Élete legnagyobb győzelmének hatvanhetedik évfordulóján, 1916. május 21-én halt meg Görgei Artúr tábornok. Miképp indult a szabadságharc legendás hadvezérének tiszti pályafutása? Lássuk hát! 

1832-ben adódott arra lehetőség, hogy a késmárki evangélikus líceumot elvégző 14 éves toporczi és görgői Görgey Artúr – aki 1848-ig használta neve végén az ipszilont – felvegye a császár kabátját és a tullni utászkari iskolában folytassa tanulmányait. Édesanyja korai halála és családja anyagi helyzete miatt is lépett erre a pályára. Atyjának így írt erről 1832. június 29-én: „katona akarok lenni; ellenkező esetben a filozófiát akarom végezni, és azután egyik avagy másik tudós szakmára határozni el magamat. Mert katonának két okból megyek: először és mindenek előtt a haza iránti szeretetből, minthogy ennek hasznára lehetni nekem emitt több alkalom látszik kínálkozni, mint más szakokban, másodszor a matematikai és fizikai ismeretek iránti szeretetből.” 1832. október 30-án kezdte meg hadapródként katonai szolgálatát az acélzöld hajtókás, fehér gombos eperjesi császári-királyi 60. Wasa-sorgyalogezrednél, így került Tullnba. Az utászkari iskola abszolválását követően rövid időre visszakerült a Wasákhoz, majd 1837. július 1-jén Bereg vármegye ajánlására nyert felvételt a Magyar Királyi Nemesi Testőrség soraiba, ahol szobatársa volt báró aranyosmedgyesi Mednyánszky László – akit 1849. június 5-én, mint őrnagyot és Lipótvár erődítési igazgatóját köttette fel Haynau 1849. június 5-én Pozsonyban. Ellenállt a császárváros csábításának, ezért tanulmányaiba temetkezett, magyar szerzőket olvasott – például Berzsenyi, Kisfaludy, Kölcsey, Vörösmarty költeményeit és báró Jósika Miklós regényeit – és folytatta aszketikus, nélkülöző életmódját, hogy atyját anyagilag segíteni tudja. Minden igyekezete arra irányult, hogy testőri szolgálata után a legmagyarabb lovassági csapatnemhez, a huszársághoz kerüljön.

1842. május 1-jén főhadnagyi rendfokozatban helyzeték át a jászkun legénységű császári-királyi 12. Nádor-huszárezredhez. Választása nem volt véletlenszerű, ugyanis a fekete csákót és fehér gombos búzavirágkék öltözetet viselő regiment ezüst zsinóros tiszti mundérjának elkészíttetése 150 forinttal kevesebb anyagiakat emésztett fel, mint azon ezredek esetében, ahol a tisztek aranyzsinóros huszárruhát hordtak. Az ifjú főtiszt szinte teljes anyai örökségét – ami eredetileg 2000 pengőforint volt, amelyből fiatalabbik bátyja, Ármin 500 pengőforintot visszatartott és azt sohasem adta meg – arra áldozta, hogy egyenruhát készíttessen magának és hátaslovakat vásároljon. Amikor a Nádor-huszároknál híre ment, hogy a testőrségtől érkezik hozzájuk egy főhadnagy, ez a rangban mögötte állóknak egyáltalán nem volt ínyére. Öccse, István szerint üzentek is neki az új tiszttársak, miszerint „soh’se is fáradjon ide, mert úgysem él meg köztük – valamennyi átugrottal (16-an voltak) meg kell verekednie, ezt pedig ő ki nem bírja! – Görgey Arthur azonban bevonult a Nádorhuszárokhoz Salzburgba és – nem kellett megverekednie. Elszánt, a mellett szerény és ildomos föllépésével lefegyverezte a vele farkas szemet néző hadnagyokat mind.” Ezredénél az 1. őrnagyi osztály (parancsnok: dömötöri Németh József őrnagy) 1. század (parancsnok: báró Franz Vernier von Rougemont, Orchamp et Lugos főszázados, kamarás) állományába nyert alantos tiszti beosztást. Idősebbik bátyjának, Guidónak 1842. május 30-i levelében írta: „Pajtásaim általában igen barátságosan fogadnak