Amikor 1849. május 21-én a diadalittas honvédek bevették a budai várat, I. Ferenc József katonai segítséget kért I. Miklós orosz cártól. Európa zsandárja teljesítette a kérést, s akkora expedíciós haderőt bocsátott rendelkezésére, amely önmagában is képes volt a honvédsereg legyűrésére.

 A nyári hadjárat kezdetén a császáriak 165 ezer katonával és 770 ágyúval, az oroszok 193 ezer katonával (és még 75 ezer fő tartalékban), továbbá 584 löveggel rendelkeztek, míg a honvédsereg 150 ezer főt, 464 tábori és 393 várlöveget számlált.

Görgei Artúr tábornok úgy vélte, még a cári intervenciós erők beérkezése előtt kell megverni a báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy vezette császári-királyi fősereget, ami nem tűnt lehetetlen feladatnak. A magyar fősereg 250 km széles arcvonalon állt a bányavárosoktól a Vág vonalán és a Csallóközön át Komáromig, majd attól délre, a Rába mentén Marcaltőig. A felső-magyarországi bányavárosokat és a Nyitra vidékét két különítmény ellenőrizte, attól délre Mocsonok, Ürmény és Komjáti térségében az I. hadtest, Érsekújvár környékén a III. hadtest, onnan Komáromig a II. hadtest állt, a Csallóközben a komáromi várőrség egy hadosztálya tartózkodott, míg a magyar balszárnyat a Rába vonalán a VII. hadtest és a Kmety-hadosztály képezte, amely június 13-án győztes ütközetet vívott Csornánál.

A Központi Hadműveleti Iroda Bayer József ezredes vezetése alatt dolgozta ki a haditervet. Ennek értelmében a Duna bal partján lévő, s a komáromi erődre támaszkodó Feldunai hadsereg zömének (I–III. hadtest) a Vágnál kellett áttörnie a császáriak vonalát, azután tovább vonulnia Nagyszombat és Pozsony felé, hogy ott megverje a császári főerőket, mielőtt az orosz intervenciós csapatok megérkeznének. A balszárny eközben arra szorítkozott, hogy megtartsa a Rába vonalat és a Csallóközt, lekötve minél nagyobb ellenséges erőt, hogy a támadó csoportosítás kellőképp tudjon operálni.

A támadó zöm azonban nem egy helyen kísérelte meg az áttörést, hanem Komárom és Galgóc között hadtestenként külön-külön. Ez hiba volt, hiszen az 53 ezer honvédet számláló csoportosítással szemben Haynau már fölényben állt – beérkezett a cári Panyutyin-hadosztály és ereje 82 ezer katonára növekedett –, ráadásul a térkép felett kiötlött haditerv nem számolt a Vág mocsaras partvonalával és az ottani települések nehézkes megközelítési lehetőségeivel, valamint – a magyar felderítés hiányossága miatt – az ellenséges erők csoportosításával.

Görgei egyszerre látta el a fővezérséget és a hadügyi tárca irányítását, ezért június 20-ig nem tudta csapatait személyesen vezetni, őt Klapka György vezérőrnagy helyettesítette. Hadműveleti kérdésekben azonban a Tatán működő hadműveleti iroda döntött, amiért Klapka és Bayer között mindennapossá vált a pengeváltás. Tata azonban igen messze volt, a nagy távolság miatt az iroda nehezen látta el feladatát, ráadásul Buda bevétele után a fősereg hadtestparancsnoki állománya szinte kicserélődött, és az új parancsnokokról– akik a tavaszi hadjáratban derék hadosztály- vagy dandárparancsnoknak bizonyultak – nem lehetett tudni, beválnak-e.

Bayer instrukciói alapján a II. hadtestnek Gútánál kellett partot váltania a Vágon, majd Puszta-Aszódnál a Kis-Dunán, aztán a Vágon Farkasdnál és Negyednél hidat vernie. Ezután követhette a III. hadtest, hogy Galánta felé haladjanak. A balszárnyon a Csallóközben lévő VIII. hadtest hadosztályának az ellenséget kellett lekötnie, míg az I. hadtestnek Sempte és Szered között ugyanígy kellett tennie, megakadályozva azt, hogy a császáriak erejüket átcsoportosíthassák.

Június 16-án az Asbóth Lajos ezredes vezette II. hadtest bevezette a támadást, elfoglalta Zsigárdot, Királyrévet és Negyedet, de a császári nyomás miatt kénytelen volt megindulási állásaiba hátrálni, mert Knezić Károly vezérőrnagy – állítólag félreérthető parancsot kapott, hezitálásáért gróf Leniningen-Westerburg Károly ezredes kicsinyesnek nevezte naplójában – a III. hadtesttel nem sietett segítségükre. Negyednél azonban sikerrel vertek hidat, amelyet tartani tudtak. A Nagysándor József vezérőrnagy-féle I. hadtest a Vág bal partján Sempténél megrohanta a császári sánctábort, de kudarcot vallott, a VIII. hadtest hadosztálya Patasig nyomult előre, ahol megállt.

