90 éve, hogy Fettich Nándor befejezte a kenézlői II. temető feltárást. Ezen az évfordulón Horváth Ciprián kutatónk cikkét közöljük.

90 éve már, hogy 1930. június 30-án Fettich Nándor (1900–1971) lezárta a kutatást Kenézlő-Fazekaszugon, az általa három évvel korábban megkezdett II. számú honfoglalás kori temetőben. Természetesen a munka nem egy több éven át, megszakítás nélkül tartó folyamat volt, az 1927. április 3-án megkezdett feltárást először április14-ig folytatta, majd november 30-án ismét Kenézlőn volt, hogy azt végül 1930. június 30-án zárja le a huszonötödikként előkerült sír dokumentálásával. Nem tudjuk biztosan, mi indokolta, hogy az első két periódus után a kutatás fonalát három év távlatában ismét felvegye, de a leginkább valószínű, hogy 1930 júniusában újabb lelet felbukkanásáról értesíthették a Nemzeti Múzeum régészét. Fettich munkáját mindvégig mecénásként támogatta a terület tulajdonosa, Szalay Géza; felesége, Hertelendy Nandinne pedig fényképfelvételeket készített a sírokról és a napi munka folyamatáról egyaránt.

A gazdag leletanyagú temető a honfoglalás kori lelőhelyek egyik méltán ismert tagja, s ez részben annak is köszönhető, hogy Fettich mindvégig személyesen irányította az ásatást, így lehetősége nyílt aprólékos megfigyeléseket tenni. Továbbá, példamutató módon, az utolsó sír leleteinek elcsomagolását követően egy évvel már le is közölte azt az Archaeologiai Értesítő hasábjain. Tanulmányához függelékként csatlakozott Bartucz Lajos embertani elemzése, aki a korszak kutatásában elsőként antropológus szakemberként a temetőfeltárás nagy részében Fettich segítségére volt.

Fettich dolgozatában a sírok leírása mellett ismertette a leletek más temetőkből származó párhuzamait, megfigyeléseket tett a temetkezési szokásokkal kapcsolatban és a temetőből előkerült pénzérméket is bevonva korhatározást is adott. Az elemzés újszerű, összetett volta kapcsán jogosan állapította meg Mesterházy Károly, hogy „A magyar honfoglalás kor kutatása itt és ekkor, Fettich Nándor kenézlői ásatásának közlésével lépett újra nemzetközi színvonalra, egységbe foglalva az anyagközlést és az interpretációt.” A temető így természetes módon vált a különböző tanulmányok gyakran hivatkozott elemévé. Talán az egyik legismertebb ezek közül László Gyula „A honfoglaló magyar nép élete” című munkája volt, aki bevonta azt nagycsaládi modelljének kidolgozásába, közölve annak értelmezett, némiképp pedig pontosított temetőtérképet is. László nagyhatású művét követően az újabb vizsgálatok nyomán mára részletesebb képet kaptunk az elhunytak nemi és életkori megoszlásáról, így a 2 ismeretlen eset mellett 12 férfi, 9 nő és 2 gyermek temetkezésével számolhatunk. Vagyis a korszak halandóságának mértékét tekintve a gyermeksírok száma viszonylag csekély, mindamellett a férfiaké meghaladja a nőkét. Ezért az újabb kutatás a közösség mesterségesen szervezett voltára hívta fel a figyelmet, s mivel a férfi sírok közül 8 is tartalmazott valamilyen fegyvert, így katonai szerepvállalásuk is egyértelmű. Összességében a közösség illeszkedik azon csoportok közé, melyek temetőit a Felső-Tisza-vidékéről ismerjük, közös jellemzőjük a férfi sírok magasabb száma, melyekből nagyobb arányban ismertek különböző jellegzetes tárgytípusok, mint a fémdíszes tarsolyok, veretes övek, nemesfém -szerelékes fegyverek stb., illetve maguk a közösségek is erős fegyveres jelleget mutatnak. Ezeknek a közösségeknek a temetői – melyek a fejedelmi kíséret tagjait rejthették – egymástól 150–200 méterre elhelyezkedve kisebb temetőcsoportokat alkotnak, s köztük szinte mindegyik tartalmaz egy-egy kiemelkedő férfisírt is. A hasonló temetők jellegzetességeit a közelmúltban Révész László kutatásai foglalták össze, Tiszaeszlár–Karos–Rétközberencs temetőcsoport néven meghatározva azt. A természettudományos vizsgálatok fejlődésével kibontakozó archeogenetikai elemzések nyomán pedig ma már tudjuk, hogy a kenézlői közösség és más temetőkben nyugvó személyek között anyai ági rokonsági kapcsolatok feltételezhetők, vagyis vér szerinti rokonok éltek és temetkeztek egymástól távolabbi szállásokon.

Az egykori közösségek szervezésének vizsgálata mellett a temető megfigyelései természetesen hozzájárultak a korabeli viselet, fegyverzet, összefoglalóan az anyagi kultúra elemzéséhez is. A temető fontos állomása volt pl. a honfoglalás kori övek kutatásának, hiszen több sírból is kerültek elő különböző összeállításban fémveretek, csatok és szíjvégek, melyek elhelyezkedéséről „az első jó megfigyeléseket” Fettich tette. Alapos leírásai hozzájárultak ahhoz, hogy Dienes István rekonstruálni tudta végül a honfoglalás kori övek szerkezetét.