és ez egyedüli vigasztalásom az itteni kellemetlen szolgálati viszonyokban. (…) Két napja, hogy itt vagyok s ezalatt több összeszidást kaptam, mint eddig egész életemben. Igaz, hogy ez oly baj, mely napról napra jobban múlik; de igazán szeretnék már azzal a bizonyos szolgálati phlegmával bírni, mely minden ilyen szidáskor egész hidegvérrel egyet gondol magában, kettőt hallgat (...) jobban be vagyok fogva, mint a hajót vontató ló (...) Nekem magamnak minden itt oly idegenszerűnek, újnak és bizarrnak tetszik, hogy néha kételkedni kezdek, nem vagyok-e az a bolond, a kinek mind az, a mi körülötte történik, csak úgy látszik, hogy van, a nélkül hogy volna... Kénytelen vagyok egész nap magyarul beszélni, mert németül meg nem ért itt senki. Azon rövid idő alatt, mióta az ezrednél szolgálok, ha nem is tettem még nagy haladást a magyar beszédben, de oly vakmerőségre tettem szert, mely akárkinek is becsületére válnék. Hanyathomlok belé rohanok a legnehezebb szófűzésekbe és miután egy ideig bizonyos tompa moraj torkomból üti meg egyik jó kún közlegényem füle dobját, ez a derék fiú biztosan azt feleli rá: »Értem« és én ezzel aztán meg vagyok elégedve, de érteni – magam sem értettem, a mit neki mondtam. Ilyféle események, sőt némely más kellemetlenebbek is türelmetlen fölebbvaló uraimékkal gyakrabban fordulnak elő egy azon órában. Mindez igen mulatságos lenne, csak ne kísérnék oly rettentő komoly képekkel az illetők. A százados kiabál, az őrnagy harap, a közember ha váratlanul engem meglát, összerezzen, kinyúlik oly hosszúra és egyenesre, akár csak nyársra húzták volna, és úgy néz rám, úgy néz rám, néz rám, rám! olyan nézéssel, minővel én fognék egykor a hóhéromra tekinteni, ha t. i. annak keze általi halálom lenne megírva a végzet könyvében. Mindez nem új előttem, de már elszoktam volt tőle és most új viszonyaim nyomnak, mint az új csizma.”

Hamar összetűzésbe került gyenge és igazságtalan kapitányával, aki százada legelhanyagoltabb szakaszát bízta reá. „Emezt [mármint a szakaszt] rendbe ránczba szedni – és a kapitányának secaturáit kiállani: ez akart a »próba« lenni. A mi természetétől telt: azt báró Vernier megtette – míg végre egy napon bátyám hosszútűrésének pohara kicsordult. Egy század-kereti gyakorlat alkalmával is Vernier kényére űzte szokott kedvtelését. Vérig sértő ismételt szidások után egyszer csak rákiált a kivont karddal sorban álló bátyámra: »Herr Oberlieutenant Görgey! herkommen!« [Görgey főhadnagy úr! Hozzám!] Erre bátyám sarkantyúba kapja a lovát és megeresztett kantárszárral egyenesen neki vágtat a kellő távolságban a homlokzat előtt vezénylő Verniernek úgy, hogy ha az elsáppadó az utolsó pillanatban félre nem ugrat a lovával – hát bátyám legázolja. Közvetlen közelében annak ez megrántja a kantárszárat és rosszakarójának ezt súgja a fülébe: »Noch ein Wort – und ich haue Sie vom Pferde!« [Még egy szó és lehajítom a lóról!] Monda, és azután lépést visszalovagol a maga helyére. – A gyakorlatnak ezúttal vége szakadt.” Parancsnoka azonmód bepanaszolta gróf széki Teleki Ádám ezredesnél, aki Görgey főhadnagyot nyolc napi fogsággal sújtotta, amelyet a salzburgi fellegvárban töltött le. Ezután jelentkezett kihallgatásra ezredparancsnokánál. „Teleki kedélyesen fogadta. – olvashatjuk Görgey Istvánnál – Csatolja le a kardját – monda – üljön le és gyújtson pipára; valamit beszélek el Önnek. Énnekem gyermekkorom óta csak egy volt a vágyam: katonának menni. Apám nem szerette. Mikor fölcseperedtem s az ideje