A sikertelenségről értesült Görgei, aki június 20-án a támadás felújítása mellett döntött, emiatt a VIII. hadtest másik hadosztályát is a Csallóközbe irányította erősítésként. Az első csatanapon a II. hadtest derekasan helytállt, bevette Királyrévet és Zsigárdot, miközben nagyrákói, kelemenfalvi és nagyselmeczi Rakovszky Samu őrnagy szabolcsi 48. honvédzászlóalja puskavégre tűzött szuronnyal piszkálta ki Peredről az ellenséget. Mivel a III. hadtest elkésve kapcsolódott be a küzdelembe, a magyar előretörés Pered és Alsószeli között megállt. Az I. hadtest nem tudta Semptét elfoglalni, így megindulási állásaiba tért vissza. A Csallóközben Klapka Nyárasdig jutott, ahol feltartóztatták a császáriak, ezért visszavonult a puszta-aszódi és a gútai hidak fedezésére.

A csata helyszínére érkező Görgei rögvest elcsapta a habozó Knezićet és helyére gróf Leninigen-Westerburg Károly ezredest nevezte ki. Asbóthnak se kegyelmezett, a II. hadtest vezetését nagykászonyi Kászonyi József ezredes vette át. Görgei egyébként – Vargyas Endre szavait idézve – „megakarta [sic!] mutatni, hogy ugyanott, a hol mások kudarczot vallanak, neki győzelmi borostyán terem.”

Asbóth Lajos ezredes hadteste teljesítményéről elismerő módon emlékezett: „A roham megindul, [báró Ludwig von] Wohlgemuth altábornagy Zsigárd és jobb szárnya elvesztése után összpontosított állást foglal Perednél, a nap sorsát ezen helység birásához kötve; 5 üteg védi állását (…) Dél tájt a hadosztály támad, az ellen ágyui gyilkos tüzelést intéznek félzárt alakban előnyomuló roham-csapatainkra; a [debreceni] 63-ik, [somogyi] 61-ik és [ungvári] 54-ik zászlóaljak – elsők a támadásban – ingadoznak, s a 63-ik, mely közé két gránát csap, megzavarodik, fordul! Most a tartalék hadat rendelem előre. A Don Miguel érdemjellel koszorúzott zászlóalja [, vagyis a 114. honvédzászlóalj] siet tért nyerni, nem ismerve félelmet s a halált megvetve nyomul előre; Privoda [Helyesen: Prihoda János] őrnagy [Württemberg-] huszárjai két ízben rohanják meg az ellen baloldali ütegeit, melyet a mi központi ütegeink lövegei el nem érnek. Személyesen sietek táborkarommal a 63-ik zászlóaljhoz, annak lobogóját magasra emelve buzdítom a fiukat, és összeszedve őket, ujra mennek előre az öldöklő tüzbe. Ez villanyosan hat a többi zászlóaljakra, feltartóztathatatlanul nyomulnak előre s elérik a falut. Az ellen zászlóaljai a legnagyobb elszántsággal védve a helyet, az utcákról, házakból, keritések mögül tüzelnek öldöklően. De hiába, nem tarthatja vissza a derék honvédet már semmi! Lelkesülve, »Éljen a haza!« kiáltással megyen előre és iszonyatos utcai harc után beveszi a falut. A templom-térre érünk. Itt találkozunk Rakovszky szintén oda érő csapatjaival, a derék 48-ik és a Bocskay-zászlóaljjal; az ellenség pedig minden oldalról visszanyomatva, Deákira és Galánthára vonul. És ezen napon fényes győzelem – az utolsó a Felső-Dunánál – koronázza a II-ik hadtest hősies küzdelmeit; négy órakor délután a hadtest zöme kimerülve, Pered előtt foglal állást; üldözésre nem volt erő. Mindkét részről számos halott és sebesült fedi a csatatért.”

A magyar fővezér úgy gondolta, Haynau másnap támadni fog, ezért Klapkának minden áron meg kellett tartania a puszta-aszódi hidat, Nagysándornak Szered mellett erőszakos folyamátkelést végrehajtania, a II. és III. hadtesteknek pedig felfogniuk az ellenséges támadásokat. A balszárnyon Poeltenberg Ernő vezérőrnagy VII. hadteste a Duna jobb partján azon fáradozott, hogy onnan a császáriak ne tudjanak erősítéseket átdobni, de nem sok eredményt ért el. Haynau készült a támadásra, ezért már június 19-én megkezdte erői átcsoportosítását a Duna jobb partjára méghozzá úgy, hogy szándéka leplezésére a Vágnál álló magyar fősereg ellen küldte a császári-királyi II. és IV. (tartalék) hadtestet a beérkezett orosz segélycsapatokkal együtt.

