

Bár a háború után a megszállt országokban egy ideig látszólag engedélyezték a többpártrendszer létét, de a valóságban a kommunisták magukhoz ragadtak minden jelentős pozíciót, amelyre a hatalom tényleges gyakorlásához szükségük volt. A Belügyminisztérium mindvégig az irányításuk alatt állt, ezáltal a végrehajtó- és nyomozóhatóságot jelentő politikai rendőrség is. A látszatdemokrácia fenntartásához szükséges volt a jogrend feletti uralomra, így a jogásztársadalom szelektálása és népi ülnökökkel való felhígítása szinte azonnal megkezdődött. A háborús bűnösöket a kommunista politikai rendőrség kutatta fel, és a többnyire kommunistákkal feltöltött népbíróságok mondták ki az ítéletet felettük. Nem csoda, hogy a felelősségre vonás során a valódi háborús bűntettek igen hamar háttérbe szorultak, és az eljárások a lehetséges politikai ellenfelekkel való leszámolásra irányultak.

1946 márciusában jelent meg az 1946. évi VII. törvénycikk, amely a demokratikus államrend és a köztársaság védelméről rendelkezett. E rendelkezés értelmében százakat küldtek a bitófára, és tízezreket ítéltek el a szocialista törvényesség értelmében, vagyis jogtalanul. Révai József, a párt főideológusa ültette át a bolsevik tanokat a magyar kommunista gondolkodásba, ekkor került be a közbeszédbe a Sztálin által elterjesztett „fasisztázás” is, amely lehetőséget adott arra, hogy bárkit megbélyegezhessenek, aki nem volt kommunista. A fasizmus csak Olaszországban volt értelmezhető, a világ többi részén nem, így Magyarországon is csak egy elenyésző számú csoport vallotta magát Mussolini követőjének. Azt, hogy valaki a nyilas párt tagja volt, vagy a nácikkal működött együtt, bizonyítani kellett volna; de a fasiszta kitétel annyira megfoghatatlan volt, hogy bárkire rá lehetett fogni. Révai kijelentette, hogy fel kell számolni a fasizmust, és meg kell védeni a demokráciát az ellenségeitől. Már ez az érvelés is csúsztatáson alapult, hiszen definiálhatatlan volt, ki tekinthető fasisztának, de csavart még egyet a logikán, és bevezette a reakciós fogalmát is. Reakciós az volt, aki ellenezte a „demokratikus átalakulást”, vagyis nem nézte jó szemmel a kommunista diktatúra kiépítését. Ezzel gyakorlatilag minden olyan embert, aki nem volt kommunista, reakciósnak minősített. Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon a kommunisták alig kapták meg a szavazatok 17%-át, vagyis a magyar társadalom több mint 80%-a minősült reakciósnak. E számok tükrében érthető, miért vált az 1946. évi VII. törvénycikk hóhértörvénnyé.

A terror csak ezután kezdődött igazán, és 1950–1953 között csúcsosodott ki. E három év alatt naponta átlagosan (a vasárnapokat és az ünnepeket is beleszámolva) 700 büntetőügyet tárgyaltak a magyar bíróságok. Ez volt a „csengőfrász” időszaka, amikor egyetlen család sem érezhette magát biztonságban: bármikor bárkit elvihetett a rettegett ÁVH. 1950-ben a déli és a nyugati határsávból tízezreket hurcoltak el, családok százai kerültek kilátástalan helyzetbe a hortobágyi juhaklokba zsúfolva; 1951-ben 15–18 ezer embert telepítettek ki Budapestről, hogy ingatlanjaikat pártkáderek között osszák szét; új internálótáborokat létesítettek – még ma sem tudjuk pontosan, hányan raboskodtak ezekben; közülük a legszörnyűbb hely Recsk volt. A politikai rendőrség pincéiben kíméletlen kínzásokkal készültek a „beismerő vallomások”, a rettegés a mindennapok részévé vált, és ezen nem sokat enyhített Nagy Imre első kormánya sem.

A kommunizmusnak világviszonylatban százmillió halálos áldozata volt, az 1945-ben megszállt országokban ez a szám egymillióra tehető. De ha áldozatokról beszélünk, nemcsak rájuk gondolunk, és nem is csak azokra a meghurcoltakra, akik elszenvedték a terror bármilyen fizikai megnyilvánulását, akiket üldöztek ’56 után, akik elmenekültek vagy hátrányos megkülönböztetést szenvedtek származásuk, világnézetük miatt. Áldozatok voltunk mindannyian, azok is, akik a „gulyáskommunizmus” évei alatt születtünk, és közvetlen erőszakot ugyan nem szenvedtünk, de megloptak, megcsaltak minket.

A kádári valóság önkizsákmányolásba kényszerítette állampolgárait, kizsigerelte a nemzetet, miközben mindent megtett azért, hogy gerincét is megtörje. Az országot kirabolták, eladósították. A Kádár-rendszer utolsó és talán legaljasabb hazugsága az volt, hogy a gazdasági elitje által az országból kilopott vagyon hiányáért a társadalmat tette felelőssé. Azt a társadalmat, amely a nagyon visszafogott „jólétért” cserébe feláldozta lelki és testi egészségét, és áldozatáért azt a vállára rakott felelősséget kapta köszönetül, hogy gyermekei és unokái miattuk roskadoznak a mérhetetlen adósság súlya alatt. Őket is a kommunizmus áldozatainak tekinthetjük.