elérkezett: komolyan megkértem apámat, engedje követnem hajlandóságomat. Ekkor apám leültetett épp úgy mint én most Önt; pipára gyújtatott velem, épp mint én most Önnel; neki magának egy nagy öblös szép tajtékpipa volt a kezében – épp úgy mint most nekem. Hát te katona akarsz lenni, nemde? kérdi az apám. Hát fiam! nézd ezt a tajtékpipát és képzeld el magadnak azt, hogy ez a pipa parancsolna neked, még pedig olyas valamit, a mit te ostobaságnak tartasz és a mit teneked minden ellenvetés nélkül teljesítened kell. El tudod-e képzelni, hogy te ezt a parancsot szó nélkül teljesíted? Ha nem bírod elképzelni, hogy ennek a tajtékpipának szó nélkül engedelmeskedni fogsz: akkor ne is akarj katonának menni. De ha el vagy határozva ennek a tajtékpipának vakon engedelmeskedni: akkor Isten neki! nem bánom, légy katona. A mit akkor az apám énnékem – én is most Önnek azt adom tanácsul! – És most menjen el báró Vernier kapitány úrhoz és jelentse neki, hogy Ön a büntetését kiállotta; ő tárt karokkal fogja Önt fogadni.» És csakugyan! báró Vernier százados-kapitány úr szétterjesztett karokkal sietett a benyitó bátyám elébe. »Aber mein lieber Görgey, wie konnten Sie mich so missverstehen?...« [De kedves Görgey, hogy tudott Ön engem félreérteni?] A secaturának pedig e percztől fogva vége volt. Ez volt a próba első fele és mellékesen az a tanulság belőle, a mit Arthur bátyám erősen megjegyzett magának: hogy az ember minden körülmények közt tartsa féken indulatját...”

Nem sokkal később csapatszolgálata második próbatétele következett. „1842. november hó elején századunk Alsó-Ausztriába a Duna mellé Mauthausen és környékére lett téli szállásra kvártélyozva. Ez időben volt szakaszparancsnokunk Görgey Arthur főhadnagy, a ki Bécsből a magyar testőrségtől lett hozzánk áthelyezve. Mint ordonnáncz több hónapon át voltam szolgálattételre mellé rendelve. Igen szigorú tiszt volt, kitűnő katona és képzett ember. Engem igen szeretett, különösen lovaglási tehetségemért. Görgey szigorúságához még hozzájárult Párosi szakaszkáplár szigora; minek következtében egy alkalommal Molnár Pista és Hajós Laczi közhuszárok a velök szemben tanúsított méltatlan bánás folytán arra a szerencsétlen gondolatra jöttek, hogy Görgeyt és Párosit elemésztik. Egy szombati napon Molnár és Hajós két-két pisztolyt magukhoz vévén, beültek a szomszéd falu kocsmájába, hol néhány pohár sör fellett töltötték az éjszakát, de teljesen józanok maradtak. Reggel egy közlegény társuktól megizenték határozott szándékukat: Görgey Párosinak azonnal megparancsolta, hogy négy huszárt és egy fraitert [azaz őrvezetőt] vegyen magához a két huszár letartóztatása végett. A kirendelt őrjárat, – melynek tagja én is voltam – Görgey vezetése alatt azonnal elindult.” – olvashatjuk marosjárai Rozsnyay Pál huszár – 1849-ben Hunyadi-huszár főhadnagy – visszaemlékezés-töredékében az események alapját, amely a Pesti Naplóban jelent meg 1898-ban. „Megtudjuk azután a további részletekből, hogy Molnár tette az első lövést és másodszor is ő lőtt s hogy végre a Rozsnyai Pál golyója volt, a mely Molnárt leterítette... Hajós, a másik szerencsétlen, aztán megadta magát és a haditörvényszék 16 évi várfogságra ítélte.” Görgey István összegezte az eset tanulságait: „Íme! nem mindennapi esemény egy alantas katonatiszt életében; – kivált békeidőben. Bátyámra nézve egész életére kiható. Legalább is oly eset, mely ugyancsak képes egy 24 éves fiatal embert megpróbálni, eszét, szívét, hidegvérét, biztos