A második csatanap – június 21-én – már napkelte előtt megkezdődött. A császári-királyi II. hadtest feladata volt a csallóközi magyar erők foglalkoztatása, továbbá a császári-királyi IV. (tartalék) hadtest küzdelmének támogatása. A Szered mellett álló császáriak elrontották az ottani hadihidat, majd elindultak a főerők támogatására. A császári-királyi IV. (tartalék) hadtest balszárnyán a Fjodor Szergejevics Panyutyin altábornagy vezette, tizenkétezer főt számláló orosz 9. kombinált gyaloghadosztály haladt előre; feladatuk volt a magyar visszavonulás megakadályozása. Ezért elfoglalták Királyrévet, így a hátrálni készülő honvédek hátába kerültek. Görgei e hírt akkor vette, amikor jobbszárnya támadásra indult. A II. hadtest visszavette Királyrévet, de az osztrákok és az oroszok elfoglalták Peredet, mire a III. hadtestnek fel kellett adnia Zsigárdot. Az I. hadtest parancsnoka, Nagysándor vezérőrnagy ezen a napon is homályos lencséjű távcsővel kémlelhette a csatasíkot, ugyanis nem vette észre, hogy akadály nélkül kelhet át a Vágon, hogy azután oldalba támadja az ellenséget. Ám akkor sem mozdult, amikor Görgei utasította arra.

Zsigárd kiürítése után Görgei kénytelen volt parancsot adni a visszavonulásra Komárom felé: a III. hadtest a negyedi hídon kelt át a Vág keleti partjára, a II. hadtest Puszta-Aszódon át hátrált Gútára, onnan pedig a Vág túloldalára.

A magyar fővezér a vakmerőségig hidegvérű maradt, mint ahogy arról egyik ordonánca, szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy is beszámolt naplójában: „Mikor Pered felé lovagoltunk, valamelyik német ütegnek igen szúrta a szemét, az a csoport tiszt ott a csata vonal előtt, erősen ágyúzott ránk. Lisznyay [Helyesen: Lisznyai Kálmán költő, a Feldunai hadsereg historiográfusa] olyan szavas ember lévén, meg nem állhatta szó nélkül a sok golyó visítását, s oda kiált: tábornok úr! ugrassa arrébb a lovát jobbra, mert istenuccse leüti a golyó, Görgey [sic!] vissza néz, s azt mondja Lisznyaynak [sic!]: aki fél, haza mehet. … Lisznyay [sic!] se szólt többet, álló egész nap.”

A. Alekszejenko, a szevszki 18. gyalogezred 6. századának parancsnokaként szolgált a Panyutyin-hadosztályban. Oroszos túlzással megírt visszaemlékezése szerint a június 21-i „(…) ütközet, amennyire tudom, a következő módon zajlott le: Görgey [sic!] nem tudott ellenállni gyalogságunk nyomásának és a 7. üteg oldalról záporozó pontos lövéseinek, ezért (…) tüzérségét átküldte a Vág túlsó partjára, a [17.] brjanszki [vadász]ezredet pedig egész lovasságával megrohamoztatta. A magyar huszárok azonban elszántságuk, bátorságuk és példaszerű rendjük ellenére sem sikerült a derék vadászok egyetlen négyszögét sem megbontaniuk. Erre Görgey [sic!] összes csapatait visszavonta a hídhoz, és egy üteg fedezete mellett megkezdte az átkelést. A brjanszki ezred parancsnoka azonban katonáit előrehozta a Vághoz, és ágyúgolyóval szétrombolta a hidat, aminek következtében a magyar csapatok nagy része vagy a folyóba veszett, vagy megadta magát és fogságba került. Teljes győzelmet arattunk, a menekülő ellenség üldözésére a Vágon túl azonban, nem lévén eszközeink az átkeléshez, nem volt módunk.”

A császári fősereg túlereje miatt a Vágon történő áttörés nem sikerült, a magyar fősereg véres vesztesége 2878 főre rúgott, és ami döntő volt a nyári hadjárat folytatását illetően: a hadászati kezdeményezés lehetősége kezdett kicsúszni a magyar fősereg kezéből. Erre vonatkozóan állapította meg Vargyas Endre, hogy az „(…) anyagi veszteségnél sokkal jelentékenyebb volt a magyarokra nézve az erkölcsi veszteség. Az ellenség morális hatása pedig nagyban gyarapodott, főleg azon felülről aláfelé harapódzó vélemény által, hogy az orosz–osztrák egyesült seregnek ellentállani – lehetetlen. Levertség fogott el vezért s katonát. A magyar hadsereget sürün verte ezen tul a csapás. Haynau pedig összpontositott seregével, s döntő mozdulataival mindegyre közelebb s közelebb ért czéljához.”