Fettich megfigyelte azt is, hogy az övet a viseleti módtól eltérően, csupán az elhunytra terítve is elhelyezhették a sírban. Egy érdekes kérdésre talán érdemes itt röviden megállni egy pillanatra. Fettich többször is megemlítette ásatási naplójában, hogy egyes veretek környékén famaradványokat is megfigyelt. Mindez talán sokáig nem tűnt összekapcsolhatónak a fémveretekkel, azonban a közelmúltban Bugyi-Felsőványon előkerült temető egyik sírjában a feltáró régészek megfigyelték, hogy az elhunyt deréktáján fekvő fémdíszek egy kb. 5 cm széles fakérgen lévő, háromszorosan hajtogatott selyemborításon helyezkedtek el, ahol azonban meglepő módon bőrmaradványok nem voltak azonosíthatók. Fettich a 29. sírból származó veretek kapcsán pedig egyenesen arról írt, hogy a veretek egy része „ruhán, más részük fán volt alkalmazva.”. Ugyan csupán minimális számban, de talán egyre gyűlnek adataink a sokáig kizárólagosan övveretként meghatározott tárgyak esetében egy olyan módon történő felhasználás lehetőségéről, amely valószínűleg egy, a temetési szertartás alkalmára készült viseleti elem, nevezzük talán most halotti vagy temetési övnek a meglétét igazolja. Természetesen ezzel nem a díszövek egykori létezése kérdőjeleződik meg, hiszen a fémveretek többsége bizonyára ezekre volt erősítve, csupán egy másfajta elem létezésének lehetősége bővíti ismereteinket őseink temetkezési szokásainak sokszínűségéről. Hasonló rendeltetésű fémdíszeket azonosíthatunk egyes csuklók és bokák táján megfigyelt fémpántokban vagy fémhuzalokban is.

Az övről függött alá a 28. sírban az elhunyt lemezborítással ellátott tarsolya, melynek szerencsés módon bőrmaradványai mellett a vászonbélése is megmaradt. A lemez díszítése azonban csak 1950-es évek végén történt újbóli restaurálást követően vált láthatóvá. A mintát Dienes István tette közzé, a rajzot azonban László Gyula készítette el.

A közösség életében a fegyveres szolgálattal átitatott mindennapok lenyomataként íjak, tegezek, nyilak és egy szablya is az elhunytak mellé került a túlvilági útra, ezek közül a 39. sír nagyobb, faragott csontlemez-párjával kapcsolatban már Fettich utalt annak lehetséges felhasználási módjára, s ezt a későbbiekben László Gyula igazolta, azonosítva ezekben az íj nyugalmi állapotú tegezének záróelemeit.

Még a fegyvereknél is nagyobb arányban ismert a lovas temetkezés rítusa a temetőben, a ló testrészei – többségében feje és lábainak végei – 15 sírba is bekerültek, 1 további sírba pedig a lószerszámot helyezték. Utóbbiak között a honfoglaló magyarság jellegzetesen körte alakú kengyelei mellett idegen, valószínűleg valamely kalandozó akció során – bizonyára a lóval együtt – megszerzett darabok is vannak.

A lelőhelyen 1990-ben Kovács László és Révész László vezetésével folyt hitelesítő feltárás, amelynek során beigazolódott, hogy az nem tekinthető az ettől mintegy 150 m-re elhelyezkedő, 1913-ban feltárt I. számú fazekaszugi temető folytatásának. Így az egymás közelében lévő dombokon két honfoglalás kori temetőt is rejtett a föld. Ha azonban a térképre pillantunk, látható, hogy a környéken több hasonló dombocska is van. Ki tudja, talán a jövőben valamelyik vizsgálata kilenc évtized távlatában ismét eredménnyel járhat majd.

( A képek a szerző saját fotói. )

Ajánlott irodalom

• Fettich Nándor: Adatok a honfoglalás kor archaeologiájához. Archaeologiai Értesítő 45 (1931), 48–112.
• Füredi Ágnes: Honfoglalás kori tarsolylemez Pest megyében. A bugyi-felsőványi 2. sír. Archaeologiai Értesítő 137 (2012), 207–234.
• Horváth Ciprián: Régészeti tanulmányok a Bodrogköz 10–11. századi településtörténetéhez. A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 1. Budapest, 2019. 
• Kovács László: Temetési ékszerek (szalagkarperec, szalaglábperec, sima és hullámos huzalkarperec, huzallábperec). A Jósa András Múzeum Évkönyve 60 (2018), 163–206.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Budapest, 1944.
• László Gyula: A kenézlői honfoglaláskori íjtegez. Folia Archaeologica 7 (1955), 111–122.
• Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei. Életünk 1997 (1997), 30–67.
• Mesterházy Károly: Fettich Nándor és a magyar honfoglalás régészete. Vasi Szemle 55 (2000), 452–458.
• Révész László: A 10–11. századi temetők regionális jellemzői a Keleti-Kárpátoktól a Dunáig. Magyarország honfoglalás és kora Árpád-kori sírleletei 13. Szeged–Budapest, 2020.