elhatározását, rettenthetlenségét. A maga huszárszakaszával fölebbvalóitól mérföldekre távol exponált helyzetben – oly váratlan esetben, hol magát hirtelen feltalálni, önállóan gondolkodni és saját felelősségére rögtön cselekedni kell, – mert minden haladó új percze a tétlenségnek vagy tétovának vagy éppen megrettenésnek könnyen oda viheti a dolgot, hogy nagy arányokat ölt a desertio és mind több-több emberéletbe kerül a bomladozó fegyelemnek okvetetlen megejtendő helyreállítása: ily helyzetben Görgey Arthur nem haboz, mert tudja, mi a törvény, mi az ő jogköre és mi a kötelessége s ő nem retten vissza e nehéz kötelesség teljesítésétől – megyen és önélete koczkáztatásával saját felelősségére cselekedvén, e határozott föllépése által elfojtja csirájában a veszélyt. Voltak tiszttársai és fölebbvalói közt egyesek, neki nem jóakarói, a kik eljárásán magasra fölrántott szemöldökkel és kárörvendő álsajnálkozással fejőket csóválták az eseten. A jelentés a maga fokozatos szolgálati útján fölment a legfelsőbb instantiáig. Ott aztán Görgey Arthur főhadnagy eljárását correctnek találták. (…) Mindazáltal bátyám ezen határozott föllépése nem mulaszthatá el, neki az ezredben, sőt ennek körén túl is, hol az esetről hivatalosan vagy máskép tudomást vettek – hírnevét megállapítani és nem a hátrányára. Ez egészen természetes. A hiú fölületes ember önpróba nélkül vajmi könnyen elkérkedik, hogy ő soha semmitől meg nem retten; ha jó- hiszemben is: túlbecsüli az erejét. Az önmaga iránt szigorú, lelkiismeretes, de bátor ember próbára teszi önmagát, úgy keresi önereje határmesgyéit és ezeken belül lép fel az életben mindenkor önbizalommal. Ezért hiszem én, hogy az a próba a halálveszélylyel szemben, melyet Arthur bátyám 1842-ben a wartbergi kocsma ostrománál jól megállott, kiható volt egész életére.” Igaza volt, hiszen bátyja 1848–49 kritikus pillanataiban úgy lépett fel, mint 1842. december 4-én: elébb szép szóval, majd annak hatástalansága esetén a legkíméletlenebb szigort alkalmazva.

„Egész áldott nap lovagolok és lövöldözök – utóbbit csak akkor ha itthon vagyok” – írta egyik levelében öccsének. Huszárjai körében rájött arra, hogy a magyar katonák esetében „gyakran a letett eskü a hazaszeretettel összeütközésbe jönni”. Egyre jobban gyötörte a honvágy, szorosnak érezte a huszár főtiszti dolmány gallérját, és atyjához intézett egyik leveléből kiderül: „Valahányszor Pista leveleiből csak valamit is megtudok hazámfiai törekvései felől: mindjárt könnyebb a szíven. Már arra gondoltam, hogy egy magyar napilapra előfizessek; de mikor gázsijából él az ember, az ily vágyakról le kell mondani. Óh, bárcsak ezredünk Magyarországba jönne!” Hazavezénylésükre azonban hiába várt, ezredüket a csehországi Klattauba vezényelték át, s aztán 1843-ban arra az elhatározásra jutott, hogy megrendeli Kossuth Pesti Hírlapját – ehhez viszont Bécsből kellett engedélyt kérnie, amiről felháborodottan számolt be öccsének, aki szorgosan tudósította az itthoni eseményekről. E testvéri levelek is közrejátszottak abban, hogy mindinkább a kossuthi magyar reformellenzék követelései váltak számára szimpatikussá. Öccse egyik „országgyűlési vázlatát” még fel is olvasta bajtársának, draskóczi és jordánföldi Ivánka Imre hadnagynak, aki iskolatársa volt Tullnban – és 1848 őszén ezredesként esett a császáriak fogságába. Ezredéből még jóban volt Gärtner (1848-tól Kökényesi) Szaniszlóval is – aki 1849-ben alatta küzdött hadosztályparancsnokként, ezredesi rendfokozatban.

Mivel atyja miatt katonáskodott, annak halála után szabadulni igyekezett e „marionettpályától”. Szerette volna nőül venni Medgyasszay Friderikát, ám kiderült, még nyugalmazott tisztként is kötelező a kaució. Kilépési szándékáról 1845. május 18-i levelében számolt be Guidónak: „Hímezés nélkül nevén nevezem a gyermeket: én legkésőbben augusztus havában katonatiszti rangom megtartása nélkül quietálni szándékozom és más kenyérkereset után nézni. Indító okaim; mostani pályám elleni mély ellenszenvem, mely ezred-segédtiszti szolgálattételem rövid ideje alatt — a hol első kézből kapom minden piszok bűzét az orromba, s a hol tulajdonképen csak arravaló vagyok, hogy azt én meg is emésszem — elképzelhetetlen fokra hágott. Ez az indok azonban híjába ösztökélne, ha ennél erősebb más okok nem járulnának hozzá, úgymint: egy ellenállhatatlan vágy Magyarország, hazám felé, melytől mostani állásomban örökre távol kellene élnem, minthogy ezredünket (a Nádor-huszárokat) a magyarok iránti erős rokonszenvvel vádolják. Továbbá: vágyódásom egy tevékenyebb szabadabb élet után, oly viszonyok után, melyek nem kényszerítenek fölebbvalóim közül az olyanoknak is, kiket megvetni van okom, kiket mint becsületes ember meg kell hogy vessek, a tiszteletnek külső nyilvánításával hódolni és igen gyakran a legnemesebb erőmet az ő oktalanságuknak vagy rossz akaratuknak áldozni fel. És végre: szent kötelességem F… káról [Friderikáról] gondoskodni. Ezen utolsó indok a zárkő a boltívben és még ha mind a többi okaimat egy nagyobb fokú kedélyhangulat rovására találod is róni: ez dönt a fönti elhatározásom mellett.” Döntésében az is közrejátszott, hogy a prágai munkásmegmozdulás leverésében ezrede is karhatalmi feladatokat kapott, amely tiszttársaival együtt őt is elgondolkodtatta: vajon idehaza is bevetnék őket, saját véreik ellen? Bátyja próbálta maradásra bírni, de nem sikerült.

1845. július 31-én a kiváló minősítésű főhadnagy, aki „kitűnőleg, híven, becsülettel, buzgalommal szolgált s ezen idő alatt előljáróinak legteljesb megelégedését és tiszt-társainak kiérdemlett becsülését bírta”, rangja megtartása nélkül lépett ki a császári-királyi ármádiából. Úgy hitte, örökre levetette az uniformist és a szolgálati kötelmeket. Nem így történt. Alig három esztendő múltán, 1848 júniusának közepén a haza hívó szavára ismét derekára csatolta szablyáját és felöltötte a piros zsinóros, kávébarna honvédtiszti atillát. Pályája szédítő módon ívelt felfelé: századosból négy hónap alatt avanzsált tábornokká, és katonai sikerei révén valósággal bálványozták. E fényes karrier Világos után kettétört, amikor Kossuth igaztalanul rásütötte az áruló szégyenbélyeget. Hosszú élete során még megadatott neki a lassú erkölcsi rehabilitáció, s nem csak akkor volt igaz, de most is helytálló az a megállapítás, miszerint 1848/1849-es páratlan hadvezéri zsenialitásának fényében számunkra ő a magyar katonai Géniusz eleven megtestesítője.